Hiánypótló félház / Mogucsij A vihar című előadása a MITEM-en / PRAE.HU

A MITEM egy hiánypótló kezdeményezés a magyar színházi szakmában, egyetlen olyan fesztivál, amely nagyon színes, és sokoldalú. Az elmúlt években jelentős alkotók, művészek fordultak meg a fesztiválon, színvonalas előadásokkal. Idén ugyan hiányoltam a mesterkurzusokat a fesztiválról, de így is nagyon izgalmasnak tűnt a program, rengeteg hívónévvel. Az egyik ilyen név Andrej Mogucsijé, akinek munkájára mindig is nagyon kíváncsi voltam. Sajnos eddig nem volt alkalmam egyetlen előadását sem látni, még akkor sem, amikor kint éltem Oroszországban. Mogucsij Osztrovszkij Vihar című darabját hozta a fesztiválra, amellyel Oroszországban 2017-ben Arany Álarc díjat nyert.

A darab az orosz világ mikrokozmosza, amelyben a fanatikus vallás, a hiedelmek, és a társadalmi nyomás megnyomorítja az ember mindennapjait. Osztrovszkij történetének főhősnője, Katyerina, az orosz irodalom – Puskintól Dosztojevszkijen át Tolsztojig – azon női alakjainak a sorába tartozik, akik végsőkig kitartanak az érzelmeik szabad megélése mellett. Katyerina karaktere tulajdonképpen releváns is lehetne a jelenidőben, ő is egy, a függetlenségéért küzdő női alak, aki a rossz társadalmi berörgződések ellen küzd, ha nem is tudatosan, de tetteivel, gondolkodásával szembemegy a környezetével.

Mindez működhetne is, és megjelenhetne a színpadon, de a monumentális formai elemek, a finoman kidolgozott díszlet túlnő a színészeken, így eltűnik az előadás mozgatórugója, a lélek, és annak küzdelme. A kezdő képben egy mesevilág tűnik fel előttünk, amely megszűnik a függöny elhúzásával, amikor háttérben megjelenik a "fekete királyság”. A színpad mély, sötét belső része az előadás alatt szinte végig homályban marad, olyan hatást keltve, mintha behatárolhatatlan lenne a feketeség, amelyből felbukkannak, majd eltűnnek a szereplők. A már említett függönyön az orosz népművészet egyik vonulata, a Palekh lakkfestészet egyedi stílusa, vonásai jelennek meg. Az előadás díszletében és látványvilágában felfedezhető az apokrif, népi legendák világa. A mozgó pódiumok, az ukrán misztériumjátékokat bemutató Vertep hordozható bábszínházra emlékeztetnek. A színészek mint bábok állnak a pódiumokon, melyeket fekete, arctalan alakok mozgatnak, így manipulálva a játszókat és a teret.

Az előadás meseszerűségéhez hozzátartozik a nyelvnek zenei elemként történő használata. Mivel értek oroszul, ezért nem volt szükségem szinkrontolmácsolásra, amely véleményem szerint, még ha nagyon profi is, megtöri a varázst, rengeteget elvesz az élményből. Ha idegennyelvű előadást nézek, és nem értem adott nyelvet, szívesebben olvasom a feliratozást. Többször eljátszottam a gondolattal, hogy milyen izgalmas lenne, ha maga a tolmács és a tolmácsolás is része lehetne az ensemble-nak.

Az orosz nyelv plasztikussága, ritmusa, melódiája hatalmas teret ad a színészeknek. A szöveggel történő játék szerencsés módon nem távolítja el a színészeket a jelentés értelmétől, inkább segíti őket, így a karakterek pszichológiája is tisztán, erőteljesebben rajzolódik ki előttünk. Nézőként úgy élem ezt meg, hogy a szöveg kognitív megértése mellett, zsigeri szinten is hat. Nagyon vékony a határ, óvatosan és finoman lépkednek a színészek a de-pszichologizáló játékelemek használata és a pszichológiai realista karakteralkotás között, amit azért tehetnek meg, mert játékukon áttetszik a karakterek pontos elemzése.

A színészek keményen dolgozzák végig a több mint két órás előadást, a rendező nagyot álmodott, mindent a legapróbb részletekig kidolgozott és kitalált, valahogy mégsem érzem, hogy hozzám szólna ez az egész. Én mint néző kimaradok belőle. A tökéletes formák nem mutatnak túl önmagukon, a színészek hiába küzdenek ellenük, mint fekete démonok rávetik árnyékukat az emberi lélek útjára. De az is lehet, ogy ez volt a cél? Nem tudom. Mégis hiányérzettel indulok a Muriba.

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: A vihar

Szavel Prokofjevics Gyikoj, kalmár, tekintélyes polgár a városban: Dmitrij Vorobjov (Oroszország Érdemes Művésze) / Szergej Loszev
Borisz Grigorjevics, unokaöccse, meglehetősen művelt fiatalember: Alekszandr Kuznyecov (A Mihajlovszkij Színház Opera Tagozatának szólistája) / Pjotr Zaharov (A Pétervár-Koncert Filharmónia Szólistája)
Marfa Ignatyjevna Kabanova (Kabanyiha), gazdag kereskedőné, özvegyasszony: Marina Ignatova (Oroszország Kiváló Művésze)
Tyihon Ivanics Kabanov, a fia: Alekszej Vinnyikov / Dmitrij Murasev
Katyerina, a felesége: Viktorija Atrjuhova
Varvara, Tyihon testvérhúga: Nyina Alekszandrova / Varvara Pavlova
Kuligin, polgár, órásmester, autodidakta, aki a peretuum mobiléval kísérletezik: Anatolij Petrov (Oroszország Érdemes Művésze)
Ványa Kudrjas, fiatalember, hivatalnok Gyikojnál: Vaszilij Reutov (Oroszország Érdemes Művésze)
Sapkin, egy mesterember: Viktor Knyazsev / Dmitrij Murasov
Feklusa, zarándoknő: Maria Lavrova (Oroszország Érdemes Művésze)
Glása, szolgáló Kabanovék házában: Aljona Kucskova / Glafira Lavrova
Úriasszony, hetven év körüli, eszelős: Irute Vengalite (Oroszország Kiváló Művésze)
Koldus: Diana Sisljajeva
Városi lakosok, férfiak, nők, vegyesen: Viktor Knyazsev, Jegor Medvegyev, Jevgenyij Szlavszkij, Olga Vankova

A BDT Zenekara:
Vera Ionova (zongora), Alekszandr Zaharenko (klarinét), Nyikolaj Ribakov / Jurij Andrejev (dob)

Díszlettervező: Vera Martinov
Jelmeztervező: Szvetlana Gribanova
Zeneszerző: Alekszandr Manockov
Fénytechnikus: Sztasz Szvisztunovics
A rendező asszisztensei: Alekszandr Artyomov / Szvetlana Scsagina
Hangtechnikus: Alekszej Tyitov
Zenei Rendező: Anna Visnyakova