A kiállítás tíz pályakezdő képzőművész, két fiatal pszichológus és egy néhány éve diplomát szerzett kurátor együttműködésének eredményeként jött létre. Don Tamás, a Küszöb Fesztivál kurátora a Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakára írott diplomamunkájában azt a problémát járta körül, hogy hogyan tudnak belépni a pályakezdő művészek a kortárs képzőművészeti intézményrendszerbe és megismertetni nevüket a közönséggel. A szakdolgozatból egy projekt lett, mely során Don Tamás felkeresett két pszichológust, azért, hogy segítsenek megérteni az általa vizsgált csoport élethelyzetét és nehézségeit. A havonta egyszer egy napot ülésező önismereti csoport szeptemberben indult, ahol művészeknek önmaguk és társaik megismerésére nyílt alkalmuk, olyan közösségen belül, melynek tagjai hasonló nehézségekkel küzdenek. A cél az volt, hogy reflektáljanak helyzetükre, megítélésükre és lehetőségeikre a kortárs magyar képzőművészeti szcénán belül.

A Terápia kiállításán  belül egyszerre jelenik meg két, elsőre egymásnak ellentmondó mozzanat: az önismereti csoport zárt, személyes diszkréciója és a kiállítás publikussága. A kiállításnak azonban sikerült egy olyan határterületet létrehoznia, ahol a problémák kimondása és az alkotások kiállítása folyamatos dialógusban állnak egymással. Mindebbe minket, látogatókat is bevonnak.

A Centrális Galériába belépve rögtön a körben elhelyezett székek látványa fogad. Mintha most is ülésezne az önismereti csoport és csupán szünetet tartanának. Mintha ez alkalommal be lehetne pillantani a kulisszák, a „művészlét” mögé. A székek meg- és beidézik a látogatót a kiállítás belsejébe, hogy onnan aztán felfedező útra induljon a különböző művek felé. Ugyanabból a problémakörből táplálkozva más-más tapasztalatot és reflexiót tesznek lehetővé, melyek során a látogató egy térképet kap a mai magyar képzőművészek pályakezdéséről és nagyjából a művészeti intézményrendszerek működéséről is. Ez a felfedező túra tehát nemcsak esztétikai élményt nyújt a befogadónak, hanem tényeket is elé tár.

A túra azonban sokszor útvesztőkkel teli labirintust jelent. Dobokay Máté ua című installációja a kiszolgáltatottságot és a meg nem valósult lehetőségeket helyezte a csoport, és kiállítási munkája középpontjába. Az unkown artist névjegykártya szinte egy következő kapcsolatteremtésre invitál. De milyen kapcsolatot és üzletet lehet létesíteni egy olyan művésszel, akit nem ismernek, aki nem tud kiállítani? A feketével kihúzott dokumentumok és az önéletrajz sorai azokról az elmaradt és visszamondott kiállítási lehetőségekről adnak számot, melyek már a szervezés vagy az utolsó simítások fázisánál jártak. A mű ugyanakkor a megjelenítés és dokumentálás képtelenségét, annak folyamatos ismétlődési faktorát is kifejezi, hiszen hogyan adjon számot olyan lehetőségekről, ígéretekről, amelyek csak szóban hangoztak el?

Ez a félelem, hogy sohasem tapasztalhatja meg a lehetőségekkel teli kiállítóteret, jelenik meg Demeter Dávid videóinstallációjában is. Az artist really uses the white cube a publikumtól, az egész külvilágtól való elszakítottságot fejezi ki; a művész és egy elméletszakos hallgatótársa fociznak itt magányosan a Képzőművészeti Egyetem egyik, egykor fontos termében. Egy ilyen tanúk nélküli meccsnek nem lehet tétje, csak a tessék-lássék szintjén marad meg. Mindezt az intézményi rendszer erőforrásainak kihasználatlanságára is kivetíti; a dokumentáció mind a Centrális Galéria falára, mind kicsinyített méretmásának felületére kivetítve megtekinthető. Demeter egy vágyott, de nem létező „emléket” állít egy talán már megtapasztalhatatlannak maradó lehetőségnek, a Képzőművészeti Egyetem terén belül elhelyezkedő kiállító teremnek.

 Tóth Balázs Máté Csoda I-II. című munkája, amellett, hogy felhívja a figyelmet az általános és középiskolákban csökkenő számú és minőségű (?) művészeti oktatásra, köszönetet mond és önmagunk vállveregetését ösztönzi. Legyünk akár képzőművészek, akár nézők, megérdemeljük. A plexibe foglalt tükör – amely a két csoport, művészek és nézők csodáját játékos betűkkel és dicsfényes sárgával hirdeti –, egy réteggel lejjebb magában hordozza a keserű iróniát. A tükör, akár mint egy önismereti eszköz, szembesít önmagunkkal. Mi vagyunk a műalkotás, amely megtekinthető, elemezhető. Tapsot érdemlünk, mert foglalkozunk a művészettel? Hogyan tudunk kapcsolódni a kiállításhoz, a problémákat megfogalmazó kísérlethez?

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egy pályakezdő képzőművész a közösségi média széleskörű elterjedtségének korában miért nem tud magának láthatóságra szert tenni. Lima Victor Egymásodpercek vagy Kazsik Marcell Supernormal projekt című alkotásai kívánnak ennek megértésében segíteni. Az Örkény Egyperceseit idéző videók nem mondanak újdonságot. Elsőre. Egy éhező kisgyermek fotóját egy szenvtelen like gombnyomásával vagy pusztán unalmas továbbgörgetéssel szemléljük. Egy művésznek hogyan lenne így esélye figyelmünkre? Lima Victor videói a bevezetést, tárgyalást, csúcspontot, azaz a cselekmény mozzanatait sűrítik egy másodpercbe. Hogy mindenképpen át tudjuk élni azt a krízishelyzetet, amelybe egy pályakezdő képzőművész belekényszerül. A befejezés viszont elmarad, jön egy fekete kép, majd a következő egymásodperces. A hirtelen, érthető válaszok nélküli lezárással nem csak a figyelmünk odatapasztását éri el a három videó - amelyek a láthatatlanságot, a kiszolgáltatottságot és a Vanitast veszik alapul. Ezek a krízishelyzetek egy másodpercben megidéznek egyfajta „halálélményt” is, melynek egyszerre leszünk alanyai és megfigyelői. Nem értjük a miértjét, fel se fogtuk a helyzetet, de már lépünk is tovább a következőre. Kazsik Marcell a művészeti intézményrendszeren belül átélhető krízishelyzetekre próbál megoldási javaslatokat tenni. Létrehozott egy rendkívül átlagos, lecsupaszított emberlényt, akit az Instagram profilján követhetünk nyomon. A Sims videójátékokból ismert módon játszhatnánk végig az opciókat, amelyek azonban abszurd, őrjítő szituációkba hajszolnak.

Ha már elég jól belejöttünk a művészeti szcéna játékszabályaiba, akkor kipróbálhatjuk magunkat egy pályakezdő művész élethelyzetében a Gazdálkodj Off-osannal, Keresztesi Botond és Szigeti Árpád jóvoltából. A mű 2015-ben készült az akkori OFF-Biennale Budapestre, amely – amellett, hogy tematikusan tökéletesen beleillik a kiállítás koncepciójába –, felveti a kérdést: valóban részt vettek-e az alkotók az önismereti csoportban? Nem történt semmi, megformálásra kívánkozó az elmúlt három évben? A mű kiállításának aktusa itt arra enged következtetni, hogy az akkori siker hozzájárult ahhoz, hogy az alkotók megtalálhassák a maguk „túlélési” stratégiáját. Ilyen stratégiával azonban kevesen rendelkeznek. A legtöbben nem tudnak úgy átjárni az intézményrendszerek és lehetőségek között, mint akár mi a jelen kiállításon. Ehhez hozzáadódik az is, hogy gyakran nem is látják át azokat.

Molnár Judit Lilla Függő helyzet című munkája azt jeleníti meg, hogy a diplomázás hogyan vált ki depressziót, köti gúzsba a művészt és teszi életképtelenné, mert nem tudja, hogyan foglalkozhatna az egyetem falain kívül művészettel, művek megalkotásával. Miből fogja finanszírozni ezt a luxushobbit? Mindemellett konkrétabb problémák is felszínre kerülnek, a művészeti oktatással kapcsolatban; az oktatási rendszer elmaradottsága, az oktatók kiégése vagy az egyenrangú bánásmód hiánya a művészeti iskolákban. Ezek a problémák is hozzájárulnak a pályakezdés küszöbátlépési nehézségeihez, melyeket Balla Csönge és Thury Lili fogalmazott meg Tarthatatlan című táblaerdő-installációjukban.

A résztvevők egy hatalmas falfelületet elfoglaló, forradalmi színű panaszfallal emelték ki a saját műalkotásukban megfogalmazott dilemmájukat. A kiállításon az intézményrendszer kollektív kritikája és a személyes kétségek megjelenítése mellett mindazonáltal javaslatok is helyet kaptak, így egy átfogó diskurzus elindítása is szerepel a koncepcióban. Ehhez viszont talán csak egy út vezet. A panaszfal a körben elhelyezett székek mögött látható, vagyis azt a következtetést ajánlja fel, hogy a művészeti mező ellentmondásos, önmaga okozta és fenntartott problémái megoldásához egy önismereti csoport szükséges. A művészek már végigjárták ezt az utat, amelyben önmagukat és a másikat jobban megismerték, a közös és egyéni kihívásokra reflektáltak, de nem tudni, hogy ebben a művészeti játékban hogyan alakul a következő dobás. A Terápia című kiállítás egy egyedülálló kísérlet, melyről nem tudhatjuk, mi lesz a vége.

A Terápia című időszaki kiállítás 2018. június 10-ig tekinthető meg a Centrális Galériában (OSA Archívum, 1051, Budapest, Arany János u. 32.)

Fotók: Zellei Boglárka