A Mélyi József kurátor rendezésében bemutatott kiállítás négy fontos témát dolgoz fel az apátság múltjából: az apátsági templom átépítésének, az apátválasztás folyamatának, illetve a személyes hit és béke útjainak kérdései mellett nem kerüli meg a közösséget és annak megítélését mélyen próbára tévő gyermekmolesztálási ügyet sem.

Nemes Csaba Ablak (V. M. portréja) című képe nem csak a leghangsúlyosabb, de a legterheltebb is a kiállított művek közül. Az apátság szakralitásának gyújtópontját, a templom ónixból készült rózsaablakát ábrázolja, amely a felújítás óta világítja meg a várakozás teréül szolgáló emelt szentélyt. A rózsaablak hagyományosan Krisztus szimbóluma, félig áttetsző felületével utat enged a transzcendens, a világból kifelé tekintő pillantásnak. Nemes Csaba festményén ugyanakkor megszűnik az ablak áttetszősége: a festékréteg nem adja vissza az ónix eredeti fényét, viszont híven utánozza a felület Rorschach-tesztre emlékeztető, szimmetrikus erezetét. Ahelyett, hogy keresztülnézhetnénk rajta, tükröt tart az immanens, saját magunkra irányuló tekintetnek. A festékréteg V. M. portréját takarja, amelyet felülírt az ónix rózsaablak krisztusi képmása.

V. M. monogramja arra a szerzetestre utal, akinek a közelmúltban nyilvánosságra került gyermekmolesztálási vádak miatt el kellett hagynia Pannonhalma közösségét. A két portré összekapcsolása számos kérdést vet fel. Egyrészt, érhet-e valakit nagyobb megtiszteltetés, mint hogy arcmását Krisztus arcmása helyettesítse? Másrészt, V. M. maga eltűnik az ónixablak mögött – személyét, arcvonásait eltörli a radikális gesztus. Harmadrészt, az összekapcsolás visszafelé is hat: ha a kiállításról átmegyünk a templomba, a valódi ónixablakban is visszatetszik a szerzetes portréja, V. M. arca rákerül Isten képmására. Negyedrészt, ha Isten a saját képmására teremtette az embert, akkor bizonytalanná válik, tulajdonképpen melyik képmás volt előbb, melyik helyettesíti a másikat. Az Ablak (V. M portréja) felveti a kérdést, hogy a kibékülés útján vajon van-e helye az ítélkezésnek, melyikünk érdemli meg jobban vagy kevésbé, hogy Isten képmásának hordozója legyen?

Nem Nemes Csaba képe az egyetlen, amely helyettesítő portréként jelenik meg a kiállításon. Szász Lilla a nagymamája templomi tárgyaival helyettesíti a nagymama portréját, Esterházy Marcell a családi albumból összeválogatott fotókból készít piéta-csoportokat, míg Erhardt Miklós Dárday István Rongyos hercegnő (1975) című filmjének ikonikus jelenetét helyettesíti saját felvételével, melyen újrajátssza a filmbéli szereplő életértékelő, kilátástalan monológját.

Esterházy Marcell egy másik sorozatában huszonnégy pannonhalmi szerzetes beszkennelt tenyerét állítja ki egy folyosó két oldalán, amely Nemes Csaba előbb vizsgált képéhez vezet. A szerzetesek arcmását helyettesítő tenyérportrék egyrészt nem reprezentálják személy szerint felismerhető formában a közösség tagjait, másrészt viszont az arcképnél jóval intimebb portréformát valósítanak meg. Míg az ember a saját arcát csak ritkán látja, a tenyér önmaga számára jóval ismertebb, és a külvilág számára jóval elrejtettebb, noha éppannyira egyénített és árulkodó tud lenni, mint az arc (elég csak az ujjlenyomat identifikáló erejére, vagy a tenyérjóslásra gondolni). A negyvennyolc tenyér kifelé fordítva jelenik meg, ezzel is hangsúlyozva a kiállítás más pontjain is tematizált transzcendencia motívumát. A mozdulat önmagában árulkodó: az áldás, a megadás, vagy a befogadás jele, amely ellentétben áll a befelé fordított tenyér önvizsgáló, meditatív gesztusával.

Ez a felmutatás, kifelé fordulás az, amely az egész apátság szellemiségét különlegessé teszi, és amely éppúgy áthatja a kiállítás koncepcióját, mint a templomi tér átrendezésének, vagy az apátválasztás nehéz folyamatának irányításával kapcsolatos intézkedéseket. A kiállításon látható videóinterjúk betekintést engednek egy olyan közösség életébe, amely nem söpri szőnyeg alá a traumákat, nem tagadja a nézetkülönbségeket, mégis képes a kibékülésre önmagával éppúgy, mint a világgal szemben. Nem azért, mert a szerzetesek különbek volnának bárki másnál, vagy mert az ő útjuk könnyebb volna. Viszont példamutató őszinteséggel tárják a látogatók elé a kibékülés nehézségeit és szépségeit, melyeket a kortárs magyar képzőművészet kiemelkedő alkotói kommunikálnak felénk a kiállítás átfogó, de nem nyomasztóan tolakodó koncepciójának keretei között.

A Kibékülés című időszaki kiállítás 2018. november 11-ig tekinthető meg a Pannonhalmi Főapátság Monostori Kiállítóterében. (9090 Pannonhalma, Vár u. 1.)

Fotók: Bognár Benedek, Nemes Csaba és Batisz Miklós