Nagy kérdés persze, hogy milyen keretek között lehet egyáltalán személyességről és közelségről beszélni egy tízezres nézősereget befogadni képes arénakoncert esetében, hiszen az előadó és a nézők közti kölcsönösséget már a térelrendezés sem teszi lehetővé, nem beszélve a sztársághoz sztereotipikusan társuló allűrökről, látványelemekről. Az az igazán hihetetlen Nick Cave színpadi jelenlétében, hogy egész egyszerűen elfeledteti velünk, hogy Budapest egyik legnagyobb csarnokában vagyunk és nem egy nagyon jól szervezett és hangosított házibuliban. Nem eljátssza, hogy kapcsolatot tart a közönséggel, hanem a vékony kifutót mindkét irányban végig bejárva egy pillanatra sem engedi meg, hogy lankadjon a figyelmünk – mindezt minden technikai hókuszpókusz nélkül, egy fegyelmezetten szabad és végtelenül profi(n megszólaló) zenekar előterében. A szkeptikus kisördög persze ott duruzsol bennünk: egy több mint harminc éves pályafutással a háta mögött az ember profivá válik az ilyesmiben, csakhogy az első sorokban állva azt kell mondanunk, hogy nem, itt másról, többről van szó.

Azt, ahogy Nick Cave a tekintetét belefúrja a tekintetedbe, éppen a tiedbe, ahogy szinte előjel nélkül rád dől a mellkasával, ahogy egy hirtelen mozdulattal leguggol melléd és megfogja a kezed, nem lehet a Beverly Hills egyik produceri luxusvillájában elsajátítani két whiskycola között. Ahogy nem lehet nem ránézni, ha neked, éppen neked suttogja, kántálja, mondja, üvölti, azt, hogy „Look at me now”, miközben egy percen belül eljut a balladisztikus puhaságtól a fékevesztett tombolásig, hogy aztán újrainduljon a hullámvasút. Jöhet ez egy vörös kezű, fekete kabátos férfi (Red Right Hand) vagy a küszöbödön várakozó ördög (Loverman) vagy éppen egy pusztító trópusi vihar képében (Tupelo), hogy aztán a belső feszültséggel való húzd-meg-ereszd-meg játék után ideig-óráig megpihenjen a zongoránál, és költőien szép, egyszerűségében felemelő vallomásokkal vonjon bűvkörébe (The Ship Song, Into My Arms).

De menjünk vissza az elejére, mert nekem már ott minden eldőlt. A teljes sötétségből lassan kivilágosodó színpadon a zenekar tagjai után megjelent a szokásos fekete zakó-kihajtott gallérú fehér ing kombinációt viselő énekes, és a recsegő-sípoló hangfolyam előterében elkezdte mormolni a Jesus Alone nyitó sorait, hogy a refrént csukott szemmel dúdolva, majd a hangerőt fokozatosan emelve eljusson egy szinte sírásszerű ismétlődő motívumig, a dallam lecsupaszított velejéig – és ebben benne volt az az erő, a koncert itt-és-mostjának hozzáadott értéke, amit jobb híján a „hipnotikus” vagy „mágikus” jelzővel szoktak leírni a szavakért harcoló zenekritikusok. És hát – miközben a koncerteknek Nick Cave saját elmondása szerint sem célja a fájdalomban való öncélú turkálás – a dal hatása alatt nem tudott nem eszembe jutni, hogy milyen is lehet elveszteni valakit, aki igazán nagyon fontos, mondjuk annyira, mint neki a 2015-ben tragikus balesetben meghalt 15 éves fia. 

Az Index által jogosan egekbe emelt tavalyi bécsi koncerten még a gyászban fogant Skeleton Tree album adta a koncert vázát, erről idén a fentin kívül már csak három dal hangzott el (a hátborzongatóan szép Distant Sky sajnos kimaradt), helyet adva olyan régi klasszikusoknak, mint a már említett Loverman vagy a Do You Love Me?. Ami pedig Nick Cave közönséggel kapcsolatos koreográfiáját illeti, ezúttal is besétált a nézők közé a Weeping Song alatt, hogy onnan kiemelkedve vezényeljen egy mini tapskurzust, majd sűrű „come on, come on, come on” felszólítások közepette színpadra invitálja az első sorokban állókat. Tavaly Bécsben épp előttem mondott állj-t a biztonsági őr, most viszont nem hagytam a véletlenre a dolgot, és sikerült is feljutni. Az élmény talán a zavarba ejtő szóval írható le a legjobban: hirtelen fordul a megszokott rend, a zenekar mögöttünk, az énekes hol háttal nekünk a lent maradt több ezer ember és köztünk, hol szemben velünk alig karnyújtásnyira, arcunk pedig sokszoros nagyításban a kivetítőn, ahogy erre a feltöltött videók jelentik a bizonyítékot. És hát az azért valóban megfizethetetlen élmény, amikor két méterről hallom Thomas Wydler dobos ízes „scheisse”-ját valami nehézség miatt, mielőtt elkezdenék az egyik leggyönyörűbb dalukat, a Push the Sky Away-t, amit már ülve, kezünkkel eltolva az eget libabőrözünk végig. Mindezek után Nick Cave egy-két egyszerű „thank you”-val elköszönt, mi pedig – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – levonultunk a színpadról, vissza a közönségbe.

Azt hihettük, hogy akkor itt a vége, de pár percig maradt a sötét, majd megjelent a frontember és elmondta, hogy valaki leesett a színpadról, ezért nem tudnak visszajönni ráadásra. Elkezdett oszlani a(z amúgy is csak gyenge félháznyi) tömeg, majd újra a színpadon termett Nick Cave, és megkérdezte, hogy akarunk-e mégis folytatást, ha már a mentők hozzájárultak, a sérülés ugyanis nem tűnt olyan súlyosnak. És akkor jött az igazi házibuli feeling: a zenekar tagjait visszakiabál(tat)ta Cave, elkezdték újra, a szemünk láttára összerakni a hangcuccot, és közben persze többen próbálkoztunk daljavaslatokkal – a Mercy Seat-kérésemre azt mondta, hogy ahhoz nincsenek eléggé „összedugva”, két nap múlva Görögországban viszont már azt játszották –, szóval mint amikor a haverok két sör után még visszajönnek lenyomni lazulásból egy-két számot.

Nick Cave-nél mindez távolról sem esetleges, miközben nem is unalmasan kiszámítható, mint egy soha nem változó setlist, sokkal inkább része annak a spontánul emberi jelenlétnek, amiért a legfejlettebb digitális technika korában is örök élmény élő koncertre járni. A közönséggel való újszerűen közeli viszonyára ő maga is visszatérően reflektál, sőt egy rövid beszélgetőest-turnéra is ment Amerikában, hogy a koncerttapasztalat intimitása tovább tudjon mélyülni a szavak szintjén egyaránt. Anélkül tehát, hogy különösebb filozófiai mélységekbe bocsátkoznánk, annyi elmondható, hogy Nick Cave világsztárok között nagyon ritka tudatossággal törekszik arra, hogy lebontsa a nagyszabású rockkoncertek hagyományos keretének némely elemét, és ez hangsúlyozottan pozitív jelenség.

Persze, van, aki erre is azt mondja, hogy ez csak rock and roll, de ez bizony a lelkedig hatol, valahova oda, ahol a bizalom tere megnyílik, ahol a hangok médiumul szolgálnak egy olyasfajta elemi őszinteség számára, ami egy alapvetően egyirányú kommunikációs helyzetben, sok ezer ember tömegében is működik, létrehozva valódi, olykor bőrszintű kapcsolatot és találkozást egymásnak ismeretlen emberek között. Ez az, amit nagyon tud Nick Cave, és ez már épp annyi, hogy nem mérhető a szokásos eszközökkel – marad a csukott szem, a kinyújtott kéz és a rezgő hangszál.