A könyvbemutatót Maria José Morais Pires, Portugália magyarországi nagykövete nyitotta meg, aki elmondta, hogy bár egy másik ország történelméről írni midig újfajta feladat, Pál Zsombor Szabolcs könyvében tanúságot tett arról, hogy nemcsak Magyarország, de Portugália lelkét is ismeri, és objektíven közelít egy olyan korszakhoz, amely a portugálok számára is kevéssé ismert. A nagykövet asszony kitért a könyv borítójára is, amelyen I. Mánuel király által a XV. században a Tejo folyó partjára építtetett Belém-torony látható. Ez a torony szimbolikus jelentéssel bír a portugálok számára, mert a felfedezések fénykorára emlékezteti őket: innen indultak útnak a hajóik, és ez szolgált védelmül Lisszabon számára is, ezért látványa mindig megdobogtatja a portugálok szívét.

A nagykövet asszony elmondta, hogy a portugál külügyminisztérium Diplomáciai Intézetének archívumában számos olyan Pál Zsombor Szabolcs által is felhasznált anyagot őriznek a könyv által taglalt korszakból, amelyek a Magyarországon a második világháború nyomán bekövetkezett pusztítás miatt már csak itt lelhetők fel. Maria José Morais Pires reményét fejezte ki, hogy a könyv hozzá fog járulni a magyar–portugál kapcsolatok további elmélyüléséhez.

Ezt követően a beszélgetést vezető Baranyi Tamás Péter röviden ismertette a könyv tartalmát: a magyarországi Horthy-korszak értelmiségének egy része nagy reményekkel tekintett a Portugáliában kibontakozó Salazar-féle rendszerre, és ezért minél alaposabban szerette volna megismerni azt az esetleges magyarországi adaptálhatóság reményében. Első kérdésében azt firtatta, hogy a korszak értelmiségének egy része mit láthatott Portugáliában, és miért került az érdeklődésének a homlokterébe ez az ország. Dr. Szilágyi Ágnes Judit, a könyv szakmai lektora szerint Oliveira Salazarral, Portugália diktátorával kapcsolatban tudvalevő, hogy a külföld felé erős propagandatevékenységet fejtett ki, és szívesen hívott meg külföldi újságírókat a rendszere népszerűsítése érdekében. Éppen ezért a könyv szerzőjének éles forráskritikai szemmel kellett elemeznie, hogy a magyarországi visszhang mennyiben tükrözi vissza ennek a propagandának a hatását, és sikerült-e a Horthy-korszak elitjének a propaganda mögé látnia.

Zelei Dávid szerint minden recepciókutatás során felvetődik a kérdés, hogy amikor valami mást vizsgálunk, akkor nem saját magunkat, és saját szempontjaink visszatükröződését látjuk-e vizsgálatunk tárgyában. Számára éppen ezért az volt a legérdekesebb a könyvben, hogy az, ahogy Portugáliára tekintettek a korabeli magyarok, mennyire visszatükrözte saját vágyaikat is.

Pál Zsombor Szabolcs a kérdéssel kapcsolatban mesélt a modellé válás előzményeiről is. A saját és méltán híres nemzeti eposszal, Camões A lusiadákjával büszkélkedő Portugália ugyanis bizonyosfajta modellként már a XIX. században is megjelent a magyar romantikus írók, például Arany János előtt – ők ugyanis a portugálokhoz hasonlóan ugyancsak szerettek volna egy naiv nemzeti eposzt alkotni, hogy ezzel is erősítsék népük öntudatát. Érdekes azonban, hogy miközben Portugália modellként többször megjelent a magyar értelmiség horizontján, ez visszafelé eddigi ismereteink szerint soha nem történt meg. Az, hogy a XX. században aztán újra érdekessé vált az ibériai-félszigeti ország példája két törekvés összetalálkozásának tudható be. Egyrészt Salazar szerette volna exportálni rendszerét, másrészt pedig a magyar katolikusok egy részének, az úgynevezett ifjú katolikusoknak a körében megjelent az igény a korabeli, változásokért kiáltó magyar társadalom átalakítására. Ehhez a pápák szociális enciklikái szolgáltak útmutatásul: miközben ezeket a magyar püspöki kar és katolikus politikai elit próbálta negligálni, az ifjú katolikusok keresték a példákat a gyakorlatba való tényleges átültethetőségükre. Salazar rendszerére pedig e törekvésük közben találtak rá.

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon mi lehetett a vonzereje a portugál berendezkedésnek, Zelei Dávid elmondta: erre a korszak körülményeiben kell keresni a választ. Az 1930-as évek második felében ugyanis már kezdtek elfogyni az alternatívák, és nem látszott, hogyan lehetne elkerülni az egyre szaporodó és sokak számára vállalhatatlan szélsőjobboldali rendszerek útját. A salazari rezsim viszont egy működőképes választási lehetőségnek tűnhetett, mivel Portugáliából nem érkeztek olyan rémisztő hírek, mint Hitler Németországából vagy Mussolini Olaszországából. Annak a jelentőségét sem szabad lebecsülni, hogy az Európát igen erősen sújtó gazdasági világválságot Salazar pénzügyi vezetése alatt Portugáliának sikerült mindössze egyetlen mínuszos évvel átvészelnie.

Dr. Szilágyi Ágnes Judit arra is kitért, hogy Salazart azért is nevezték gyakran doutornak (vagyis doktornak), mivel miniszteri kinevezése előtt egy, a kortársai között már bizonyos megbecsülést élvező tudós, a Coimbrai Egyetem professzora volt. Erre aztán gyakran hivatkoztak is a korabeli propagandaanyagokban, és ez vonzó lehetett a magyar értelmiség számára is. Ráadásul számukra azért is érdekes lehetett Portugália, mert a hozzájuk eljutó hírekből úgy vélték, Salazar kormányzása alatt az országban megszűntek azok a társadalmi problémák és feszültségek, amelyek az 1910-ben kihirdetett első köztársaság idejét jellemezték. Salazar rendszere – és ezzel együtt annak magyarországi recepciója – ugyanakkor nem tekinthető statikusnak, és ennek érzékeltetésére a könyv is törekszik. Az, hogy a könyv szerzője a korábbi magyar kutatásokra építve, bőséges szakirodalmi és forrásanyagot felhasználva kísérletet tett ennek bemutatására Dr. Szilágyi Ágnes Judit szerint a könyv egyik fő érdeme.

Az általa elmondottakhoz kapcsolódva Pál Zsombor Szabolcs szintén hangsúlyozta: Az 1920-as években a magyar sajtó folyamatosan Portugália hanyatlásáról és angol gyarmattá válásáról cikkezett. Ehhez képest pár év múlva a magyar értelmiség már azt látta, hogy jött Salazar, és rövid időn belül rendet teremtett az országban. Ez rendkívül imponált egyes magyarországi köröknek, akik szerették volna, ha valaki nálunk is megreformálja a társadalmat, de anélkül, hogy diktatúrát építene ki. A diktatúra kérdése tudniillik annyira meghatározó pont volt, hogy az ifjú katolikusok köreiben ez a kérdés idővel szakadást is előidézett. Egy részük ugyanis Gömbös Gyula kísérlete után felismerte, hogy minden hasonló kísérlet szükségszerűen diktatúrába torkoll, és ezért fokozatosan felhagyott Salazarról szóló cikkek publikálásával is. Egy másik részük viszont görcsösen ragaszkodott a vágyaihoz, és próbálta bebizonyítani, hogy Salazar rendszere nem alakul totális diktatúrává. Ők a figyelmeztető jelek ellenére is végig megpróbálták elhitetni magukkal, hogy a salazari rendszer útja járható út.

A könyv szerzője azt is felidézte, hogy Teleki Pál kísérletet tett egy olyan alkotmány bevezetésére, amely az elvben Salazar által is megvalósított korporációs megoldásokból merített volna. Ám a kormányfő halálával, illetve hazánk háborúba való fokozatos belekeveredésével ez lekerült a napirendről. Ennek ellenére a portugál rendszer továbbra is bizonyosfajta modell maradt a magyarok számára, csupán némileg módosult formában. Egy idő után ugyanis inkább már azt kezdték el értékelni benne, hogy a hozzánk hasonló méretű kis ország ügyes külpolitikát folytatva és saját érdekeit követve hogyan tudott kimaradni a világégésből. A könyv szerzője emlékeztetett rá: a második világháború idején a kis nemzetekben volt egyfaja félelem azzal kapcsolatban, hogy a hatalmas birodalmak részévé válva el fognak tűnni a történelem színpadáról. Salazar viszont, aki többször is hangoztatta, hogy a kis nemzeteknek igenis szerepük van Európa sokszínűségének megtartásában, reményt nyújtott a magyarok számára is.

Dr. Szilágyi Ágnes Judit szerint viszont itt muszáj egy lényeges distinkciót tenni, mivel Horthy és Salazar rendszere között volt egy lényeges különbség. Míg mi ténylegesen kis ország voltunk, Portugália valójában hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezett. Valójában Salazar külpolitikájának is végig az jelentette a legfontosabb motivációját, hogy Portugália meg tudja tartani afrikai és távol-keleti gyarmatait. Eközben viszont háború alatti szuverenitását is éppen a gyarmatai jelentette hátterének köszönhetően sikerült megtartania. Zelei Dávid ezzel kapcsolatban arra az érdekes jelenségre is felhívta a figyelmet, hogy a korabeli Portugáliáról cikkező magyarok számára viszont ez a gyarmatbirodalom mintha nem is létezett volna. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy ez is jól jelzi a magyarországi percepció korlátait, mivel a magyarok sokszor láthatólag nem nagyon értették, hogy mi zajlik Portugáliában.

A fenti percepciós zavarral kapcsolatban további példaként a könyv szerzője megemlítette a Portugáliába látogató magyar újságírókra jellemző egyfajta kognitív disszonanciát is. Az országba eljutó magyar újságírók ugyanis rendkívül csalódottak voltak, amikor a francia, német és portugál propagandaanyagok által leírt ideálvilág után szembesültek a valósággal: a szegénységgel és a szinte „balkáni” állapotokkal. Ezt a kognitív disszonanciát feloldandó viszont maguk és olvasóik számára hamar előálltak a megnyugtató magyarázattal: az országban uralkodó szegénység csak további bizonyítéka lett a szemükben annak, hogy Salazar milyen heroikus harcot folytat nemzete felvirágoztatásáért. Pál Zsombor Szabolcs szerint meglepően kevés volt a józan újságírói hang Portugáliával kapcsolatban. Pozitív példaként Barankovics Istvánt emelte ki, akinek Portugáliáról írt cikkében sikerült a rendszer mélyebb összefüggéseit is megértenie – annak ellenére, hogy ő például soha nem járt az országban.

Baranyi Tamás Péter utolsó kérdésében felvetette, a recepciókutatást sokszor divat szakmai berkekben lesajnálni, noha szerinte az ilyen jellegű vizsgálódásoknak fontos szerepe lehet úgy a külpolitika mozgatórugóinak megértésében, mint az eszmetörténeti kutatásokban. Kérdésére, hogy a világháború utáni korszakban is van-e még feltárandó terület a történészek számára Portugália magyarországi recepciójával kapcsolatban Pál Zsombor Szabolcs kifejtette, bár az 1945 után kiépülő szocialista korszak egyfajta hiátust jelentett, mely során csak olykor-olykor és igen egyoldalúan, elsősorban a nyugati országok diszkreditálásának a céljával jelentek meg cikkek Portugáliáról, az 1974-es, a salazari berendezkedést elsöprő szegfűk forradalmát követően ismét megélénkült a magyarok érdeklődése az ország iránt. Pár évig ugyanis abban bíztak, hogy ez lehet az első olyan ország, amely a NATO-n belül esetleg egy teljes baloldali-szocialista fordulaton fog átesni. A jövőben tehát ezt a korszakot is érdekes lehet alaposabban feltárni, akárcsak a hazánk uniós csatlakozása előtti időszakot, amikor a Magyarországhoz ekkor már ténylegesen hasonló dimenziókkal rendelkező Portugáliára ismét példaként kezdtek hivatkozni egyes szakértők.