Arról, hogy az idei Y.EAST fesztiválon hideg volt, természetesen nem a szervezők tehetnek, az időjárás mégis meghatározó elemévé válik az itt eltöltött időnek. Hogy mégis mennyire, annak a kifejezésére jelen írás tesz kísérletet.

Csütörtökön kora délután még lelkesen mutatom az értem a zsámbéki autóbuszfordulóhoz érkező Hodászi Ádám szervezőnek, hogy szalmakalap is van nálam a meleg ellen. Olvastam ugyan, hogy közeleg az agresszív hidegfront, de hát legyen az ember optimista! Még sosem jártam a helyszínen, így amikor az autó anyósüléséről megpillantom a Zsámbéki Színházi Bázis nagyra tárt, zöld kapuját, abban van valami izgalmas és sokat ígérő. A mesterséges dombra épített, egykori katonai bázisból lett színházi teret nagyrészt meghagyták zöldnek: a legszembetűnőbb tájépítészeti elem a fenyő, itt-ott elszórtan egykori katonai épületekkel tarkítva. Ez utóbbiakat a sátorállítást követően csodálom meg: amikor beleütközöm az elsőbe, még nem sejtem, hogy több is van. Ezt követően elkezdek szocializálódni: megismerkedem sátorszomszédommal, Mátyás Vikivel, akiről egy rövid beszélgetés után kiderül, hogy szintén szakmabeli: a Szinház.hu mentorprogramjának a résztvevőjeként van jelen. A nap egyetlen előadása, az Y Csoport Allez! című cirkuszi szomorújátéka után le is ülünk a Sun nevű helyszínen iszogatni és beszélgetni, hogy aztán ebben a tevékenységben csatlakozzon hozzánk Bódi Zsófi és Herczeg Dani, az SZFE dramaturg szakos hallgatói. Közben az ég néha villámlik egy határozottat. Az idő előrehaladtával ezt egyre gyakrabban teszi. Amint a beszélgetést követően bebújok a sátramba, meghallom az esőcseppek kopogását. A sátor sok mindent megélt már: három éve Kapolcson, tavaly pedig a Sziget Fesztiválon ázott használhatatlanra, idén viszont készültem, és sikeresen rögzítettem rá kívülről egy esőkabátot. Belebújok a hálózsákomba, és megpróbálok aludni.

Péntek reggelre kiderül, hogy az esőkabátos ötlet egészen bevált, sikerült az elmúlt évek legkisebb beázását produkálni. Viszont továbbra is elég hűvös van, úgyhogy a korábban tervezett reggeli szabadtéri jógát kihagyom. Egy gyors – a tűzoltók által felhordott vízből kivitelezett – zuhanyzás után leülök a konyhában, és elkezdek felavatni egy frissen beszerzett, egyelőre üres jegyzetfüzetet. Megérkezik Zsófi és Dani kettőse is, és egy nagyobb társaságban elkezdenek műhelymunkázni. Vannak pillanatok, amikor a Y.EAST alkotótábornak is tökéletesen megfelelne, ez a délelőtt is ezek közé tartozik.

Saját jelenlétem fő okára, az aznap hivatalosan délután kettőkor kezdődő könyvbemutatómra meglepően sokan kíváncsiak. Beszélgetőpartneremmel, Tinkó Mátéval végtelenül ráérősek vagyunk, így produkálunk egy elegáns, háromnegyed órás csúszást, amennyi idő alatt bőven körbeér a kezdés híre az egész bázison. Máté jókat kérdez a Tévedések tárgyáról, saját válaszaimat szerénység okán ezúttal nem minősíteném.

Ezt követően megnézzük a Ferdinand című cseh előadást, amelyben a magyar feliratozást nem sikerül szinkronban tartani az elhangzottakkal. Erre az előadó, Hába Michal végtelenül profin reagál, az eredeti cseh helyett majdnem végig angolul improvizálja az előadást. Bár a Václav Havel szövegei által ihletett monológok még így is jócskán túlnyúlnak a kelleténél. Ezzel egy időben megkezdődik a 48 óra program is, amelynek keretében négy társulat, a FAQ, a Kompánia, a Maladype, és az Utolsó Vonal készít egyfelvonásost a számukra kisorsolt kortárs drámából, pontosan két nap alatt.

A levegő közben megint lehűl, és amikor a speciálisan a bázisra rendezett, lényegében szabadtéri Kékszakállú herceg vára-előadásban a Juditot játszó Fantoly Nikolett erősen lenge öltözetben jelenik meg, azon kezdek el gondolkodni, hogy a színészet bizony kegyetlen műfaj. Ez az előadás egyébként számomra az egész fesztivál csúcspontja: csodálatosan betölti a teret, a színészek pedig – Fantoly mellett Menszátor Héresz Attila, aki egyúttal a rendező is – úgy visznek pátoszt a játékba, hogy az egy pillanatra se váljon kínossá. Furcsa hangulati ugrás kell ahhoz, hogy alig fél órával később már egy Ricsárdgír-koncerten tomboljak a Sun sátorban, de a feladatot sikerül teljesíteni. A hideg állapotát pedig mi sem jelzi jobban, mint hogy lefekvéskor még egy pár réteg ruhát húzok magamra.

A szombat reggelt viszont már hősiesen jógával kezdem. Ezt Kohout Kaia tartja a bázis talán legszebb részén, az egyik siló dombos tetején, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a környékre. Miközben nézem, az az érzésem támad, hogy ez a táj negyven éve semmit sem változott: lejjebb az itteniekhez hasonló romos épületeket látok, valószínűleg szintén egykori katonai területek. Ezt leszámítva inkább rétek és szántóföldek váltogatják egymást, keresztülszelve egyetlen autóúttal. Kellemes panoráma.

Délután megnézek egy kifejezetten jó cseh előadást Anne Frankról, majd megérkezik Braun Barna kolléga, a Félonline főszerkesztője, hogy Ádámmal a lapról és a Folyóügy című nagyon sikeres darabjáról beszélgessen a Sun-sátorban. Az érdeklődés csekélyebb, mint a tegnapi könyvbemutatón, de azért a Folyóügy felolvasott részletével, illetve ahhoz hasonló új szövegekkel sikerül egy pár potenciális nézőt szerezni a produkciónak. Barna sajnálja, hogy lemaradt a tegnapi Kékszakállúról, és nagyon kíváncsi a Szecsuáni jólélek Sezuan címre hallgató cseh változatára, ami állítólag tele van pandákkal. És valóban. Az ötlet, hogy az európaibb típusú realista szemléletmód helyett egy jóval elemeltebb keleti játékkal jelenítsék meg Brecht klasszikusát, eleinte izgalmasnak hat, de a végére egy kicsit kifullad. Viszont a pandák viccesek. A hideg eközben rekordokat döntöget: a Y.EAST-et videón dokumentáló lányok társaságában becélzom a fesztivál egyetlen hősiesen megtartott szabadtéri filmvetítését, amin az elmúlt évek többnyire magyar rövidfilmjeit láthatom, de körülbelül négy mű után annyira elkezdek fázni, hogy inkább visszaballagok a konyha környékére melegedni. Ott leülök Fogarasi Gergellyel, az Utolsó Vonal tagjával szemben, aki épp szöveget tanul. Egy kis időre megjelenik Gandalf, a Kompánia társulati kutyája is. A 48 órából már kevesebb, mint a fele maradt.

A társulatok megfigyelése már csak azért is szempont a számomra, mert másnap délután négykor, amikor bemutatják a produkcióikat, én már nem leszek a fesztiválon. Így a vasárnap főleg azzal telik, hogy a próbáikba lesek bele. A Maladype tagjai a konyha melletti teraszon az Örömódát próbálják elferdíteni, miközben a másik asztalnál csehek nagyon vicceseket halandzsáznak magyarral kevert angol nyelven. Ekkor még nem tudom, amit később igen. A panoráma-siló aljában a Kompánia próbál, miközben Gandalf a helyi kecskéket ugatja. Ugyanezen siló tetején és másik oldalán a FAQ tagjai éneklik kitartóan a semmiről szóló, a produkciót záró számukat: hétfőn semmi, kedden semmi, szerdán is csak semmi. Satöbbi. Elég fülbemászó.

Elsétálok a Sun sátor felé, és ismét belebotolva a halandzsázó csehekbe, megértem, amit korábban nem: az alapvetően angolul előadott Békák című gyerekelőadás alkotó-szereplőiként kedveskedtek annyival a magyar közönségnek, hogy bizonyos kifejezéseket begyakoroltak magyarul, noha követhetőségüket egy szinkrontolmács is segíti. A történet két békáról szól, akik barátok, de hogy ezen felül az előadás hány százaléka improvizáció, azt nehéz lenne eldönteni. Egyvalami biztos: fergetegesen jól csinálják. Ittlétem alatt ekkor produkálom a legsúlyosabb röhögőgörcsöket, ráadásul a jórészt felnőttekből álló közönség hozzám hasonlóan annyira lelkes, hogy a színészek ráhúznak, és az előadást lejátsszák másfélszer. Személyes kedvencem az egyik béka álmában Budapest felett repkedő Turul Petr, valamint a barátja, Turul Rudi. A produkció igazán jó majdnem-lezárása számomra a Y.EAST-nek. Indulás előtt egy kevéssel még benézek egy filozófiai kávéházi beszélgetésre, aztán összecsomagolok, és az autóút mellett gyalog megindulok Zsámbék felé. Útközben megáll mellettem pár autó, és ajánlkoznak, hogy levisznek. A harmadik ilyennél végül elfogadom az ajánlatot, és közben arra gondolok, milyen jó, hogy a Y.EAST-nek még megvan ez a családias, baráti jellege. Még az időjárás okozta kellemetlenségeket is szépen kompenzálja.

Y.EAST Fesztivál

2018. június 21-24.

Zsámbék

Fotók: Marie Leličová