Az estet tehát a Készülődéssel nyitották, és bár most az irodalmi előzmények vannak terítéken, Szekeres leszögezi: őt sokkal jobban izgatták azok a novellák (Meglesz Pikó, Képalkotó elemek), amelyekben egy ilyet sem ismert fel. Hermann Veronikának a Mészöly Miklós- és Virginia Woolf-mottókról a hétköznapi szituációk alkotói felhasználása (ennek csúcsteljesítménye szerinte a Mrs. Dalloway) jut eszébe, ami Fitosnál egyelőre mesterkélten hat.

A "bodoros-modorossal" elszabadult nyelvipoén-lavinát Visy Beatrix tovább duzzasztja, amikor megjegyzi: Fitos „készülődése inkább cihelődés”.  Ráadásul a „rettenetesen heterogén” - mészölyös kísérletezéssel és Füst Milán-i elvontsággal operáló – elbeszélések jó részét nem is értette, és kedve sem volt őket kibogozni. Az egzisztencialista és nyelvi kérdéseket feszegető későmodern hatású írások mellett Hermann felhívja a figyelmet a kötet beatköltős, „trippelgető rövidprózáira”, melyek belőle is a közönnyel vegyes értetlenkedést hozták ki.  Mégis úgy érzi, a hagyományos poétikai technikák kifejezetten konzervatívvá teszik a novellákat.

Szekeres a média- és filmes elemek alkalmazását (például a Megjössz, Pikó tejes dobozon mosolygó gyerekénél) „iszonyúan sikerültnek” nevezi, és érdekesnek találja, hogy a Készülődés  a mindennapos rutin extremizálását meg is fordítja: extrém történéseket (akár egy családmészárlás) „hétköznapizál". Visy szerint mindezzel az a baj, hogy a sztorik szerzőjüknek csak annyira voltak fontosak, hogy elég szépen ki tudja őket dolgozni. Borbáth Péter moderátor kevésbé szigorú. Úgy látja, az alkotó szándéka lényegtelen, ha bizonyos részeknél az olvasó „személyes gyomra összerándul”. Bár igyekszik elébe menni a vádnak, miszerint a jelenlévőket régi idők kritikusaihoz mérné,  megjegyzi, hogy Mészöly 1975-ös, Alakulások című kötetét is értetlenkedés fogadta, és átfogó előzetes ismeretek híján a Könyvhéten nehéz mit kezdeni egy „Zalaegerszegről jött valakicsoda kísérletezéseivel”.

Szekeres frappánsan összegez: a Készülődésben vannak jó novellák és nem jók. Utóbbiakat pedig nem az általa amúgy kedvelt szerzői „ridegtartás”, hanem a túlcizelláltság rontja el. Az emészthető, ígéretes kezdet után ő a közepe felé „vesztette el” a könyvet. Visy a sterilitást és az erőtlenséget kifogásolja. Hermann számára a fülszövegbe került mondat („Várom megtörténni a tengert.”) tűnik a legjobbnak, fő gyengeségként pedig a kihagyott motívumrendszert jelöli meg. Zárógondolatai viszont megengedőek: a saját hanghoz idő kell, különösen, ha az író elvégezte az ELTE összehasonlító irodalomtudomány szakát, és egy kicsit még mindig a „leckét mondja fel”.

Mielőtt végképp kimenne a fejünkből, hogy dicsérték is a Készülődést, a moderátor gyorsan áttér Simon Bettina „líraként definiált”, „traumafeldolgozós” könyvére, a Strandra amelynek „érzelmi beállítottságára egy büdös rossz szavunk sem lehet”. „De hozott-e újat a hasonló művekhez képest?” szegezi a kérdést a kritikusoknak. Hermann rögtön egy érdekes kifordítottságra mutat rá: a Készülődésről azt írták, hogy „már-már versciklusszerű”, a négy versciklust tartalmazó Strand viszont prózának is elmenne. Visy az anya-költeményekből hiányt, bűntudatot és szégyent hallott ki, méghozzá abban az általánosabb értelemben is, amelyet az anyaföld vagy anyanyelv szavak rejtenek. Szekeres ezt inkább csak a Noé ciklusra vonatkoztatná, ő nagyon is személyesnek, konkrétnak, szinte elviselhetetlenül vádiratjellegűnek látja a tartalmat,  amely Simon minimális szövegtechnikája és a prózai hangja nélkül megőrjítené az olvasót. A strandon szükséges vetkőzés és a hozzá tartozó gyerekkori szégyenérzet emléke pedig a lírai lemeztelenedést teszi kézzelfoghatóvá. Szekeres utóbbival egyetért, és sajnálja, hogy a harmadik ciklus bibliai utalásai (kert- és gyümölcsmotívum) úgy vezettek el a Noéhoz, hogy végül mindez játék maradt.

Hermann a strand kettősségét (kiszolgáltatottságot-idill) hangsúlyozza, és megállapítja, hogy a szerző a plüssök között, gumimatracbárkán utazó Noé meséjét jobban összeolvaszthatta volna az előtte lévő szövegekkel. Szekeres szerint is közelebb lehetne egymáshoz e kétféle poétika, és bár nem komolyan, de felveti, hogy a Noé ciklussal Simon Bettina csak fel akarta vidítani a befogadót e nehéz olvasmány végén. Borbáth Péter erre erősít rá a Family Guy-párhuzammal. Visy mindennek ellenére a Noé-versekben is érezte a bűntudatot, ami összekötötte őket az anya-témával, amitől előbbiek ha nem is tökéletesen, de ki tudták nyitni a művet.

Borbáth utolsóként visszatér a (tényleges) prózához Az Amcsalat hegység tiszta levegőjével. Baróthy Zoltán debütálása szerinte nemcsak bátor, de a három közül a legkiforrottabb is, és nyilvánvaló, hogy „Ez a csávó nagyon sokat melózott azon, hogy a szövegek működjenek.” „Halmozottan hátrányos helyzetűnek” titulálja a könyvet, ugyanis a másik kettő után, már erős szövegundorral kezdte olvasni. Így a kötetindító Emigráció is csak harmadszori nekiugrásra kapta el, onnantól viszont már „vitte erősen”, a Fitosnál annyira hiányolt „húzással”. 

Hermann az érettség kérdésében ugyan egyetért, de őt egy idő után már igen untatta, hogy folyton „egy viszonylag szerencsétlen csávóval történnek nagyon furcsák, és senki nem tudja, hol van”. Emellett Baróthynál is észlelte az erőltetettséget, amikor a  „maszkulinitás válságában felnövő fiatal generáció útkeresését” tárgyaló novellák saját álomszerűségükre reflektáltak. Amíg azon lamentál, hogy mivel lehetett volna elkerülni a kifáradást, végül arra jut, hogy a Készülődéssel ellentétben itt még elfért volna egy cseppnyi heterogenitás.

Borbáth a filmszerű címadó darabot „kisfiúként haluzta végig”, mintha rá is átragadt volna a ritkás levegőn kiéleződő érzékelés. Vendégeinél ebből kiindulva az ezoterikus pillanatokról (találkozás a kétfejű sámánnal) érdeklődik. Szekeres az északi típusú krimit idéző atmoszférát és az ebből következő műfaji játékot dicséri. Az Amcsalat hegység tiszta levegője neki fantasztikus utazás volt, amelyben a mágikus realizmust is jobban érzékelte, mint Fitosnál, akinél ez szintén szóba került. Visy bevallja, túl jól ismeri a kötetet ahhoz, hogy kívülállóként szemlélje, de ő is az Emigrációt és az Amcsalatot tartja a csúcsnak. Nem vitatja, hogy az „elidegenedett, énvesztett, magányos hős abszurd, kafkai tripjei” homogén világot mutatnak, de a változatosság bennük is felfedezhető. Néha északi, néha ázsiai a hangulat, máskor pedig az események Budapestre repítenek vissza. A Szépség komikuma és az Amcsalat lírai spiritualitása pedig azt példázza, hogy a szövegek akár egymás paródiái is lehetnének, miközben hőseik „próbálják uralni a helyzetet, majd egyszer csak belevesznek a káoszba”.

Szekerest zavarta a karakterek gyakran felesleges önmagyarázata, az ilyen részekből szívesen húzna. Borbáth bevallja, hogy ő is, de csakis „morcosan és másnaposan”. A poénokra kihegyezett szerkesztést viszont annak ellenére érezte túlkonstruáltnak, hogy egészen az utolsó pillanatig elhitte, hogy az író sem tudta, hogyan zárul majd a sztori. Hermann egy ilyen, csattanós elbeszélést (Szépség) rokonít A stepfordi feleségekkel és A homokemberrel, miközben megmosolyogja, hogy Baróthy figurái mindig seperc alatt esnek szerelembe. Vele ellentétben nem spoilerezem el a novellát, amelyben egy férfi hazáig követi egy csinos eladólányt, hogy majd a fejleményektől Hermann Veronikán kívül másoknak is meghatódhasson a "kedvesebbik énje”.

Fotó: Mucha Dorka