A társadalmi problémákról átfogóan beszélni, azoknak gyökereit megkeresni igen bonyolult, szinte lehetetlen feladat, főleg, ha valaki egy felvonásban szeretne mindenre választ adni. A 2004-ben elhunyt Anat Gov azonban minimalista stílusban, mégis roppant kifejezően oldotta ezt meg: Istent elküldte egy halandó pszichológusnőhöz, hogy segítsen megfejteni isteni problémáit. A szerzőtől nem áll távol a hasonló provokatív témák vegyítése, hiszen egyik utolsó és egyben legnépszerűbb művében is – Happy Ending – a rákbetegek életét mutatja be fekete humorba ágyazva, melyet még súlyosabbá tesz, hogy ő maga is diagnosztizált vastagbélrákban szenvedett a mű írásakor. (Magyarországon 2004-ben mutatták be a Belvárosi Színházban Hernádi Judit főszereplésével).

A Jaj, Istenem! két főszereplős komádiában az Isten és egy pszihológus egyetlen helyszínen beszélget, mégpedig az orvos, Ella (Gryllus Dorka) lakásában található rendelőjében. A díszletet nem gondolták túl, egyszerű, mintás heverő – teljesen sztereotipikusan a mindenki által elképzelt pszichológus rendelő – egy fotel, előtte könyvkupac, illetve középen egy kép nélküli képkeret lóg, amely világít. A legutóbbi funkcióját egy néhány mondatos dialógusrész kivételével, nem tudtam az előadás végére sem megfejteni.

A nyitójelenetet zenei felvezető előzte meg, melyet a színházterem megnyitásától kezdve csodás cselló-dallamok árasztottak el, amelyek Liortól (Rátkay Áron/Zelenyánszky Lőrinc), Ella gyermekének játékából ismerhettünk meg. A kisfiú hirtelen felpattant, majd hörgő hangokat adva erősen gesztikulálva tudatta édesanyjával, éppen mit szeretne. A néző számára azonnal nyilvánvalóvá vált, Lion autista, aki nem tud beszélni. Ezt az alaphelyzetet törte meg Isten (Kálid Artúr) megjelenése, aki emberi alakot öltve a következő páciensként érkezett meg, és magát nemes egyszerűséggel úgy mutatta be: „Vagyok, aki vagyok”. A pszichológiai kezelést bevezető, ismerkedő kérdések sablonosságára természetesen Isten humoros válaszokkal szolgált.

Egy idő után számomra egysíkúvá váltak a poénok, melyek arra voltak kiélezve, hogy a pszichológus nyilvánvalóan őrültnek hitte páciensét, aki azt állította magáról, hogy ő Isten, és a kérdésekre adott válaszai ennek megfelelően különböző kétértelmű mondatokat tartalmaztak. Mikor már kezdett kicsit alább hagyni az érdeklődésem, a limonádé kabarék szintjéről hirtelen drámai mélységekbe csapott Kálid Artúr mennydörgő hangja, mellyel kérdést intézett a kezelő orvosának: Ha Istenben – azaz benne – nem hisz, miért hisz egy olyan hasonlóan képtelennek tűnő dologban, hogy a gyermeke egyszer beszélni fog hozzá, hiszen minden orvos az ellenkezőjét állítja. (Isten itt Ella legféltettebb, rejtett gondolatait ismerve tette fel a kérdést, hiszen a mindenható mindent lát, és mindent hall.) Ez a rész annyira nyersen és találó volt, hogy azonnal sötétebbre festette a komédia hangulatát.

Sajnos hasonló drámai pillanatok a későbbiekben elszórtan, egy-egy mondatban jelentek csupán meg. A kiábrándult és kiégett Isten beszámolt arról, hogy el akarja pusztítani végleg a földet, majd az erről való lebeszélés közben Ella nagyon törékeny, szinte már emberi mivoltát fejtette fel a megtört mindenhatónak: frusztráltság, magány, szomorúság, önostorozás, meggondolatlanság, hirtelen harag és agresszió.

Az Ótestamentumban járatos nézőket igazán jól szórakoztatták a párbeszédekbe ágyazott idézetek, valamint kétértelmű utalások. A feloldásban kiderült, Isten saját magát korlátozta lelkiismeretfurdalása miatt, magára hagyva évezredek óta az embereket, hiszen ereje megszűnt, tehetetlenné vált. Ella ölelésével és a problémák átbeszélésével láthatóan sikerült megnyugtatni a feldúlt pácienst, aki végül erejét visszanyerve jövőbeli terveiről már nem számolt be pszichológusának. (Micsoda ellentmondás! Hogyan tudta volna elpusztítani a földet, ha elveszítette az erejét? Mégis a kezelés közepénél tartva is még ez volt eltökélt szándéka.)

A zárás számomra ott helyben kissé kiszámítható és giccses volt, bár a végsőkig bíztam benne, hogy egy nagyon tömör és frappáns gondolattal fejezik be. Többször elhangzott az előadás során, hogy Ella azt várta mindig, gyermeke egyszer kimondja, "mama". Ezt egy óriási mennydörgést követően dadogva bár, de végül ki is mondta a fiú, ezzel pedig legördült a képzeletbeli függöny. Annak ellenére, hogy komédiát láthattunk, számomra nem volt szükségszerű a boldog befejezés. Elgondolkodtam, a kimondott mama értelmezhető-e eldöntendő befejezésnek, azaz a nézőre volt bízva, hogy csodát lát-e benne (meggyógyult végre a fiú), vagy csak egy szótag véletlenszerű ismétlését, amit egyfajta ajándéknak szánt Isten hálája jeléül. Ennek fényében már sokkal izgalmasabbnak tűnt a befejezés.

A megtekintést követően erős késztetést éreztem, hogy írott formában is elolvashassam a színművet, mely a vallási kérdéseket és tabukat is érintő témákat nagyon sajátos szemléletmóddal tárt fel. Olyan gondolatokat fogalmazott meg benne Anat Gov, melyeket érdemes lenne elolvasni.

Anat Gov: Jaj, Istenem!

Angolból fordította: Németh Virág

A fordítást az eredeti héberrel összevetette: Borgula András

SZEREPLŐK:

Ella: GRYLLUS DORKA

Isten: KÁLID ARTÚR

Lior: RÁTKAY ÁRON / ZELENYÁNSZKY LŐRINC

Dramaturg: Németh Virág

Díszlet- és jelmeztervező: Gyarmati Dóra

Műszaki vezető: Nádasi Iván

Produkciós vezető: Marcsa Barbara

A rendező munkatársa: Kern Dóra

Rendezte: BORGULA ANDRÁS

Bemutató: 2018. május 31.

HATSZÍN TEÁTRUM

Fotó: Gordon Eszter