„Dalok a földszintről” – hirdeti az előadás címe, és bár nem a földszinten, hanem a harmadik emeleti Hevesi teremben ülünk, a kezdőkép földszintesebb nem is lehetne. Egyszerű fekete tér, az erkélyre nyíló ablakok hátterével (melyre később különböző képek vetülnek majd). ez az a Peter Brook-i üres (kicsit kopottas, de szabad) tér, ahol minden megtörténhet. Felmosóvödrökkel áll hátul két takarítónő, és egy harmadikról beszélgetnek, aki nemsokára megérkezik, és arról beszél lelkesen, hogy újrakezdené a férjével a kapcsolatát, őszintén megbánta, hogy elküldte (Barna Lilla). Hiszünk neki, szurkolnánk, ha... ha nem tudnánk, hogy a férj már felakasztotta magát – a bűnbánó és reménykedő feleség feje fölötti kis képernyőn az ő lábai lógnak.

Máshol, egy más világban, más darabban, ez nagytragédiai jelenet lehetne, de Joël Pommerat, kortárs francia szerző szkeccseiben mind tragédia, mind komédia idézőjelbe kerül: az öngyilkos férj lábai hirtelen bokázni kezdenek, a nevetés kibuggyan a nézőközönségből. Közben valami végtelenül szomorú érzés is ott fészkel bennünk: a nevetés látszólagos érzéketlensége érzékenyítéssel társul, komikum és gyász vegyül a színpadon és a közönség soraiban. Nagy csibész ez a Pommerat, nagyon szépen és érzékenyen játszik ez a tizenegy fiatal. Megfognak és nem eresztenek.

A Magyarországon először 2014-ben a Katona József Színházban bemutatott darabot, eredeti címén A két Korea újraegyesítését Keresztes Tamás rendezte át a Hevesi terembe, külön figyelve arra, hogy ez az az osztály, mely 2017 őszén már a Bakkhánsnőkkel is bebizonyította, hogy mozgáskultúrában és színészi játékban egyaránt kiemelkedő színvonalat képviselnek, ezért összetett színészi alakításokat várt tőlük. És valóban: teljes fizikai és lelki odaadással léteznek a színpadon, így bármilyen formában kell megjeleníteniük egy karaktert és a mögötte rejlő történetet, a forma csak eszköz számukra, hiszen a jelenlét intenzitása ugyanaz marad.

Kotormán Ábel hatalmas tubáját fújva, furcsa, bábszerű mozgásával átérve a színpadon a szkeccseket elválasztó zenei közjátékokban ugyanolyan erőteljes figura így, „némán”, ócska fürdőköpenyében, mint amikor Nagy Henrik Richárddal egy igazi tartalmas férfibarátságot tesznek épp tönkre a szemünk előtt, rosszul felfogott jószándékú őszinteségből, úgy játszva a nézők szimpátiájával, ahogy akarnak. Hol az egyiket, hol a másikat utáljuk ezért a makacsságért és szenvedélyért.

Nagy Péter István lányával vitatkozó cinikus apafigurája, aki szerint a „szerelem betegség” kevés eszközzel, de hiteles figurát jelenít meg, míg egy másik jelenetben ugyanez a visszafogottság indítja el a bohózati hólabda-effektust, ahogy sorra kiderül, hogy a vőlegény a menyasszony mind az öt lánytestvérével valamilyen viszonyba került az évek során. A kicsit blazírt mondat: „Jó, hát megcsókoltam... valakiket”, egyszerre harsányan komikus és szívszorítóan pitiáner. Klisék közt vergődünk, de ezek a rögzült és látszólag kiüresedett kérdések bevilágítanak a legrejtettebb zugokba: ahogy az egyik lánytestvér kérdezi a habos fehér ruhában pompázó menyasszonyt (Herman Flóra): „Honnan veszed, hogy téged szeret, és nem engem?” Tényleg, honnan? Honnan tudhatjuk, a másik épp mit érez?

A színházi tér egyszerűségében változatos: nincs lehetőség, de szükség sem többre, mint amit maguk a színészek betolnak-kivisznek, asztal, szék, paraván, pár bevásárlókocsi, a lírai hangulatfestést elvégzik az erkélyre kivezető ablakokra vetített képek és az előtérben függő kis képernyő, melyen néha lírai kommentárként megjelenik például egy havas ágon ülő madár. Sajnos – vagy szerencsére – olyan sűrű a színészi jelenlét, hogy erről néha el is feledkezünk, így azt gyanítom, újra kell nézni a darabot, hogy ezen finomságokat is tudjuk értékelni.

A jelmez szintén nem túlbonyolított, hanem egyszerűségében kifejező és egyben nagyon közeli hozzánk: férfiak felöltőben és diplomatatáskával, csíkos fürdőköpenyben, nők szexi és otthoni ruhákban, gyors átöltözésre alkalmat adva, hiszen több tucat szerepet játszanak tizenegyen. A nyíltszíni átrendezések, vegyülve a közjátékok groteszkül elemelt zenei és mozgásos elemeivel egyszerre távolítanak és közelítenek: (ön)ironikusan nyilvánvalóvá teszik, hogy ez színház, ahol mi nézők vagyunk. Viccelnek velünk, nézőkkel: itt minden hangszerré válhat és válik is, a menyasszony basszusgitárja és a nem hangszernek szánt tárgyak egyaránt. A svédül elhangzó dalokat Keresztes Tamás írta (az egyikhez egy fogamzásgátló orvosi mellékletét felhasználva), és közösen hangszerelte a társulat: furcsa ez a hangkulissza, de ezzel a távolítással, és az időnkénti eltúlzott vagy groteszkké tett mozgásokkal elérik, hogy ezekre a pillanatokra leszállva az érzelmi hullámvasútról, utána még érzékenyebben tudjunk reagálni a következő jelenet tragikomikusan húsbavágó emberi gyarlóságaira. Hazardírozik a dráma, hazardírozik az előadás: pengeélen táncol a színházi hatás ezzel a szerkezettel, hiszen minden szkeccs-csel újra és újra kicsit a legelejéről kell kezdeni mindent, a közönséget újra és újra táncba vinni, és sosem lehetünk biztosak benne, hogy épp most sikerül-e. Talán mert ilyenek vagyunk érzelmeinkben, kapcsolatainkban is: újra és újra kezdjük, nem sokat tanulva (ha egyáltalán) korábbi történeteinkből.

Ennek az előadásnak a rendezői elképzelés koherenciája mellett legnagyobb erőssége a színészi játék: sok nagyszerű pillanattal ajándékozzák meg a nézőket, és mivel lehetetlen mindet felsorolni, csak néhány példa hadd álljon itt. Gyulai-Zékány István szemérmes, kicsit szerencsétlen szomszéd-románca Hojsza Henriettával szép ellenpontja az álszent és érzéketlen papnak, aki fekete papi ingében és egy szál alsógatyában szakít prostituált szeretőjével (aki Ténai Petra alakításában egyszerre fájóan reményvesztett és reménykedő), mert „találkozott egy Nővel”. Sokatmondó képek ezek. Nagy Henrik mint férfiasságában bizonytalan munkahelyi zaklató, Molnár-Gábor Nóra mint piros lufival álldogáló, saját „árát” lefelé alkudó örömlány, Barna Lilla, ahogy hangosan kiáltozza, „Boldog vagyok”, miközben teljes testével ráfonódik arra a férfira (Gaál Dániel), aki nem lehet az övé, Herman Flóra, ahogy a szupermarket hangosbemondójának magyarázza házasságát egy bevásárlókocsi mellett állva: mind hatásos és maradandó emlékképként maradnak meg.

Azonnal megérthető történetek ezek, akkor is jól működnek, ha Pommerat finom színházi utalásai esetleg nem találnak utat a nézőkhöz, bár talán nem véletlen, hogy mozgásszínházilag különösen erőteljes például az a jelenet, amely Albee Nem félünk a farkastólképzelt gyermek-drámáját tükrözi. A (nem létező) gyermek elvesztésével megvádolt bébiszitter (Vadász Viktória) felhúzott vállú, természetellenesen szerencsétlen testtartása, a házaspár álló helyzetben egymásra hajlása komikus távolítással ellenpontozza a tragikus tartalmat, e groteszk tükörben reflektálva Albee híres művére.

A zárójelenet hatásosan és kamaszos őszinteséggel tágítja ki a színházi élményt: a színészek az Uránia erkélyére futnak ki, belekiabálva a pesti éjszakába érzéseiket. Ez a mi életünk, ez a ti életetek: soha nem fogjuk tudni definiálni, mitől érezzük magunkat jól vagy rosszul mi, emberek, mitől működik vagy sem egy kapcsolat, egy család, egy barátság, egy házasság, de sosem szabad abbahagyni, hogy erről gondolkodjunk. A színházban, a színházzal, ilyen remek előadások segítségével.  

Joël Pommerat: DALOK A FÖLDSZINTRŐL

– majdnem zenés tragédiák –

Fordító: Timkovics Dorottya

Szereplők: Barna Lilla, Herman Flóra, Hojsza Henrietta, Molnár-Gábor Nóra, Ténai Petra, Vadász Krisztina, Gaál Dániel, Gyulai-Zékány István, Kotormán Ábel, Nagy Henrik Richárd, Nagy Péter István

Díszlet: Horváth Jenny, Debrei Nóra, Keresztes Tamás

Jelmez: Horváth Jenny és Debrei Nóra

Video: Maruscsák Dávid

Hang: Keresztes Gábor

Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsi 

Osztályvezető tanár: Horváth Csaba

Kurzusvezető: Keresztes Tamás

Rendező: Keresztes Tamás

Bemutató: 2018. május 23.

Ódry Színpad, Hevesi terem

Fotók: Éder Vera