A víz érintése az idei díjszezon legmegosztóbb filmje volt: sokakat elvarázsolt a szépsége, meseszerűsége, megható igazságérzete, mások viszont otromba, politikailag korrekt tézisfilmnek tartották. Az Oscar-eső természetesen nem maradt el (a film négy díjat nyert), ami tovább szította az indulatokat pro és kontra – tény ugyanakkor, hogy Guillermo del Toro képes volt elérni, hogy a művéről beszéljenek és vitatkozzanak a nézők. Ennek megfelelően az, aki utálta A víz érintését filmen, a könyvváltozatot is utálni fogja, a rajongók viszont bizonyára szívesen merülnek el ismét a smaragdzöld hidegháborús mesevilágban.

Daniel Kraus és Guillermo del Toro könyve furcsa képződmény, ugyanis a film utólagos novellizációjaként született. A történet magja Krausé, aki még 2011-ben avatta be az ötletébe a rendezőt, amikor a Trollvadászok című közös könyvükön dolgoztak. A stáblistára végül nem került fel Kraus neve, mert a közös alapok lefektetése után állítólag külön-külön dolgoztak: Kraus a könyvön, del Toro a filmen.

Ennek ellenére A víz érintése nem távolodik el túlzottan a filmtől, egyszersmind az utólagos novellizációk megszokott receptjétől. Talán a Star Wars-könyvek illusztrálják a legpontosabban ennek a műfajnak a működését: ezek az utólag készült „regények” gyakorlatilag a filmek leiratai. A rajongók ugyanazt az élményt várják el tőlük, a szerzők pedig ezt az igényt maximálisan igyekeznek kiszolgálni. Csupán aprócska kiegészítésekkel, bővebben kifejtett jelenetekkel, néhány plusz poénnal és mellékszállal jelzik, hogy azért mégiscsak valami többet kaptunk. A víz érintésénél lényegében ugyanez történik: egy új mellékszál, a karakterek gazdagabb háttértörténete és a lény mitológiájának alaposabb kidolgozása éri el, hogy ne csupán irodalmi forgatókönyvnek tűnjön a könyv.

Kraus könyvét azzal mindenesetre nem vádolhatjuk, hogy szürkébb vagy egyszerűbb lenne a filmnél. Sőt, még olyanabb, mint a film: akit del Torónál is elbűvölt a fajok közti romantika, azt itt is el fogja; ugyanígy akit zavart a túláradó PC, azt itt is fogja. A könyv egyik lényegi bővítése ugyanis, hogy saját történetszálat kap a kísérletet levezénylő Strickland felesége, aki megelégeli a skatulyából kihúzott, otthonülő háztartásbeli szerepét. Előbb munkát vállal (mely során ismeretlenül keresztezik egymás útját egy másik fontos szereplővel), majd teljesen a saját lábára áll. Így a néma és a fekete takarítónő, a meleg művész, az orosz-zsidó kém és a kísérleti nyúlnak használt lény alkotta tarka, sérült, hátrányos helyzetű csoport az elnyomott háziasszonnyal bővül, újabb hanggal gazdagítva a saját történetet követelő, láthatatlan figurák kórusát.

Ha már politikai korrektség: a könyvváltozatban leginkább a festőművész Giles történetében lóg ki a lóláb. A homoszexualitását rejtegető férfinak itt nemcsak egy udvarlási kísérletét követhetjük nyomon, hanem az előéletét is megismerhetjük, a megbélyegzett, kirekesztett, naiv férfi sorsa pedig már inkább szánalmas, mint szerethető karakterré teszi őt. Nem ez az egyetlen alkalom, hogy A víz érintése-könyv csöpögőssé válik, de Elisa legjobb barátjának szenvedéstörténete annyira tömény, hogy az már egyértelműen visszás.

Ugyancsak nehéz hová tenni Strickland figuráját is a könyvben. Kraus felnagyítja és Elisával egyenrangú, démoni főszereplővé teszi a katonatisztet (aki egyébként a filmváltozatban is a legérdekesebb figura volt), közben viszont az információk visszatartásával igencsak próbára teszi az olvasó türelmét. Hamar világossá válik, hogy Strickland traumatizált, szenvedő lélek, ám a részletek megismerése nélkül ez vajmi kevés magyarázat az elállatiasodására. Így főleg a regény első fejezete, amely a lény befogásának történetét meséli el (és szintén hiányzik a filmből), pokoli olvasmány: a dzsungelkaland visszataszító, öncélú erőszakossága a háttértörténet ismerete nélkül bosszantó. A regény nyomasztó hangulata később lassan oldódni kezd, végül pedig Strickland embertelensége is magyarázatot kap, tehát A víz érintése tulajdonképpen szép ívet jár be, akár szándékos írói eszköz volt ez a kivilágosítás, akár nem.

Az önálló dzsungelfejezetekből következően a történet harmadik főszereplője, a kétéltű istenség is bővebb háttértörténetet, saját mitológiát kap. Természetesen a létét övező titkokat a könyv sem leplezi le, ám apró információmorzsákkal közelebb kerülhetünk hozzá. A dél-amerikai indiánok rítusainak felvillantása mellett ebben a lény nézőpontjának megismerése segít. Sajnos mindössze néhány oldalt kap narrátorként, de így is ez a kötet irodalmilag leginkább figyelemre méltó része: rést üt a pajzson, amelyen át bepillanthatunk az emberfeletti teremtmény sajátos gondolkodásába, éntudatába, a világról alkotott elképzeléseibe. Kár, hogy ilyen szűk a mozgástere elbeszélőként, ugyanakkor tény, hogy hiba lett volna teljesen eloszlatni az őt övező titokzatos homályt, továbbá a lehető legjobban választotta meg Kraus, hogy melyik jeleneteket lássuk az ő szemszögéből. Egyébként is a könyv legműködőképesebb leleménye a nézőpontok váltogatása: a gyorsan pergő fejezeteket mindig a legadekvátabb szereplő szemszögéből ismerhetjük meg, így szépen párhuzamba állíthatóak egymással a különböző világképek, vélemények, vágyak és félelmek.

Összességében A víz érintése könyvként sokkal kevésbé meseszerű, mint filmen. Alexandre Desplat gyermekded zenéje, a színszimbolika és a lekerekítettebb konfliktusok nélkül realistább az összhatás. A kötet, főleg Stricklandnak köszönhetően mocskosabb, sötétebb, azaz közelebb áll ahhoz a Guillermo del Toróhoz, akit sokan hiányoltak a filmváltozatból. Az erőszakos külvilágból menekülőutat kínáló, de nem kevésbé durva mesés feloldás leginkább a rendező legsikeresebb művéhez, A faun labirintusához teszi hasonlatossá A víz érintése-könyvet. Tehát elsősorban talán nem is az adott film, hanem a rendező rajongóinak érdemes elolvasniuk a kötetet, hiszen ha mondanivalójukban nem is különböznek, mégsem teljesen ugyanazt az élmény nyújtják.