Az utóbbi évtizedekben felfutó filmes generáció egyik, ha nem a legkarakteresebb rendezője Wes Anderson. Akik már láttak tőle valamit, azoknak bizonyára van benyomásuk a középre komponált beállításokról, a gyorsan forduló kameramozgásokról, a különc hősökről, a fekete humorral átitatott, ám színes, meseszerű világokról, amelyek kelléktárából újra és újra történeteket kovácsol. A rendező stílusa olyannyira markáns, hogy megannyi paródia és utalás ihletője lett az évek során. Nem véletlenül lelhető fel az interneten több tucat „milyen lenne, ha Wes Anderson rendezné…” videó, amelyek a tipikus formaelemeket figurázzák ki azzal, hogy „újraforgatnak” velük más hangulatú filmeket.

Ez az eltéveszthetetlenül „wesandersonos” stílus óriási rajongótábort, ugyanakkor némi kritikai visszhangot is szült az idők során. Némelyek szerint Anderson folyton ugyanazokat a trükköket veti be, nincs munkásságában valódi fejlődés, filmjei egy kaptafára készülnek. Tény és való, hogy az 1998-ban megjelent Okostojás óta ugyanazt a formanyelvet és hangulatot húzza elő minden alkalommal. Más szempontból viszont annyi eredetiség szorult ebbe a „kaptafába”, a ráhúzott filmek kétségtelenül akkora ötlettárból merítenek, hogy minden egyes Wes Anderson-mozi frissnek tud hatni. A rendező stilizált kis sztorijait ráadásul módszeresen az előzőektől eltérő miliőbe helyezi.

E filmek gyakran tisztelegnek egy idegen kultúra, egy hangulat vagy akárcsak egy különös személy munkássága előtt. Az Édes vízi életet a francia tengerkutató, Jacques-Yves Cousteau filmsorozata inspirálta, a Holdfény királyság a nyári cserkésztáborok és egy gyerekszerelem abszurd élményeit idézi fel, A Grand Budapest Hotel az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjainak szomorkás ízét hozza vissza az osztrák író, Stefan Zweig művei nyomán. Új filmjében, a Kutyák szigetében a rendező a japán kultúra szigorú, katonás rendjét, ugyanakkor képzőművészetben és költészetben gazdag hagyományát mutatja be egy kutyáját kereső fiú történetén keresztül. Anderson filmjei tehát mindig túlmutatnak a puszta történetmesélésen, sőt, egy komplett világ bizonyos történéseibe nyújtanak bepillantást. Persze Anderson mindig önmagát találja meg ezekben a világokban, s belőlük kelti életre keserédes, de mégis idealisztikus meséit.

Ha a 2014-ben bemutatott A Grand Budapest Hotel volt eddig a legambiciózusabb munkája, a Kutyák szigetével még ezt is sikerült megugrania. (Már a névadás is szellemes, az angol Isle of Dogs cím gyorsan kiejtve úgy hangzik, mintha azt mondanánk: „I love dogs”.) Új filmjével immáron másodszorra nyúl a stop motion technikához, de amíg az első próbálkozása, a Fantasztikus Róka úr még akár gyerekfilmnek is tekinthető, a Kutyák szigete már határozottan a felnőtt közönségnek készült animációs film.

A történet szerint a japán kormány, hogy hatalmát biztosítsa, hazug propagandával a kutyainfluenzától való félelemhullámot indít meg, ezért Megaszaki minden kutyáját deportálják az úgynevezett Szemét-szigetre. A kormányzó, Mayor Kobayashi nevelt fia, Atari azonban testőrkutyája keresésére indul, s így találkozik a szigeten a többi állat-főszereplővel, Nutmeggel, Gondóval, Rexszel, Kinggel, Boss-szal, Duke-kal, illetve Chieffel, a csapat egyetlen eredetileg is gazdátlan kutyájával.

Remek adottság, hogy a történet kifejezetten sokolvasatú, a néző a narratív súlypontokat megítélése szerint különböző helyekre tolhatja. Egyfelől tekinthetünk a filmre politikai szatíraként, amely realista iróniával, de mégis reményteljes derűvel ábrázolja a sajnos nálunk is épp aktuális gyűlöletpropaganda és félelemkeltés mechanizmusát. Másfelől nézhetjük úgy is a filmet, mint az kutya-főszereplők kalandjait követő tipikus Wes Anderson-sztorit, megdobva rengeteg humorral, egyedi karakterekkel. Végső soron pedig példameseként is fogadhatjuk, a kutyáját kereső, tiszta lelkű kisfiúról és új barátairól.

A film legizgalmasabb aspektusa a japán univerzum rendkívül részletgazdag és precíz kidolgozása. Az aprólékosan összeillesztett makettek, bámulatos rajzok, a figurák mozgatása, a japán kultúra autentikus elemeinek humorral kezelt bátor felhasználása szemkápráztató kavalkádot eredményez. A világépítkezés egyszerűen magával ragadó, és olyannyira sűrű, hogy elsőre nem is lehetünk képesek mindent befogadni, hiszen még az utolsó kartondoboznak is érezhetően kalandos múltja van. Az aktuális történet előzményei flashbackekből is körvonalazódnak, de a tárgyi környezet is jelzi, hogy e világ nem az épp futó sztori díszlete csupán, hanem komplex, önálló történelemmel, kultúrával rendelkezik. Már-már megterhelővé válik egy idő után a kutyakaland, mert minden filmkocka telítve van információval, ingerekkel és impulzusokkal. Kiemelhetjük bármelyik helyszínt, kimerevíthetjük bármelyik jelenetet, minden képen fogunk találni valami jelet, ami a filmben közvetlenül megmutatottnál tágabb univerzumot sejtet. Mindezek tetejében a filmhez írt zene is kiválóan dolgozik az atmoszférateremtésen. A Kutyák szigetének valódi különlegessége tehát abban rejlik, hogy mindig jóval többet közöl, mint ami a néző számára feltétlenül szükséges lenne a narratíva követéséhez, s ettől kíváncsiak leszünk, mi bújik ott, ahová épp nem látunk, mi történik a szereplőkkel, miután véget ér a film.

Mítoszteremtő ambíciója ellenére viszont Anderson nem retten el attól, hogy időnként kellően egyszerű és gyermeki legyen. De sohasem infantilis, inkább a felnőtt lélekben élő gyermekhez szól. A film tele van jobbnál jobb viccekkel, finom helyzetkomikumtól a verbális poénokig. A remekül megírt párbeszédek révén hamar a szívünkhöz nő az összes karakter egytől egyig. Ez a tónus a stop motion animációval talán még jobban működik, ez alkalommal nincsenek olyan váratlan hangulatbeli ingázások, mint akár az Édes vízi életben vagy A Grand Budapest Hotelben. A humor mellett Wes Anderson mára jól bejáratott színészei (úgymint Edward Norton, Bill Murray, Jeff Goldblum, Tilda Swinton vagy Harvey Keitel) is hozzájárulnak a hangulathoz a kutyák hangjaiként. Ezzel együtt úgy érezzük, a vizuális és zenei réteg olyan erős, hogy kevésbé ismerős hangokkal is működne a film, érdemben ez alkalommal nem adnak hozzá sokat a sztárok. Felsorakoztatásuk a mikrofonok mögött inkább csak egy újabb „geg”, ami – úgy tűnik – minden Wes Anderson-filmben kötelező kellék.

A Kutyák szigete tartalmazza mindazokat az ismertetőjegyeket, amelyeket Wes Anderson eddigi munkássága során bemutatott, csak még most nagyobb elhivatottsággal, még gondosabban kidolgozva alkalmazza őket. Ez az alkotás tehát nem nyit a rendezőtől eddig nem ismert dimenziók felé, éppen ezért ilyen szempontból nem is jelent korszakváltást, alkotói előrelépést. Érdekes lenne tudni, hogy a jövőben vajon tervez-e valamikor továbblépni Anderson. Lezárás-e a Kutyák szigete, a stilizáció kimaxolása – vagy hasonló alkotásokra számíthatunk a továbbiakban is? Ha ezt most még nem is lehet látni, annyit már biztosan állíthatunk, hogy idén aligha fogunk még egy ennyire vicces, gazdagon kidolgozott és örömteli filmmel találkozni a mozikban.

Kutyák szigete (Isle of Dogs)

Feliratos, amerikai animációs kalandfilm, 101 perc, 2018

Rendezte: Wes Anderson. Forgatókönyv: Wes Anderson. Producer: Wes Anderson, Jeremy Dawson, Scott Rudin. Operatőr: Tristan Oliver. Vágó: Edward Bursch, Ralph Foster. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Bryan Cranston (Chief), Edward Norton (Rex), Bill Murray (Boss), Jeff Goldblum (Duke), Greta Gerwig (Tracy Walker) Bob Balaban (King), Scarlett Johansson (Nutmeg), Tilda Swinton (Oracle), Frances McDormand (Interpreter Nelson), Harvey Keitel (Gondo), Yoko Ono (Assistant-Scientist Yoko-ono). Országos bemutató: 2018. május 3. Forgalmazó: Fórum Hungary. Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!