PRAE.HU: Mikor döntöttél a grafikusi pálya mellett, volt ilyen konkrét momentum az életedben, amire emlékszel?

Takács Mari: Ez egy folyamat volt, amely óvodás koromban kezdődött. Édesanyám az Athaeneum Nyomdában dolgozott és onnan hozta haza nekem a kincseket: színezőket, mesekönyveket. Nagyon szerettem belőlük másolni, és szerintem ott dőlt el a dolog. Utána 5. osztályban figyelt fel rám a rajztanárom, akitől sok pluszfeladatot kaptam, de komolyabban csak 7. osztályos koromban, a Barcsay Gyermek-képzőművészeti Körben kezdtem el tanulni a különböző technikákat. A következő állomás a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola volt, ahol textil szakra jártam.

PRAE.HU: Akkor textiles vonalon szerettél volna elindulni?

A textilszakon is a festés, a fonalak színezése érdekelt leginkább. Szerettem színeket kikeverni, selymeket viaszolni és batikolni.

PRAE.HU: Tehát akkor már textil szakosként is festettél.

Igen. Mondhatjuk. A különféle textiles technikák pedig időről-időre illusztrátori munkáimon is visszaköszönnek, pl. a Meseország lakóiban a királylány szoknyáján a terülőminta.

PRAE.HU: Hogyan alakultak a további tanulmányaid?

A Kisképző után (ahol textiltechnikai rajzolóként végeztem) jött a Kirakatrendező és Dekoratőr Iskola, majd a MOME-n a Felsőfokú Tipográfus képzés, amely akkoriban a tipográfiai oktatás legmagasabb szintjét nyújtotta Magyarországon.

PRAE.HU: Ezért van az, hogy ha megkapsz egy könyvet illusztrálni, szereted, ha minden a te kezedben van?

Igen. Szeretem a könyveket egységként kezelni és a tervezésüktől egészen a nyomdába kerülésükig kísérni őket. A betűvel, szövegtesttel rendkívül izgalmas dolog játszani – a Londoni mackókban például az oldalszámok is túlmutatnak eredeti funkciójukon.

PRAE.HU: Grafikusi pályád elején 10 évig dolgoztál egy reklámügynökségnél, előbb grafikusként, később művészeti vezetőként. Elvégezted a tipográfiát és utána kezdtél dolgozni a reklámügynökségnél?

Nem. Fordítva történt. Előbb talált rám a reklámszakma és közben végeztem el a tipót. Mindeközben pedig rajzolgattam a saját meséimhez – akkor még nagyon aprólékos képeket, vízfesték alapú akvarellceruzás technikával – azt hiszem, hogy ott kirajzoltam minden türelmemet és innen váltottam a festői vonalra.

PRAE.HU: Mit jelentett számodra ez a munka és mennyiben tekinthetjük a későbbi pályamódosításod előszobájának?

A reklámszakma és a gyermekkönyv-illusztrálás az alkalmazott grafikusi munkák két véglete. Az előbbi megtanítja az embert a gyorsaságra, kreatív gondolkodásra – ugyanakkor a megrendelő cégek arculati elemeinek kötöttsége miatt – sokszor nem sok szabad teret enged. Persze ott is adódnak hálás feladatok és elejétől a végéig igazi csapatmunka folyik... – a gyermekkönyv illusztrálás magányos remetemunka. Legalábbis, ami az illusztrációk elkészítését illeti, mert magának a könyvnek a megtervezése, tördelése és nyomtatása/gyártása már szintén kooprodukció. Rendkívül fontosnak tartom a szerkesztők, a produkciós szakemberek és a nyomdai dolgozók munkáját és tudását, akiknek köszönhetően igazi, kézzel fogható alkotás születik a végén.

PRAE.HU: Érdekes, hogy pont a csapatmunkát említed, hiszen volt olyan illusztrátori munkád, ahol több szerzővel működtél együtt, pl. a 32 író/költő és 5 illusztrátor munkáit befoglaló Parti medve – Mai szerzők állatos antológiája. Mennyiben más az ilyen jellegű munka, mikor az eleve heterogén szövegen több illusztrátor „osztozik”? Hogyan történik az egyes versekhez az illusztrátorok kiválasztása, hogyan tudtatok ebben együttműködni?

A Parti Medvének Szegedi Kati volt a művészeti vezetője, ő álmodta meg a koncepciót. Első lépésként megkaptuk a verseket (fejenként hatot) és mindenki megírta, hogy melyiket szeretné - ha voltak átfedések, akkor csereberéltünk. Az viszont már konkrétan az elején eldőlt, hogy mindenki akrilt fog használni, ez adta a stílusegységet. A másik közös nevező, hogy minden vershez készült egy kisebb illusztráció és egy teljes oldalas kifutó kép. Illetve az oldalszámozások esetében minden illusztrátorhoz kapcsolódott egy állatfigura. Esetemben egy rózsaszín malac.

PRAE.HU: Mondhatjuk, hogy te vagy a Csimota Kiadó egyik első, mára már befutott felfedezettje. Milyen a kiadóval dolgozni, mennyire kaptál szabad kezet?

Nálunk nem szerző-illusztrátor, hanem kiadó-illusztrátor páros van. És nagyon jól működünk együtt. Ez persze nem azt jelenti, hogy más kiadókkal ne lenne jó a kapcsolat, de mi különösen inspiráljuk egymást a mai napig. A Csiribiri sematikus mozdulatábráit például ők hozták felszínre bennem. A Friss tinta! című kötetnél pedig (ami Csimota és Pagony közös kiadás) olyan szabadságot kaptam, amivel éltem is és újító dolgokat alkalmaztam mint pl. a versek középre rendezése, a címek kapcsos zárójellel történő kiemelése, vagy a saját akrillal festett képeim régi metszetek általi kiegészítése. De a Londoni mackók is jutalomjáték volt számomra, aminek a kezdetekor csak annyit döntöttünk el előre, hogy retró világa legyen az egésznek. A többi rajtam múlt.

PRAE.HU: A Csimota Kiadó elkötelezett a tartalmuk és/vagy illusztrációik tekintetében is újító gyerekkönyvek kiadásában. Ilyen irányú kezdeményezéseik talán legmarkánsabb példája a Design-könyvek sorozat, amely kis formátumú könyvecskékben szöveg nélkül mesél el klasszikusokat 5-5 kortárs illusztrátor (nem egyszer igen rendhagyó) képi tolmácsolásában. A sorozathoz 2006-ban a Piroska és a farkas, 2007-ben A három kismalac illusztrálásával csatlakoztál. Mennyiben jelentett kihívást ezeknek a klasszikusnak ilyen formátumba „sűrítése” korábbi illusztrációs munkáidhoz képest?

Ez egy igazi kaland az illusztrátoroknak hiszen nincsenek képi, stílusbeli megkötések, sem szöveg és így tulajdonképpen bármi lehetséges. A megadott terjedelemben kell elmesélni egy klasszikus mesét, amik szöveg nélkül is működnek bárhol a világon. Nekem is kihívás volt, de szabadon szárnyalhattam; a Piroska és a farkasnál egészen minimalista stílusban alkottam. Büszke is vagyok rá, hogy a strasbourgi művészeti iskolában és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is bevették a tananyagba példaként – arra is, hogy a gyerekek imádják.

PRAE.HU: Számos díjban és elismerésben volt részed: a „Szép Magyar Könyv-díjat” négy ízben nyerted el (Friss tinta! Pozsonyi Pagony – Csimota Kiadó, 2005; Meseország lakói – General Press, 2008; Londoni mackók – Csimota 2013; Gúfó a fák ünnepén – Csimota 2016). 2007-ben Kovács András Ferenc versgyűjteménye a Hajnali csillag peremén című könyv (Magvető kiadó) illusztrálásáért megkaptad az IBBY Év Gyermekkönyve-díjat, majd 2009-ben A Sötétben Látó Tündér című könyvért az Oktatási és Kulturális Minisztérium alkotói különdíját. Melyik (akár itt fel nem sorolt) elismerés jelentette számodra legtöbbet? Vagy kaptál-e olyan informális visszajelzést, akár a szakmai közösségtől, akár rajongói oldalról, ami különösen sokat jelentett számodra?

Minden díjra nagyon büszke vagyok, de talán nem sokan tudnak róla, hogy 2014-ben meghívtak Berlinbe a Viva Literatura gyermekirodalmi fesztiválra, melyre első alkalommal Közép- és Kelet Európa országaiból kértek fel egy-egy illusztrátort. Óriási megtiszteltetés volt, Magyarországot akkor egy személyben képviseltem. Nagyon összetett volt a program workshopokkal és kiállításokkal, ahol a mi képeink mellett gyerekek alkotásait is megtekinthette a nagyközönség.

PRAE.HU: Aligha van Nálad sokszínűbb alkotó a mai gyerekkönyv-illusztrációs piacon, mind technikában, mind stílusban változatos repertoárt sorakoztatsz fel; ahány könyved, szinte annyi arcod/művészi kifejezésmódod. Melyik stílusodat érzed magadhoz a legközelebb?

Szeretek kísérletezni és újítani de az utóbbi időben talán a montázs-akril duó alkalmazása a legizgalmasabb számomra; megkeresem azt az újságrészletet, szabásmintát, ami kapcsolódik valahogy a történethez és beleapplikálom. A Gúfó-sorozatban is sok az ilyen rejtett csemege, a Hold felszínét például világításról szóló szövegfoszlányok díszítik, a gombáknál pedig esetenként lexikon-szócikkekből, tudományos szövegekből használtam fel részleteket.

PRAE.HU: 2016-ban jelent meg a Csimotánál a kis bagolyfióka kalandjairól szóló Gúfó-sorozat első kötete, amelynek harmadik része, a Gúfó a boszorkányszombaton bekerült 2017 legjobb magyar gyerekkönyvei közé. A zsűri így fogalmazott: Takács Mari Gúfó-figurája, a Gúfó-mesék nagy szemmel, kerekded testtel, kisded-sémás végtagokkal ábrázolt hősei, nem beszélve a könyv külön tanulmányt kívánó fa-ábrázolásairól, minden esetre nagy biztonsággal megjósolható, hogy felkeltik majd a három-hat évesek kíváncsiságát, és hogy a nagyobbakat olvasásra inspirálják. Hogyan született Gúfó-figurája és tervezitek-e a folytatást? Milyen célkitűzés lebegett előtted az óvódás korosztály vizuális megszólításakor, milyen sztereotípiáktól szerettél volna eltérni vagy mely hagyományokhoz csatlakozni?

Gúfó, Lanczkor Gábor „tollából” született és már a negyedik köteten dolgozunk. Amikor hozzáláttam a munkához mindenképpen valami újat szerettem volna adni már a kis bagoly karakterének vicces, szerethető megformálásával, és a montázstechnika alkalmazásával is. Az pedig szinte már hagyomány nálam, hogy családi könyv kerüljön ki a kezem alól, amiben mi szülők is örömünket leljük. Ehhez nyújtanak általában segítséget a különböző, itt-ott felfedezhető LED izzókról szóló újságdarabok vagy akár a filmekből jól ismert bűnügyi helyszínelési eljárások (amikor pl. Gúfó bükkfájának hűlt helyét találják).

PRAE.HU: Végeztél már előkészítő kutatásokat egy-egy munkádhoz, mint pl. Mesék az élet csodáiról esetében, amikor a vonatkozó régiók vizuális kultúráját térképezted fel. Tudsz mondani hasonló példát, amikor komoly előkészítő munkálatok előzték meg, hogy nekiláss egy könyv illusztrálásának?

Igen, a legnagyobb kutatómunkát Boldizsár Ildikó meseválogatás kötete igényelte, amihez a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum könyvtárában gyűjtöttem motívumokat. De így volt ez a Mirkánál is ahol a történet a panelházak rengetegéből indul – ez kicsit nosztalgikus is volt, mert én Újpalotán nőttem fel és lakótelepen éltem 15 éves koromig. Annak azonban már nem lehettem szemtanúja, hogyan is épültek ezek a tíz emeletes házak. Most Gúfó legújabb kötetéhez gyűjtögetek – ugyanis rengeteg csillagkép van benne... kezdve a delfintől egészen a hattyúig.

PRAE.HU: Látványterveket is készítettél már pl. a pécsi Bóbita Bábszínház számára.

Igen. A bábszínház díszletének és bábjainak kitalálása, megtervezése egészen másfajta gondolkodást igényel. Egy mobilis utaztatható díszletet kellett kitalálni és térbe helyezni a mesét. Fantasztikus volt látni, ahogy az én világomat átültette a Bóbita Bábszínház csapata 3 dimenzióba.

PRAE.HU: Tavaly voltál a bolognai könyvvásáron. Mesélj erről kicsit, hogy jutottál ki és miket csináltatok kint?

Bolognába a Balassi Intézet felkérésére mentem Kőszeghy Csillával, Horváth Ildivel, Nagy Norberttel, Hanga Rékával és Herbszt Lacival. Gyakorlatilag egy performanszt nyújtottunk a többiekkel ott, a helyszínen. Mindannyian kaptunk egy 2X1 méteres falat, és az előre kiszállított eszközeinkkel szabadon alkothattunk három napon át, ami azután része lett a stand dekorációjának. Már az első nap reggelén nekiálltunk guggolva, térdelve, hason – nagyon vicces és élő volt az egész. Reméltük, hogy a kész falakat majd haza lehet hozni, de erre végül sajnos nem volt mód.

PRAE.HU: Melyik volt az első kiállításod és most hol láthatóak a munkáid?

Az első önálló tárlatom a margitszigeti víztoronyban volt, akkor teljes egészében belakhattam ezt a különleges teret. Főként egy nagy vászonsorozatomat mutattam be ott, aminek az eredeti ötlete barlangrajzokból indult és mai szimbólumokkal, piktogramokkal (pl. toalett, dohányozni tilos, mozgólépcső motívumaival) egészítettem ki. Most április 5-én a B32-ben nyílt kiállításom az Üveghegyen innen címmel három mese illusztrációiból: Gúfó, Mirka, Piroska és a Nagy Mágus, és ami mind a három történetben azonos az maga a varázslat.

PRAE.HU: Milyennek látod a gyerekkönyv-illusztráció helyzetét Magyarországon, könnyű-nehéz/hálás-hálátlan terület-e grafikusként elköteleződni ezen a vonalon?

Nagyon sokan vagyunk gyerekkönyv-illusztrátorok ma Magyarországon akiknek a munkái – azon túl, hogy nemzetközi színvonalúak – igazi műalkotások. Bár ez a műfaj nem tudta még teljesen kivívni az őt megillető helyet a képzőművészetben, a kiadóknak köszönhetően a könyvek lapjain újra és újra fontos szerephez jut. Elköteleződni pedig a gyermekkönyvek illusztrálása mellett egyáltalán nem nehéz, ha meg van bennünk a szenvedély, az alkotóvágy és a gyerek odabent, aki sosem fog felnőni.

PRAE.HU: Tervezel-e megmaradni a gyerekkönyv-illusztráció vonalán vagy van-e olyan (szakmai) álmod, ami felé még biztosan mozdulni szeretnél?

Van több álmom is. Nagyon örülnék, ha mi, illusztrátorok összefognánk egyszer és egy olyan kiállítási anyagot állítanánk össze, ami teljes egészében interaktív, és a gyerekek mindent megérinthetnek, kipróbálhatnak, belenyúlhatnak az alkotás folyamatába. Egy másik álmom pedig felnőtteknek készíteni mesekönyvet, ami róluk/nekik szól – a felnőtt történeteket átültetni és „visszarendezni” a mesék világába. Ha megint királylánynak vagy királyfinak érezhetné magát a sarki boltban a pénztáros vagy a kormány mögött ülő buszsofőr. De vannak még bennem festményötletek is és egy húsz évvel ezelőtt megírt meseregényemet is elővettem a fiókból, hogy friss szemmel ráncba szedjem – ez már szerkesztés alatt van és remélhetőleg még idén megjelenik.

Fotó: Bach Máté