Az európai fesztiválok körében ritkábban emlegetett, pedig tekintélyes múlttal rendelkező Far East Film Festival idén is megdöbbentően nagy számú, tizenegy különböző távol-keleti térségből nyolcvanegy újonnan megjelent filmet hozott el az olasz és európai közönség számára. A távoli kultúrák filmjei iránt érdeklődők első kézből szerezhetnek ismereteket arról, hogy milyen trendek, műfajok és történetmesélési sémák uralják aktuálisan a bolygó másik felén virágzó kolosszális filmipart. A „kolosszális” szót itt külön ki kell emelni, mert csak akkor bizonyosodik meg ténylegesen a fesztivállátogató arról, hogy a hollywoodi filmdömping árnyékában milyen óriási intézmények maradnak láthatatlanul, amikor azon kapja magát, hogy a sok száz fős, teltházas vetítőteremben éppen egy ünnepélyesen felkonferált Fülöp-szigeteki drámát néz vagy a sokadik kínai sci-fire ül be. A távol-keleti térségeknek ugyanúgy megvannak a maguk különböző nézői igényeket kielégítő szórakoztató filmjei, thrillerjei, melodrámái, vígjátékai, akciófilmjei, miegymása. S csakúgy, mint Hollywood kínálata, a kelet-ázsiai populáris filmek is emberöltőkre elég utánpótlással bírnak.  

A fesztivál filmkínálatából kirajzolódott, hogy többféle irányzatban dolgoznak a keleti filmesek. Egyfelől szép számban láthattunk olyan próbálkozásokat, amelyek kifejezetten a hollywoodi műfajsémák követésére támaszkodtak, gyakran teljesen nélkülözve a saját kultúrájukból származó hangulati elemeket. Ezek a filmek tulajdonképpen a hollywoodi mintáik pontos megfelelői, csak más környezetben játszódnak, számunkra idegen színészekkel. Láthattunk viszont olyan filmeket is, amelyek bőven merítettek saját kultúrájuk kincseiből, sokszor egyedi hangulatú történetekkel előrukkolva. Az általános megítélés szerint a közönség sokkal inkább vevő volt az ilyen jellegű témákra. Mindamellett a FEFF nem csupán filmvetítéseket, hanem egy komplett eseménysorozatot kínál: Udine terein minden nap ázsiai előadók, táncosok, harcművészek lépnek fel, az óváros utcáira keleties beütésű boltok költöznek, az erre kijelölt helyeken pedig további, a kelet-ázsiai kultúra megismertetését célzó programok (pl. sushi- vagy vázakészítés, jóga) várják az arra kíváncsiakat. Végső soron pedig a fesztivállátogatók jókedve, a meghívott alkotók és a szervezők közvetlensége, valamint az általános hangulat is elegendő élményt tartogat.

Gatao 2: Rise of the King

A hollywoodi mintát követő filmekből azok bizonyultak maradandóbb hatásúnak, amelyek a nyugatias narratíva ellenére rendelkeznek valamilyen, a FEFF nézője számára egzotikus hozadékkal. Ilyen a fesztiválon világpremiert tartó Gatao 2: Rise of the King, Yeng Cheng Kuo alkotása, amely egy amerikai filmekre hajazó gengszterhistóriát mutat be a jakuzák világában. Kifejezetten szórakoztató, ahogy a sárkányos tetoválással borított testű bűnözők a szicíliai maffiát megszégyenítő hatékonysággal likvidálják a számukra kellemetlen egyéneket – bár a több mint két órás játékidő vége felé már megfáradt a téma.

Még szorosabban követi az amerikai gengszterfilm hagyományát az  A Better Tomorrow 2018, Ding Sheng filmje, amely a jó karakterrajz és ötletes alapkoncepció ellenére – egy rendőr és egy bűnöző testvér kapcsolata, a munka és a magánélet konfrontációja – elég hamar öncélú szirupossággá válik.

Nagy sikerrel fogadta viszont a közönség a kínai Xin Yukun Wrath of Silence című thrillerét, amelynek különlegessége abból származott, hogy a western-hangulatot a kínai szénbányák kietlen valóságába ültette át. A sivár, koszos-poros szürke mindenségben páratlanul hatásosan tudott működni az eltűnt fiát kereső szénbányász magányos története, aki nyomozása során lassan egy a sajátjánál sokkal nagyobb ügybe keveredik bele.

A nyomasztást célzó műfajokat nézve gyakran volt érezhető, hogy tulajdonképpen a nyugati minták követése zajlik bármilyen egyedi ötlet nélkül: Sophon Sakdaphisit The Promise című thaiföldi horrorfilmje a The Conjuring-filmek hangulatát megidéző kísértetfilm, amely a jól bevált, ám jól megkopott váratlan előugrással ijesztget („jumpscare”). Épp az vele a baj, mint hasonszőrű amerikai mintáival: a hirtelen előugrással való megrémisztés csak kis dózisban hatásos, a néző egy idő után hozzászokik az olcsó trükkhöz, számít a következőre, pedig ennek végig a váratlanság erejével kéne hatnia.

A Forgotten, a koreai nemzetiségű Jang Hang-jun filmje más thrillerfilmekből kölcsönvett jelenetek ügyes ötvözésével már jóval feszültebb hangulatot hozott létre a teremben, de sajnos ez sem tudott hibátlanul bánni saját műfajának eszközkészletével. A Memento hősére emlékeztető amnéziás főhős útja kezdetben páratlan atmoszférát teremt, de a végére saját magát gáncsolja ki. Érezhetően a nyugaton nagy sikert arató dél-koreai Oldboy zsigeri atmoszféráját igyekeztek megidézni, de csak fakó, lagymatag lemásolására futotta végül. A Transcendent című kínai sci-fi, Zhang Linzi alkotása, pedig a Szárnyas fejvadászéra emlékeztető világban egy háromgenerációs családtörténetet mesél el – a komoly ambíció ellenére azonban zavaros és unalomba fulladó történetvezetéssel.

A The Running Actress színésznője

Sokszor tört fel nevetés a nézők soraiból a nem viccesnek szánt Wolf Warrior II alatt (Wu Jing), amely tulajdonképpen a James Bond-filmek egy kínai verziója. A történet szerint egy afrikai közösségben polgárháború tör ki, ami mögött korrupt amerikaiak állnak, ezért egy kvázi kínai titkos ügynök akcióba lép, hogy elcsitítsa a zavargásokat. A propagandisztikus tendenciáktól nem mentes sztori Michael Bayt megszégyenítő robbanásokkal és a legnagyobb költségvetésű hollywoodi filmekéhez felérő harcjelenetekkel van fűszerezve. A nyugati szemmel nevetségesnek ható ideológiai üzenet mindezek tetejében olyan vehemenciával van jelen, hogy már-már az olasz nézők is meghatódtak a végére szánt grandiózus totál plánon, amelyben a hős a legyőzött ellenségeket hátrahagyva, a kezét zászlórúdként használva lobogtatja a kínai zászlót, így érkezik meg a korábban az amerikaiak által elfoglalt faluba, ezzel szimbolikusan elhozva a lakosok számára a rendet.

Szerencsére nem csak a hollywoodi trendek nyomdokaiban lépkedő alkotók debütáltak a FEFF-en. Az év egyik meglepetése a hihetetlenül igényesen összerakott The Portrait című Fülöp-szigeteki zenés film, amely egy érdekes történelmi keretet színesít meg énekes betétekkel. Loy Arcenas alkotása sokkal inkább a klasszikus operák, mint a musicalek világát idézi, s meglepően jól sikerült azokat a játékfilmes konvenciókba átültetni. Da Peng City of rockja a rockzenével a zenés filmnek egészen más pólusát célozta meg, ám hasonlóan emlékezetes élményt nyújt, vidám, hangos és eleven világával, bohókás karaktereivel.

A fesztivál talán legjobb vetítése meglepő módon egy rajzfilm volt, a tajvani On Happiness Road. Hsin Yin Sung impresszionista képi világú, sokszor álomszerű mesét hozott létre – ez nem egy anime, egész más stílusra kell számítani –, amely a rendezőnő személyes élettörténetét dolgozza fel egy szüleit elhagyva Amerikába költözött, hazájába felnőttként visszatérő lány útján keresztül. Őszinte, elgondolkodtató és megható rajzfilm az On Happiness Road, tele olyan emberi pillanatokkal, amelyekbe könnyen beleélheti magát bárki, a nagy földrajzi-kulturális távolság ellenére is. Az animáció nemcsak az elbeszélés eszköze, hanem érzelmi szinten is érdekes megoldásokkal brillírozik: a vidám jelenetekben gyakran puha formákkal, meleg és sárgás színekkel játszik, a szomorkás részekben rideg szögletes alakzatokkal. És ezek a formák nemcsak a történet nyílt elbeszélésének szintjén jelennek meg, hanem a főszereplő mélyebb érzelmi ingadozásait is tükrözik, ezért gyakran keverednek, átalakulnak, nemegyszer tündökletes mintákká szerveződve. Mindenképpen a fesztivál egyik legérzékenyebb, és ha lehet ilyet mondani, legszerzőibb alkotása volt ez a darab.

On Happiness Road

Más olyan alkotásokat is bemutatott a fesztivál, amelyek inkább a készítőik személyes tapasztalatairól és érzéseiről szerettek volna szólni, mintsem hogy puszta szórakoztató műfajfilmek legyenek. Önvallomásszerű szándék ihlette például a The Running Actresst is, amelyben az önmagát alakító So-Ri Moon főszereplő és rendező is egyben. Moon a koreai színésznők karrierjét fenyegető nehézségekről, úgymint az öregedés, a hírnév és a szépség elvesztése, számol be ebben a fanyar hangulatú vígjátékban, bátran kigúnyolva saját gyengeségeit és félelmeit. A Dear Ex rendezőpárosa, Hsu Mag és Hsu Chih-yen pedig a Távol-Keleten sok helyen tabunak számító homoszexualitásról készített egy némileg kiforratlan, de mindenképpen megragadó családi drámát.

Amíg a fesztivál impozáns nagytermében, a Teatro Nuovóban rendszerint az új filmek debütáltak, Udine szerényebb mozijában, a Visionarióban régi filmeket is vetítettek. Idén így kerülhetett nagyvászonra ismét King Hu Dragon Inn című, eredetileg 1967-ben megjelent wuxia-filmje, a röpködve kardozós kínai harcművészeti filmműfaj egyik legismertebb darabja. A klasszikus filmek szekciójának programjában kiemelve tüntették fel a hongkongi új hullám leghíresebb rendezője, Wong Kar-Wai Chungking Expressz című, 1994-es filmjének levetítését, amire a díszteremben került sor. A vetítés konkrét apropóját az adta, hogy a fesztivál életműdíjjal tüntette ki a Chungking Expressz színésznőjét, Brigitte Lin Ching Shiát, aki a film előtt egy rendkívül díszes ceremónia kíséretében vehette át a megtisztelő díjat. A hatvanhárom éves tajvani színésznő hatalmas név keleten, a hetvenes évektől kezdve száznál is több filmben szerepelt, mégis nem leplezett meghatódottsággal köszönte meg az elismerést a FEFF óriási, teltházas dísztermében.

Hiába közel negyedévszázados a Chungking Expressz, a fesztiválra egyértelműen ez a cím vonzotta a legtöbb embert (még a legfelső karzatok is megteltek, ahonnan szinte alig látszik a vászon). Nem véletlen, hiszen a Wong Kar-Wai teljes életművében minduntalan visszatérő témák, a nosztalgia, az idő múlása, a magány, a múlton való elmélkedés ebben a filmben egy feledhetetlenül jól összerakott formanyelvben jelennek meg, igazi kultuszfilmet szülve. A film szépsége, hogy egy egészen expresszív szűrőn keresztül mutatja meg a hongkongi élet zsúfolt forgatagát: a markáns színhasználat, a popzenék folyamatos zengése a háttérben, a vágás töredezett játékossága, a felszabadult és energikus színészi játék mind olyan egyveleget alkotnak, amely az európai néző számára egy nagyon távoli világot érzékeltet. Ám Wong Kar-Wai filmjeinek különlegessége, hogy expresszivitásuk ellenére történeteivel és szereplőivel azonosulni tudunk – ezt igazolja a kirobbanó ujjongás is a film levetítése után, ami mindazonáltal azt is bizonyította, hogy hiába szól az összes Wong Kar-Wai film az idő múlásáról, a rendező legjobb filmjein nem fog az idő.

Chungking Expressz

Az olasz közönség nem rejti el érzelmeit, a filmek erős részeinél felkiáltanak, máskor elfojtva hümmögnek, vehemensen benne vannak a pillanatban. A szervezők is mindent megtesznek azért, hogy barátságos és közvetlen hangulat jöhessen létre a fesztiválon, ahol keveredhetnek a helyiek a külföldről jött látogatókkal. A szervezésnek azonban vannak gyengébb pontjai is, főleg a tömeg kezelése megy nehezebben. Az összes vetítést kivétel nélkül nagy érdeklődés övezte, aminek hátulütője, hogy már félórával előbb sorba kell állni, ha az ember nem az első három sor valamelyikében szeretne helyet találni, ahol erősen javasolt az edzett nyak, amivel sokáig lehet fölfelé nézni. A Teatro Nuovo előterében kialakuló sorok pedig sokszor kaotikus masszává alakultak, komoly kihívássá téve a közlekedést. S mivel egy nap jellemzően hét-nyolc filmet vetítenek le, mindig van, aki éppen sorba áll valamire, ezért a helyszínt folyamatos tolongás és zsúfoltság uralta.

Ezek a megjegyzések mégsem valódi kritikák, mert a fesztivál hangulatán nem tudtak csorbát ejteni, annyira egyedi hangulatú élménnyel szolgál a FEFF. Legfontosabb erénye és különlegessége összességében talán nem is az, hogy ázsiai filmeket lehet nézni, hanem az egész eseménysorozatot átható, sznob pökhendiségtől mentes, szeretetteljes közvetlenség. Különösen jó volt, hogy a filmek után sok rendezőt meg lehetett szólítani, a Gatao 2: Rise of the King rendezőpárosa például külön ösztökélte a közönséget, hogy nyugodtan álljon le velük bárki beszélgetni, ha meg szeretné osztani véleményét. Gyakran interjúkat adtak, beszélgetéseket tartottak a filmek után, ahol további érdekes információk derülhettek ki a projektek kapcsán. Egy-két zavaros alkotás után például kifejezetten érdekes volt meghallgatni a rendező személyes gondolatait, de soha senkinek nem volt hivatalos vagy fontoskodó attitűdje, és hiába jött el sok ember, mindig megmaradt a baráti hangulat. A látogató számára tehát minden adott volt, hogy egy eredeti és autentikus élményben legyen része, amire a jókedvű és magas színvonalú FEFF immáron két évtizede nyújt lehetőséget.

Egy átlagos fotózkodás: A Dear Ex alkotói pózolnak vidáman

További részletek találhatók a filmekről és a fesztiválról annak honlapján!

A borítókép: a Teatro Nuovo épülete. Fotó: Horányi Péter.

A négyzetes kép a leadben és a főoldali kép: Chungking Expressz. Forrás: FEFF.

A cikkben található jelenetképek forrása: FEFF.

A cikkben látható helyszíni fotók: Horányi Péter.