1.) Volt-e kedvenc meséje gyerekkorában? Mi volt az? Miért volt az?

Nem emlékszem konkrét kedvencre, ugyanakkor az egyik legelső - kevésbé kellemes - emlékem egy meséhez kötődik. A kép nagyjából annyi, hogy anyám késő este hazaérkezik, mi pedig a bátyámmal elé szaladunk az előszobába, és mindketten keservesen sírunk. Én akkor körülbelül három-négy éves lehettem, a bátyám öt-hat körül. Apánk Oscar Wilde A boldog herceg című meséjét olvasta nekünk, amiből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy a halálról szólt. Maga az érzés azonban örökre belém vésődött, és hozzá kell tenni, hogy az égvilágon semmi köze nem volt a szépséghez vagy a boldogsághoz. A sötét, reménytelen és igazságtalan fájdalomhoz annál inkább; Wilde-ot határozottan gyűlöltük ezért a meséért, de érdekes módon (és szerencsére) ezt egyáltalán nem vittük át apánkra. Viszont a kegyetlenség öncélú, érzelgős és "tanító célzatú" ábrázolását örökre megutáltuk: később a bátyám ugyanilyen felháborodott undorral vágta a sarokba a Tüskevárt azután a jelenet után, amikor a pulikutyát kínozzák benne, és később ugyanígy tett az Iskola a határonnal is, amikor irodalom fakultáción feladták neki. Ezeket a könyveket én már kézbe se vettem, és talán jobb is így. Helyette például szenvedtem a Kincskereső kisködmön című förmedvénnyel, ami azt hiszem, ha nem kapom otthonról mintegy születési rendellenességként az olvasás-mániát, egész életemre megutáltatta volna velem az irodalmat.

2.) Emlékszik-e első önálló olvasmányélményére?

Határozottan; de ezt talán onnan kellene kezdeni, hogy a szüleink már nagyon kicsi korunktól kezdve hatalmas dózisban adagolták belénk az irodalmat, így amikor önállóan elkezdtem olvasni, az úgynevezett "gyermekirodalom" nagy részét már letudtam. Nekünk a bátyámmal A nagy indiánkönyv, a Huckleberry Finn és hasonlók esti mese formájában megvoltak már, amikor olvasni kezdtünk. Én először A Gyűrűk Urát. Pontosan emlékszem, hogy a nagymamám le akart beszélni róla, hogy túl hosszú és nehéz, és hogy majd ő elolvassa, és "tudósít" nekem. Mivel már akkor hatalmas önérzetem volt, ekkora lekicsinylést természetesen nem tűrhettem el. Néhány hét alatt befaltam mind a három kötetet - bár talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a könyv falt be engem. Másfél évtizeddel később, amikor Hegelből vizsgáztam az esztétika szakon, még mindig annyira tisztán előttem állt az egész, hogy simán le tudtam vezetni Almási Miklós tanáromnak, hogy a hegeli esztétika szempontjából miért tekinthető keresztény eposznak Tolkien mesterműve.

3.) Mi volt gyermekkora kedvenc könyve, regénye?

Nehezen tudnám megmondani. Az olvasás-bulimiám már nagyon korán aggasztó méreteket öltött, például a nevelők nem kis megütközésére többször előfordult, hogy könyvvel a hónom alatt mentem óvódába. A Gyűrűk Ura mellett amik most hirtelen beugranak, azok Michel Ende meséi, például A sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódítóbóbítóka, és egy másik Tolkien, A wootoni kovácsmester. Talán ez az utóbbi volt a legkedvesebb élmény, a csillaghomlokú főhős kiválasztottsága, és az ezzel járó viszontagságok megismerése jó bevezetés volt "a különbözés mesterségébe", amit azóta is kénytelen vagyok gyakorolni. Megnyugtató volt mindvégig tudni, hogy a többségtől való eltérés egyúttal különleges tudást is jelent, és belépőt mások számára megismerhetetlen birodalmakba, legyen szó akár az irodalmársággal járó csodabogár-bélyegről, vagy a szabálytalan szerelmekről.

És hát hozzá kell tenni, hogy én már az a generáció vagyok, amelynek a magyar fantasy-irodalom robbanása, "hőskora" nagyon meghatározó volt: a bátyámmal hihetetlen mennyiségben fogyasztottuk a M.A.G.U.S.-regényeket, Wayne Chapman (A halál havában, Észak lángjai, stb.) és Raoul Renier (pl. A renegát) klasszikusait, aztán meg a Shadowrun-könyveket, a Sötét Elf-ciklust, satöbbi. Éveken keresztül szerepjátszottunk különböző rendszerekben (M.A.G.U.S., Mage, Changeling, Shadowrun Vampire) ami valószínűleg előkészítette az irodalomhoz, a megalkotott világokhoz való aktív és kreatív viszony kialakulását. A bátyámmal a gimnáziumban meg is alapítottuk az Első Magyar Fantasy Könyvtárat, melynek keretében az iskolakönyvtárban kölcsönözhetővé tettük ezeket a regényeket. Később a bátyám egyetemi órát is tartott a témából az ELTE esztétika szakán, példátlan érdeklődés mellett.

4.) Nyújtott-e Önnek maradandó élményt valamely könyvillusztráció?

Gyerekkoromból kevés ilyen jellegű emlékem van, annál nagyobb élmény volt néhány évvel ezelőtt Carl Norac francia-belga szerző Le dernier voyage de Saint-Exupéry (Saint-Exupéry utolsó utazása) című "felnőttmeséje" Luis Joos belga illusztrátor csodálatos festményeivel. Ezt a könyvet többször is próbáltam itthoni kiadóknak ajánlani fordításra, de eddig még nem sikerült vállalkozót találnom rá.

De persze ezt is elhomályosítja az, amikor a saját első könyvem, a Repülési kézikönyv illusztrációin dolgoztunk a kedvesemmel, Korai Zsolttal. Ez egy hihetetlenül intenzív, másfél-két hónapos együttgondolkodás volt, és bár én magam egyetlen ecsetvonást nem húztam a képeken, folyamatosan jelen voltam, és születés közben láthattam alakulni a festményeket. Végül azt hiszem, olyan illusztrációk készültek a szövegekhez, amelyek kellően reflektálnak a versekre és novellákra, de mégis marad bennük annyi titok, hogy önálló életük legyen; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik festmény eredetije azóta a Tatabányai Képtár tulajdona.

5.) Körülbelül hány mondókát, gyerekverset vagy gyerekversként számon tartott verset tud kívülről?

Egyet sem. Mindig csodálattal vegyes idegenkedéssel tekintettem azokra, akik száz meg száz verset tudnak kívülről. Nekem ez sohasem sikerült, írott szöveget legfeljebb huszonnégy órára tudok bemagolni, ha nagyon muszáj; ez valószínűleg ugyanolyan genetikai adottság, mint a zenei hallás, amivel szintén nem rendelkezem. Ebből következik, hogy nagyon rá vagyok utalva a könyvtáramra, és írás közben is a legtöbb időt különböző idézetek keresgélésével töltöm.

6.) Nyúlt-e vissza felnőtt fejjel gyerekkori olvasmányélményhez az élet fontos pillanataiban? Most van-e kedvenc meséje?

Szerencsére még nem vagyok abban a korban, hogy az újraolvasás fontosabb legyen az új könyvek megismerésénél… és hát teljesen még nem is vagyok felnőtt. Így aztán fogalmam sincs, milyen lehet "felnőtt fejjel" olvasni. De valljuk be, eléggé hervasztóan hangzik. Ebben egyetértek Szerb Antallal, aki szerint az igazi olvasás örökre valami kamaszos szenvedély marad az emberben - ha ez a szenvedély elmúlik, akkor változik az ember aktakukaccá.

Mivel az életemet nagyjából-egészében az olvasás tölti ki, a fontos pillanatokat többek között az teszi fontossá, hogy olyankor nem olvasok, hanem igyekszem arra figyelni, ami bennem vagy a szeretteimben történik. Aztán ha ezek a pillanatok elmúltak, a feldolgozás már inkább írás formájában történik meg. Jelenleg a kedvenc mesém Bartis Attila A séta című regénye. Eléggé véres egy mese, de mégiscsak minden ízében az, én pedig egyenesen odavagyok a véres mesékért.

7.) Jelenleg milyen kapcsolatban áll a gyerekirodalommal?

Nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e ilyen. Ötvenkét éves apám egyik este még a Fogságot olvasta lefekvés előtt, aztán meg a Harry Pottert. Én meg kiskoromban úgy zabáltam a Bergman-forgatókönyveket, mint az Ende-meséket. Akkor miről beszélünk?

Ami a kortárs "gyerekirodalmat" illeti, örömmel néztem a hazai gyerekkönyv-piac fellendülését: ez a "boom" talán annak is köszönhető, hogy az egykori Sárkányfű-generáció tagjainak nagyjából egyidőben születtek gyerekei, így valószínűleg adta magát, hogy ennyi kortárs szerző forduljon a gyerekek felé. De a magam részéről még gyerekként is nehezen találtam meg a hangot a velem egykorúakkal, és ez azóta csak rosszabbodott. Ma már kifejezetten feszélyez a gyerekek társasága. Valószínűleg azért is, mert teljesen más a viszonyuk a valóság/mese és az igazság/hazugság kategóriáihoz: a valóság kevésbé érdekli őket, a hazugságot viszont azonnal kiszúrják. Mondjuk a valóság engem sem érdekel különösebben, de igazság és hazugság között már nem tudok olyan könnyen különbséget tenni, még a saját magam esetében sem. Talán ezért van az, hogy "mesélni" - hiszen valahol mégiscsak ez volna a hivatásom - jobban szeretek tizennyolc év fölöttieknek.

Egyébként is, szerintem a legjobb meséket a gyerekek írják. Nem a "szívükben gyermek" felnőttek, hanem az igazi gyerekek. Csak ezeket a meséket mi sokszor már nem halljuk meg. Ami nem baj, mert nem nekünk szólnak, és a jelenlétünk valószínűleg el is rontaná a játékot. Ezért találunk ki magunknak idővel saját meséket, vérrel, szexszel, árulással, politikával, és hasonlókkal, amik néha egészen másként végződnek. Mondjuk rosszul, mint Csáth Géza meséi. Vagy éppen úgy, hogy a hős lovag megmenti a fogságban sínylődő szőke herceget, és együtt boldogan élnek, míg meg nem halnak.