Az emlékezet trükkös masina: szereti elfedni a fájdalmas és kényelmetlen részleteket, önfelmentő és megszépítő. Nemcsak az egyéni, hanem a kollektív, közösségi emlékezet is így működik: elsősorban a túlélést szolgálja, hogy minél kevesebb érzelmi súlyt cipeljük magunkkal napjaink során, ennek érdekében felülír, átír, elfelejt. A jó irodalom és színház azonban kezdetektől fogva a kényelmes elleplezés ellen dolgozik: Oidipusztól kezdve a dráma a tisztánlátás, a hamisítás nélküli szembenézés egyik legfontosabb eszköze. Fájdalmas és zűrzavaros a múlt, de ha meg sem próbáljuk annak látni, ami valóban volt, nincs esélyünk arra, hogy emberibbé legyünk magunknál.

A közösségi emlékezethez szükségesek a rögzített pontok, az emlékhelyek (Pierre Nora óta hívjuk ezeket lieux de memoire-nak), ahol megfoghatóvá válik a múlt. Lehet ez földrajzi hely, mint Auschwitz, szobor, szöveg, szinte bármi – de mit tegyünk akkor, ha még ez sem adatik meg? Ha olyan jól működik a társadalom immunrendszere, hogy több mint fél évszázadra elfed dolgokat, mintha meg sem történtek volna: így „felejtődtek el” a második világháború utáni évek zűrzavaros, antiszemita, értetlenséggel és gyáva gyűlölettel teli epizódjai, melyekre nem adhat felmentést sem a német fasizmus, sem a szovjet „felszabadítás” (megszállás). Ezek a mi saját, nyomorúságosan ismerős magyar dolgaink, amiket láthatóvá, megfoghatóvá kell tenni. A Mohácsi-produkciók már többször meséltek hasonlóan tabutémákról (pl. Egyszer élünk..., A Dohány utcai seriff), átélhetővé téve kínosan hitvány múltunkat, most Závada Pál tavaly kiadott regényét vették alapul, az Egy piaci napot, mely emlékhelyet ad ezeknek az éveknek: fiktív, kitalált magyar falu Kunvadas, de a történet szereplői valóságosak gyávaságukban, erőszakos mohóságukban, érzelmi és szellemi nyomorukban, bumfordi iszákosságukban. 

A színházi előadás még erőteljesebben lokalizál: egy aránylag szűk térbe helyezi a több hónapnyi, térben több helyen játszódó cselekményt. A díszlet (Khell Zsolt) egyszerűségében árnyalt és kifejező: végig előttünk ül, áll, él, gyűlöl (és néha próbál szeretni) egy faluközösség, melyhez a hátteret a mennyezetről lelógó vékony kő-, fémhatású és fából készült lapok, vastag szemű láncok sűrűn egymás mellé akasztott fala adja: színeiben egyszerre vidékies, természetközeli, és egyben börtönszerű ez a világ. A Radnóti terének szűkössége sikeresen sűríti áthatóvá az élményt, melyet Kovács Márton és társai élőzenéből alkotott hangkulisszája tesz zsigerileg még átélhetőbbé. Az intim közelségben ülő nézők nem tudnak eltávolodni az eseményektől – bár érzelmileg néha rásegít az önvédelmi eltávolító reflexekre az épp ezért talán kétélű humor: a „Hú, de rá fogunk erre baszni” refrénszerű ismétlődése sajnos inkább súlytalanít, mintsem hogy a tragikus események groteszk ellenpontjává válna. A közönség nevet, és ezzel kicsit fel is menti magát és színpadi képmásait. A Mohácsi-produkciók általában kiválóan használják a komikus vulgaritást a tragédia elmélyítésére, ebben az előadásban viszont ez a kiszólás inkább ellenkező hatást vált ki. Pedig a visszaemlékezésekből, női dialógusból és monológokból kirajzolódó történet kényelmetlenül súlyos, hisz a színpadon most nemcsak halljuk és látjuk, mi történt, hogyan vertek agyon több falubelit saját évtizedes szomszédjaik, ismerőseik, komáik, hanem az újrajátszás révén újraéljük a falu életét közvetlenül a háború után. Rituálisan, eljátszva, de színházilag átélhetően: néha kicsit feloldva vagy ellenpontozva egy-egy bonmot-val, humorral, hogy ne fásuljunk bele a borzalmakba. De a rítus lényege érintetlen marad: Mircea Eliade híres meghatározása szerint a rítus az eredeti történet felidézése újrajátszás és ezáltal újraélés révén, a szakrális, a hétköznapokból kiemelt időben – ez esetben a színházban. 

Závada Pál regényének egyik alapélménye a zűrzavar: az olvasó nehezen látja át, pontosan mi történik – akárcsak Hadnagy Sándorné, akinek a jegyzeteiből, visszaemlékezéseiből állnak össze az események: botladozva, bizonytalanul járunk, elveszve az indulatok és érdekek sötét erdejében, ahol a kisgazdák utálják a kommunista párttagot, aki maga is zsidó, de részt vesz a zsidók elleni erőszakban, a tanító, Hadnagy Sándor leventéket vezetett a frontra, és, bár haza is hozta őket épségben, mégis támadják, a zsidóverő kisgazda ávós tisztté avanzsál és így tovább. A Mohácsi-testvérek dramaturgiája színházivá teszi a regény többfókuszú, folyamatokban kibomló realista cselekményét: sűrítve, kihagyásokkal és részben stilizálva éljük újra, mi történt 1946-ban a fiktív Kunvadason és a valós Miskolcon. A kor hiteles megidézésében fontos a nagyszerű jelmez (Remete Kriszta), amely nem tolakodóan, hanem egyszerűségében jelez: nemcsak 1946-ot, hanem általában a 20. századi magyar falut jeleníti meg számunkra. A szövetnadrágok, mellények, ingek, blúzok és csizmák származhatnának közvetlenül a háború utánról, de akár a századelőről, vagy egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli vidéki kistelepülésről is. 

A színpad bal sarkában a két nő, Hadnagy Sándorné, Mariska (Radnay Csilla) és barátnője, Hámos Ferencné, Irén (Martinovics Dorina) dialógusa adja meg az értelmező keretet: a regény monologizálását a Mohácsi-testvérek színházszerűvé oldották fel, a két asszony válik a mi legfőbb kapcsolódási pontunkká. Emberivé, átélhetővé teszik mindazt a zűrzavaros erőszakot és borzalmat, amit a visszaemlékezésekben megjelenít a mögöttük-mellettük ülő faluközösség, sokszor szerepkettőzéssel. Ez legtöbbször jól működik, csak akkor válik zavaróvá, mikor történetileg-érzelmileg fontos szereplők, például Hadnagy Sándor (Pál András) vagy Hámos Ferenc (Porogi Ádám) kényszerül más szerepbe. Radnay Csilla és Martinovics Dorina gyönyörű, sokoldalú és hiteles színészi munkája az előadás egyik legnagyobb erénye – egyszerre keltenek bennünk együttérzést hosszú ideig kitartó majd végül feladott barátságukkal, csalódott szerelmeikkel, vagy a halott és meg nem született gyermekeket gyászolva, máskor viszolyogtatóvá válnak saját emberi gyengeségeik, „apró” kegyetlenségeik miatt.

Az egész tragikus 20. századi magyar történelem sűrűsödik Hadnagyné könnyedén odavetett mondatában, amellyel hamvába holt szerelmi történetét zárja le komikusan működő csattanóként: „Azt hittem, hogy Rónay, erre kiderült, hogy Rosenstein”. Egyértelműen ők uralják az előadás érzelmi terét, a többiek inkább illusztrációként jelennek meg a visszaemlékezésekben (eltekintve a Hadnagy-házaspárt játszó Pál András és Radnay Csilla érzelmileg is sűrű kettőseitől, főként a gyermekükkel kapcsolatos jelenetben). Az előadásnak talán ez az egyik gyengesége: ugyan újrajátsszák, élővé teszik a történteket az ilyen epizodikus megformálásban is többnyire hitelesnek bizonyuló színészek, de a szerepsokszorozások nem mindig bizonyulnak színházilag sikeresnek, kényszerűségből néha illusztratívak maradnak.

Gazsó György duhajkodó kisgazdája és piaci zsidó árusa, Schneider Zoltán, László Zsolt különböző figurái, Kelemen József, mint hazatérő kisemmizett zsidó és zsidóságát megtagadó szerelmes fiatal vagy Lovas Rozi átváltása vérszomjas fiatal nőből áldozattá jól működik a színpadon, de például amikor Sodró Eliza egyszerre jeleníti meg egy meggyilkolt zsidó házaspár mindkét tagját, a metafora szépségét ugyan látjuk, de nem tudjuk igazán átélni, ami véleményem szerint kevésbé szerencsés, hiszen elüt a többi alakítás hatásától a jeleneten belül. Ennek ellenére az epizódok adott pillanatban erősek és hatásosak maradnak, amiben sokat segít egy-két állandóbb karakter, mint biztos pont: ilyen a Róbert Gábor által megformált falusi duhaj, aki pálinkával varázsol gyávaságából agressziót, és épp szerethető bumfordisága miatt válik egyszerre taszítóvá és ismerőssé: sajnálatosan, de nagyon magyar figura. 

A szimbolikus kiemelés legerősebb eszköze a végletes erőszak stilizált felmutatása: a zsidóverések és gyilkosságok aktusa nem jelenik meg naturalisztikusan. Az áldozat a színpad közepén, fénykörben egy hokedlin ül, és recitativóban meséli el, mi történik épp vele, miközben a faluközösség a háttérben egy dallamot dúdol, és a háttérdíszletként szolgáló, mennyezetről lógó láncokat, fém- és fadarabokat ütőhangszerként használva kíséri magát a színpadon ülő zenészek mellett. Szép és világos a gesztus: ecce homo, ilyen az ember, ilyenek vagyunk. Azonban a sokadik ismétlésnél – hiába más a dallam – monotonná válik e szép színpadi gesztus is, inkább érzéketlenít, mint érzékenyít.

Elbizonytalanodik a néző: most azt kéri tőlem az előadás, hogy úgy érezzem, már engem sem érdekel az egész, és ezért nem vagyok jobb náluk, vagy együtt kell éreznem az áldozattal újra és újra? Azonban szerencsére a színházi élmény egészét nem ez határozza meg, hanem az erőteljes, súlyos, mégsem elviselhetetlen tét: szembenézni azzal, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek, mit tettünk saját barátainkkal, szomszédainkkal, sógor-koma cimboráinkkal. Jó lenne ezt az előadást vidéken is minél több és minél kisebb helyen játszani – Budapest csak egy a sok falu közül, ahol haszonszerzésből, gyávaságból, félelemből agyonverjük sajátjainkat a „mi, magyarok” nevében. 

Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: Egy piaci nap

Szereplők:

Martinovics Dorina
Radnay Csilla
Pál András
Porogi Ádám
Lovas Rozi
Sodró Eliza
Gazsó György
Kelemen József
László Zsolt
Schneider Zoltán
Róbert Gábor
Józsa Bettina Eh.
Konfár Erik eh.
Némedi Árpád

Közreműködik: 
Kovács Márton – hegedű
Gyulai Csaba – ütő/gadulka
Móser Ádám – tangóharmonika
Némedi Árpád – cimbalom

Dramaturg: Mohácsi István
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Díszlettervező: Khell Zsolt
Világítás: Baumgartner Sándor
Zene: Kovács Márton
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező Munkatársa: Ari Zsófi
 

Rendező: 

Bemutató 2018. május 13.

Radnóti Színház

Fotó: Dömölky Dániel