Garancia arra, hogy egy híres művész fontos alkotásaival ismerkedhetünk meg. Magáról a szignóról is nehéz nem az autogramokra, a sztárokra asszociálni. Ezt a vállalást a kiállítás első, bevezető (marketing) szövege is megfogalmazza, miszerint a látogatók most először tekinthetik meg a „teljes Man Ray”-t, aki univerzális alkotó, nem egyszerű fotós, mint ahogyan azt az ember várná.

A kiállítás pozitív oldala, hogy nagyon informatív. Össze vannak gyűjtve Man Ray fotói, részletesen le vannak írva a különböző, általa használt technikák, meg lehet nézni négy avantgárd filmjét (L’Étoile de mer, Le Retour à la raison, Les Mystères de Château de Dé, Emak-Bakia), a harmincas években készült festményeit, több verzióban, többször is megalkotott objekteit, illetve Man Ray kortárs kultúrára gyakorolt hatásait, hogy csak egy pár termet említsünk. Mindezek mellett a kiállítás izgalmas kérdéseket is érint, például egy műalkotás eredetiségének kérdését a többszörösen megalkotható és lemásolható objekteken, vagy éppen az alkotás véletlenszerűségének kérdésén keresztül. Van valami megnyugtató abban, ha szépen, sorokba rendezve végig tudjuk követni egy művész életének fontos mozzanatait, korszakait, a rá hatással lévő kapcsolatokat, a nevéhez köthető technikai eljárásokat. A kiállítás során könnyen és (néha túl) egyértelműen beazonosíthatóvá válnak Man Ray művészetének központi motívumai is, ilyen például a kéz (az egyik Önarckép című fotón például csak Man Ray keze szerepel, de jó példa erre a Main Ray nevű objekt is), vagy a szem motívuma (mindenkinek beugorhat például az Emak Bakia vége, ahol Kiki of Montparnasse szemhéjára szemek vannak festve).

Ám az ehhez hasonló lineáris, az eseményeket egymás után tárgyaló, a művész életeseményeit és döntéseit teleologikusan elbeszélő narratívák hamar zavaróvá válnak: az egyik, rögtön a kiállítás elején található szöveg szerint Man Ray testesíti meg a concept art és a body art hajnalát, egy másik pedig nem kevesebbet állít, mint hogy Man Ray szabadította meg a fotózást annak dokumentatív és illusztratív funkciójától. Ezekhez az állításokhoz sorolható az a megjegyzés is, amely a La Fortune című festményt a nácizmus elterjedésének próféciájaként értelmezi. A kiállítás bejárása során fokozatosan ütköznek ki a művész önmitizáló gesztusai is: Man Ray például egy már létező technikát, a fotogramot – azaz hogy a sötétkamrában a fotópapírra egy tárgyat helyezett, amelyet ezután fénynek tett ki – „rayography”-nak nevezett el. A kiállítás leírásai megemlítik, hogy a szóban forgó technikát nem Man Ray találta föl, ám sosem helyezkednek kritikai álláspontra a művész efféle gesztusaival szemben, sőt, a szóban forgó szövegrész mintegy igazolva ezt a döntést, rámutat arra, hogy ezt a technikát Man Ray tette népszerűvé.

Man Ray egyik híres objektje (és annak a kiállításon való bemutatása), a metronómra szerelt szem jó példa arra, hogy a kritikai megjegyzések ellenére – melyekre hamarosan visszatérek – hogyan marad meg a kiállítás a zsenikultuszra alapuló művészetfelfogásban. A tárgy első verzióját Man Ray Object to be Destroyed címmel alkotta meg, mikor művészeti és szerelmi partnere, Lee Miller, Párizsból New Yorkba költözött. Man Ray az ő szemét helyezte a metronómra, amely így folyamatosan ide-oda mozog, ezzel egyszerre idézi föl a gépek mechanikus mozgását és a pislogás emberi gesztusát, emellett pedig a hagyományos objektum-szubjektum viszonyt is megkérdőjelezi, hiszen ritka, hogy a szemlélődés tárgya, az objekt képes visszanézni a megfigyelőjére. Ezt az elpusztításra szánt tárgyat 1957-ben valóban tönkretette egy Man Ray kiállítása ellen tüntető, diákokból álló csoport. Man Ray ezután nevezte el a tárgy replikáját Indestructible objectnek. A kiállítás szövege megemlíti ezt a mozzanatot, de a tüntetés okáról semmilyen további információt nem kapunk.[1] Pedig ez a történet rámutathat arra, hogy Man Ray már 1957-ben olyan intézményesült személynek számított, akinek művészete ellen tüntetést lehet szervezni – a kurátori koncepciónak viszont nem része, hogy a művész alakját ebből a szempontból problematizálja.

A művész kevés fenntartással kezelt ünneplése szintén megjelenik azokban az esetekben, amikor Man Ray nőkhöz való hozzáállása (tehát konkrétan szerelmi kapcsolatai, illetve a női testre vetett tekintete) kerül előtérbe. Legelőször Man Ray leghíresebb képénél, az Ingres hegedűje című fényképnél olvashatunk óvatosan kritikus sorokat, amelyek rámutatnak a Violon d’Ingres cím kétértelműségére, miszerint a kifejezés egyszerre utal a hangszerre és az időtöltésre, hobbira. Tehát a nőalak értelmezhető a férfi művész hobbijaként, nem beszélve a női test instrumentalizálásáról, amit szintén a hegedű idéz föl. A kiállításszöveg kritikusan áll a női test tárggyá redukálásához, mind ebben az esetben, mind más alkotások, például a Venus restaurée esetében, de ezeket a kritikai szempontokat mindig az életmű legitimitásának megkérdőjelezése nélkül hozza elő. A már említett Vénus restaurée mellett található szöveg olyan pszichologizáló indokokkal támasztja alá a női test megalázó, meghunyászkodó ábrázolását, mint például: „Amikor Lee Miller Párizsból New Yorkba költözött, [Man Ray] nagyon el volt keseredve”. És ami még fontosabb, hogy Man Ray „male gaze”-e, művészi nagysága és személyi kultusza nincsen kontextualizálva korának narratívájában, amely kor a férfiaknak általában az alkotó, a művész, a zseni szerepét, a nőknek pedig a partner, a társ vagy múzsa szerepét osztotta le. Hiszen az egész kiállítás tulajdonképpen Man Ray zsenialitására, korát meghaladó innovatív megoldásaira és kivételes tehetségére épül. A Man Ray és Lee Miller által közösen megalkotott szolarizációs technikát taglaló szövegrész nem győzi hangoztatni, hogy bár Lee Miller Man Ray asszisztense volt, Ray egyenrangú partnerként kezelte őt. Bár nagy pozitívum, hogy a kiállítás egyáltalán behozza ezt a szempontot, nehéz nem a kiállítás többi részében felállított narratíva alátámasztásaként értelmezni, miszerint Man Ray minden tekintetben meghaladta  „korát”.

Ugyanez az állítás jelenik meg a kiállítás azon részén, amelyben Man Ray Barbette-ről, egy transzvesztita előadóművészről készült képei láthatók. A képek azért megejtők, mert Barbette-et éppen átalakulás közben mutatják meg, a performatív maszkulinitás és femininitás határán. Ugyanitt pedig Marcel Duchamp női alteregójáról, Rose Sélavyról is láthatunk fotókat. A képek valóban figyelemre méltó módon utasítják vissza azt a konvencionális test- és emberábrázolást, amellyel olyan sok fotós (köztük maga Man Ray is) élt, és amely csak a kívánatos és tárgyiasított női test ábrázolásának és a deszexualizált, intellektualizált férfi portré felmutatásának koordinátarendszerében képes mozogni. Ám a kiállítás szövege ezt az emberábrázolást is Man Ray progresszív gondolkodásmódjának bizonyítékaként könyveli el, ezzel beágyazódva a fentebb már felvázolt ünnepelt művész-narratívába.

A kiállítás utolsó terme befejezi a történetet, amelynek fáradságos munkával, több helyen megágyazott: láthatjuk, hogy Man Ray örökké él, hiszen alkotásai több divat- és sminkkollekciót, filmet és még rockegyütteseket is inspiráltak. Egyértelműen ünnepli a személye és stílusa köré épült kultuszt, illetve a nevének a piaci logikába ágyazódó, brand-szerű használatát. Felmerül a kérdés, hogy a „művész mint halhatatlan zseni”, illetve a „művész mint márkajelzés” elve lehet-e ma érvényes, vállalható kurátori döntés, vagy érdemes lenne a művészettörténet által piedesztálra emelt alkotókat alaposabban megvizsgálni, az életművüket pedig ezen túlmenő, társadalmi és történelmi folyamatokra is reflektáló szempontok alapján dekonstruálni.

[1] A tüntetést egyébként a francia költő Jean-Pierre Rosnay által vezetett, magukat „Jarivistes”-nek nevező csoport szervezte. A csoport fiatal tagjai magukat ’reakciós, nihilista értelmiségieknek’ nevezték, és az intézményiesült dadaizmus ellen lázadtak.

Man Ray - A kiállítás 2018. június 24-ig tekinthető meg a Bank Austria Kunstforum Wien-ben (1010 Bécs, Freyung 8.)

Képek: Bank Austria Kunstforum Wien

Részletesen:

Négyzetes kép: Man Ray: The Veil, 1930. zselatin ezüst print, MOMA, New York, James Thrall Soby ajándéka / © 2017. Digitális kép, Museum of Modern Art, New York/Scala, Florenz © MAN RAY TRUST/Bildrecht, Wien, 2017/18.Man

Főoldal: Man Ray: Tears, 1933 (1959) zselatin ezüst print, Museum Abteiberg Mönchengladbach © Fotó: Ruth Kaiser © MAN RAY TRUST/Bildrecht, Wien, 2017/18

Fejléc: Man Ray: The Rope Dancer Accompanies Herself with Her Shadows, 1916. Öl auf Leinwand, The Museum of Modern Art, New York. G. David Thompson ajándéka (1954) © 2017. Digitális kép, The Museum of Modern Art, New York / Scala, Florenz