Az ember mondhat, amit akar – és egyet-mást vethetünk ellene, például azt, hogy a betegség felfokozott állapot, s így van benne valami ünnepi –, annyi bizonyos, hogy a betegség a testi elem túlságos hangsúlyozását jelenti, az embert mintegy testére utalja és korlátozza, és az emberi méltóságot ezáltal csökkenti, sőt végső soron megsemmisíti, mivel az embert puszta testté alacsonyítja. A betegség ezek szerint embertelen.

Naphta azonban visszavágott: a betegség nagyon is emberi, mert embernek lenni annyi, mint betegnek lenni. Igen, az ember lényege szerint beteg, éppen betegsége teszi emberré, és aki egészségessé akarja tenni (…), akik ma fiatalítással, nyerskoszttal, lég- és napfürdővel prófétáskodnak (…) nem törekszenek egyébre, mint az ember elembertelenítésére, elállatiasítására... Emberség? Előkelőség? A szellem az, ami az embert (…) minden egyéb szerves élettel szemben kitünteti”.

(Thomas Mann: A varázshegy (1924))

A Levendel-gyűjtemény mint értelmiségi szociometria: a Korányi–Varázshegy

A tuberkulózis világnapján, március 24-én megnyílt kiállítás Anna Margit, Ámos Imre, Barta Lajos, Bálint Endre, Bortnyik Sándor, Derkovits Gyula, Gedő Ilka, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Kassák Lajos, Kondor Béla, Mattis Teutsch János, Ország Lili, Rozsda Endre, Sikuta Gusztáv, Vajda Júlia, Vajda Lajos, valamint Veszelszky Béla munkáin keresztül dr. Levendel László orvosi és gyűjtői praxisát mutatja be. A balatonfüredi Vaszary Galériában, a Kiscelli Múzeum Fővárosi Képtárával közösen létrehozott kiállítás szervezőelve éppannyira művészet-, mint amennyire kultúratörténeti: B. Nagy Anikó és Káli-Trutz Enikő szándéka szerint a tárlat egyszerre mutatja be a 20. századi magyar művészettörténet kiemelkedő műveit, s egyszerre mutat rá a művek helyi értékére. Ez a sajátos kontextus pedig nem más, mint a gyűjtemény: dr. Levendel László tüdőgyógyász kollekciója, mely éppúgy kötődik orvosi praxisához és értelmiségi helyzetéhez, mint a gyógyítás és az orvoslás kettős, tudományos–kulturális felfogásához.

Mint a kurátorok, valamint Árvai Mária konzulens által jegyzett katalógusszöveg is rámutat, Levendel doktor nem volt „klasszikus gyűjtő”, aki szenvedélyének hódolva, bizonyos szervezőelvet követve tudatosan kollekciót épített volna. Levendel inkább egyfajta collectionneur malgré lui volt, aki voltaképpen feltett szándéka ellenére, egyik barátja, Mezei Árpád autodidakta művészetfilozófus révén vált csak gyűjtővé. Azért, hogy érthetővé váljék a kontingencia, érdemes itt megemlíteni a civilben gyermekorvos Gegesi-Kiss Pál nevét is, aki nemcsak tudatosan gyűjtötte a műtárgyakat, de az Európai Iskola esetében kifejezetten szervezte is a művészeti életet, vagyis szisztematikusabban alakította művészetszemléletét és ebből fakadóan gyűjteményét is.

Itt van tehát a Levendel-gyűjtemény, melyről jól tudjuk, hogy nem pusztán az egyes művek összessége, mégpedig azért nem, mert az azt alkotó művek közötti viszony többletjelentést ad neki. Dr. Levendel László tüdőgyógyászként, vagyis orvosi praxisából fakadóan ismerkedett meg gyűjteménye szerzőinek jó részével, jóllehet az induláskor szüksége volt a barát, Mezei Árpád ilyen irányú szakértelmére és szemmértékére: ő ajánlotta az Európai Iskolát. Ám nem is egy egyszerű orvos–beteg-viszonyról van szó, hisz a művészet szeretete és a művészekkel ápolt kapcsolat nem kizsákmányoló jellegű volt (ti. az orvos gyűjti a betegei műveit), hanem szimbiotikus és mellérendelő. A családját a vészkorszakban elveszítő, munkaszolgálatosként Bort megjárt Levendel ugyanis a képzőművészeten és a lélektani megközelítésen keresztül éppannyira gyógyította önmagát, mint amennyire tüdőgyógyászként gondoskodott betegeiről, akik közül sokan egyben művészek is voltak. Mint az Élet és Irodalomban már megjelent kis esszében kifejtettem, a gyógyítás és a képzőművészet rejtett hálózata jelenti hát a Levendel-gyűjtemény legfőbb szervezőelvét, s ennyiben ez a szociometriai mintázatot viselő kollekció nagyon is beleillik abba a képbe, amit a második világháború utáni budapesti értelmiségi körökről ápolunk.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a későbbi Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet néven működő, de 1901-es indulásakor még az Erzsébet királyné nevét viselő szanatórium története elválaszthatatlan a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatóriumi Egyesületétől, mely az akkor népbetegségként élő tuberkulózis elleni küzdelem egyik főszereplője volt. Vagyis szemben azzal, hogy utóbb – mint látni fogjuk – az irodalmi és művészeti alkotások a TBC-ből egyfajta „kiválasztottságként” felfogott betegséget fabrikáltak, valójában az az egyik legsúlyosabb népegészségügyi-orvosi probléma volt; nem csoda, hogy az állami biopolitika első száma „ellensége” volt a korszakban, s csak hosszú évtizedek orvosi és szociálpolitikai munkájával sikerült visszaszorítani.

A betegség racionális–tudományos felfogása

Ám a fentebbi, jórészt a szabad választás elvéhez tartozó szalonokhoz, asztaltársaságokhoz képest annyiban mégiscsak más a Korányi TBC és Pulmonológiai Intézete, hogy azt tüdőbetegként nem választották a páciensek, hanem egészségi állapotuk miatt odakerültek. Jóllehet Levendel doktor mindent megtett, hogy a Korányi ne pusztán rideg, személytelen intézményes kezelés legyen, hanem épp a személyesség fogalmára épülő bizalmi viszony a művészekkel, de azért abban talán megegyezhetünk, hogy készakarva senki sem lesz beteg.

Én igazat adok Susan Sontagnak, amikor úgy fogalmaz jól ismert, A betegség mint metafora című esszéjében, hogy a „betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság”. Az egyes betegségtől való szinte irracionális félelem alapja egyrészt természetesen a minden embert jellemző halálfélelem, másrészt a sokáig kiismerhetetlennek, ködösnek, s ezért misztikusnak tetsző másik állapot. Georges Canguilhem francia filozófus A normális és a kóros című könyve mutat rá arra az értelmezési folyamatra, melynek nyomán a modernségben a tünetek mennyiségi, majd minőségi szemléletéből kialakult a betegség ontológiája. Ennek értelmében már nem úgy tekintünk a betegségre, mint amikor valamiből „túl sok” vagy „túl kevés” van a szervezetben (lásd „magas” és „alacsony” vérnyomás), hanem az elváltozásra adott reakcióként.

A betegség tehát a test, az emberi szervezet viszonya, válaszadási képessége, s nem önmagában álló dolog. Nem véletlen, hogy a 19. század fejlődéshitének, racionális teleológiájának modellalkotó tudománya, főként az évszázad harmadik harmadában, az orvostudomány volt. A jelként értett tünet és a belőle felállított kórisme nemcsak a gyógyításnak szolgált mintául, de – mint Carlo Ginzburg olasz történész rámutatott – a humán tudományoknak, a pszichoanalízisnek, sőt az akkoriban megszülető bűnügyi történetnek, a kriminek is. Arthur Conan Doyle maga is orvos volt, Sherlock Holmes következtetési módszerét egyetemi professzoráról, Joseph Bellről mintázta, míg a történetben mindig jelen van dr. Watson, aki szintén orvos. A lényeg azonban Holmesnak az orvosi praxisból jól ismert deduktív–szemiotikai módszere, mellyel a ráció jegyében minden egyes esetet megoldott, s ezzel – Siegfried Kracauer fejtegetéseiben – elnyerte a Detektiv–Gott minőséget. Az ész szavatolta klasszikus krimi világában ennek következtében egyszerűen nincs helye az irracionalizmusnak.

A betegség romantizálása és a hermetikus beavatás

Ám helyzet mégsem ilyen egyszerű. A fin-de-siècle emberét ugyanis tovább nyugtalanította az a tény, hogy minél fejlettebbé vált az orvostudomány, annál több lett a beteg, jóllehet ez logikus volt, hiszen egyre több kóros elváltozást azonosítottak nozológiai szempontból – gyógyítható – rendellenességként. Ám a kor tanúi, köztük egy olyan orvos is, mint Moravcsik Ernő Emil, ezt degenerációnak, satnyulásnak értelmezték, így a tudomány racionalitásával szemben fennmaradtak a betegségeket övező képzetek és mítoszok is. Sontag idézett könyve az irodalmi reprezentáció vonalán értelmezi ezeket az imaginációkat, melyek egyfajta hierarchiát hoztak létre a betegségek között. A kolera, a himlő: tömegbetegség, mely megfoszt minden emberi sajátosságtól, ellenben a tuberkolózis az egyéni jellemvonásokat hangsúlyozva kiemeli a beteget a tömegből. A pestis, a tífusz vagy a kolera az embert egy nagyobb közösség részeként fertőzte meg, míg a TBC-s épp ellenkezőleg: betegsége révén vált kitüntetett személyiséggé. A tuberkolózishoz sajátos minőségeket rendel az irodalmi képzelet: elsősorban is szenvedélyt, felfokozott érzékenységet, szellemi egzaltáltságot és túlfűtött szexuális energiákat.

Egyebek mellett a betegségnek ezt a kettős felfogását jeleníti meg Thomas Mann jól ismert regénye, A varázshegy. A mottóban idézett kétfajta látásmód, Settembrininek és Naphtának a betegségről alkotott hitvallása nem más, mint a racionalizmus és az irracionalizmus küzdelme. A racionalitás eszméjét szavatolja az orvostudomány töretlen diszciplináris fejlődése a korszakban (melynek következményeként a századforduló környékén feltűnik a népesség biológiai tervezésére szolgáló eugenika is), míg a betegséggel kapcsolatos irracionális hiedelmeket tovább táplálja a betegek emelkedő száma, s persze a vele együtt növekvő, soha meg nem szűnő halálfélelem.

Érdekes, hogy a betegségnek ez utóbbi, A varázshegyben is feltűnő felfogása mifelénk elsősorban két ókortörténész, az egyiptológus Fóti László és a római vallástörténetet kutató Tóth István figyelmét keltette fel. A Thomas Mann és Kerényi Károly közötti jól ismert szellemi kapcsolat és intenzív levelezés tényéből kiindulva Fóti és Tóth kapcsolatot teremt Hans Castorp szanatóriumi létének fokozatai és az antik beavatási rítusok között. Közismert, hogy Thomas Mann más regényiben is hasznosítja az antik vallástörténetből merített gazdag tudását, de mind Fóti, mind Tóth amellett érvel, hogy A varázshegy nem más, mint „hermetikus beavatási regény”, egy „ókori misztériumvallás által megígért ordo salutis, azaz üdvtörténet”.

„A hermetikus iratok keletkezése – írja Fóti – összefügg a késő antik gnoszticizmus kialakulásával. E pesszimista dualisztikus világszemlélet felfogása szerint az ember úgy jött létre, hogy a jó és tiszta szellem lebukott az anyagba, így az ember lelke a szellemi világgal áll kapcsolatban, teste viszont a bűnös anyaghoz tartozik. Anyag és Szellem ilyen ellentétes felfogásának keretén belül az ember igazi célja nem más, mint a titkos tudás, a gnószis révén felemelkedni a szellemhez, akár a misztériumok beavatási fokozatain, akár az isteni kinyilatkoztatás elérésén keresztül. Az ember csak ilyen módon juthat megváltáshoz”.

 

A szellemhez való felemelkedés azonban nem – halandó, emberi – választás kérdése, hanem mint Tóth István megjegyzi, minden esetben isteni parancsra történik; ez a beavatás lényege. Ugyancsak figyelemreméltó, hogy Sontag által elemzett romantikus betegségtudat hasonlóan fogta fel az emberből személyiséget formáló TBC-t (azaz olyan kivételes állapotként, mely belépést adhat egy magasabb tudásba), mint ahogyan a hermetikus tudás a beavatás stációi nyomán rendkívülinek kezeli az elhivatottat. Nincs itt tér A varázshegyben feltűnő módfelett gazdag mitológiai anyag kibontására, számunkra itt inkább az a figyelemreméltó, ahogyan a 20. század első harmadában írt regény kettős szerepben jeleníti meg az orvostudomány és a betegség jelenségét: egyszerre kapcsolódik a felvilágosodás és a nyugati tudomány képéhez, s egyszerre tartja meg az ókori misztériumvallásokból, beavatási szertartásokon át elnyerhető kivételes állapot státuszában.

Betegség és személyiség: az orvos mint gyógyszer

A betegség kettős, egyrészt pozitív tudományos, másrészt irodalmi-művészeti szemlélete nyilvánvalóan foglalkoztatta a holisztikus gyógyításban gondolkodó Levendel Lászlót. A betegség nemcsak csak tudományosan felállított kórisme, nemcsak a beteg kórtörténetének része, hanem a beteg ember világhoz fűződő viszonyának a kifejeződése is egyben.

Mezei Árpáddal közösen írt könyvei, a Személyiség és tuberkolózis vagy Az alkoholista beteg személyisége erről a megközelítésmódról tesznek tanúbizonyságot. Ez a beteghez és a betegségéhez való finoman reflektált közelítés jócskán túlmegy azon, amit a Ferenczi Sándor-tanítvány Bálint Mihály nevezetes kötetében az orvos apostoli funkciójával kapcsolatban feltárt. Az orvos-pszichoanalitikus úgy vélte, minden orvosnak van egy kialakult képe arról, milyennek kell lennie a betegnek, ha beteg; az ő legfőbb küldetése pedig az, hogy erről páciensét meggyőzze. Itt azonban korántsem erről van szó, hanem épp a beteg személyiségének, egyszeriségének és megismételhetetlenségének szem előtt tartásáról. Az orvos persze gyógyszer – abban az értelemben, ahogy Bálint Mihály tartotta –, csak éppen nem mindegy az a légkör, amelyben az orvos és a beteg kapcsolata létrejön. Az orvos tehát a beteget, s nem pusztán annak beteg szervét gyógyítja.

 

„A gümőkóros folyamatot sem rójuk fel azonban kizárólag a beteg szerv, a tüdő „hibájaként”. A személyiségben levő hibák csak abban az esetben nem tartoznak a tüdőgyógyászra, ha elfogadnánk azt a nézetet, hogy a tbc-szakorvos nem a betegnek, hanem csak a beteg tüdejének az orvosa. (…) Azt állítjuk tehát, hogy a tüdőgümőkóros betegek személyiségével való behatóbb és szakszerű foglalkozás szanációs eredményeinek megjavítása szempontjából új lehetőségeket jelent”.

 

Levendel és Mezei tehát egyértelműen amellett tör lándzsát, hogy a tüdőgyógyászoknak lélektani és személyiségtani ismereteket is kell elsajátítaniuk a jövőben, ha szűkebb szakmájukban is eredményesebben óhajtanak fellépni. Az eredményes gyógyítás érdekében a betegség komplex fogalma nem korlátozható csakis a megbetegedett szervre; a szervi lokalizáció a gyógyulás érdekében természetesen rendkívül fontos, ugyanakkor Levendel László igényt tartott arra is, hogy a – szemiotikai értelemben – jelentésként értett betegség és a társadalmi környezet azt kiváltó jelei között kapcsolatot keressen. A betegség szomatikus, egyéni megjelenése, a kollektív testként értett népesség, valamint a társadalmi kontextus között ugyanis összefüggés áll fenn. Az életmód, a munkavégzés és a lakhatás körülményei, a táplálkozás minősége, a mentálhigiéné, a szabadidő-eltöltés és a pihenés stb. ugyanis mind-mind tényezői az emberi test működésmódjának, így a betegség voltaképpen nem más, mint a szövevényes külső hatások megjelenése a testben.

A kettő közötti viszony azonban nem triviális ok-okozati kapcsolat, inkább olyanként kell elképzelnünk, melyet az ismert pszichoanalitikus, Hermann Imre kongruensnek nevezett. A kongruencia is az oksági kapcsolatok egyik formája: nem feltételez erős determinisztikus kapcsolatot a post hoc ergo propter hoc elvének megfelelően, de jóval több, mint az analógia. A betegségeknek tehát nemcsak közvetlen előzményeik vannak, hanem

„olyan előzményeik is – írja Mérei Ferenc Hermann könyve kapcsán –, amelyekre mintázódnak, amelyeket más síkon megismételnek, formájukat vagy részeiket átveszik. Ezek a modellek lehetnek szemléletek, élmények, ösztöntulajdonságok, érzékelési formák, külső történések és az azok kiváltotta reakciók, tudományos eszmék, társadalmi mozgalmak. A jelenségek és modelljeik közti kapcsolat: a kongruencia”.

 

Egy-egy betegség története tehát egyfajta kortörténet, s éppoly beszédes lehet a népegészségügy számára, mint amennyire sokat árul el a kórtörténet egy-egy egyén életéről, életformájáról, társas-társadalmi körülményeiről. E rövid esszét hadd fejezzem be egy Levendel Lászlótól vett idézettel; nemcsak azért, mert nála hitelesebben és plasztikusabban ezt aligha tudnám összefoglalni, de még inkább azért, mert mindez az ő tollából ez nem pusztán leírás, de az orvosi pálya- és világkép humanista credója is egyben.

„Az orvos nem elégszik meg a jelenlegi állapot, a status praesens észlelésével , a vizsgálati, laboratóriumi stb. leletek értékelésével – írja Levendel László Az ország gyógyítása című esszéjében –, hanem a jelen­ségeket keletkezésükben, fejlődésükben is érteni akarja. Feltárja a kórtörténetet, az anamnézist. A történelmiség igénye a megismerésben rengeteg információt nyújthat, mert a betegségtörténet feltárása kikerülhetetlenül összefonódik az élettörténettel, a be­teg személyiségének anamnézisével. De az életút vizsgálata arra is rávezet, hogy az em­ber nem izolált személyiség, hanem társas lény, számos családi, munkahelyi, társadal­mi kapcsolattal rendelkezik, amelyeknek zavara ront, rendezése javít a beteg helyzetén. És ez sem elég. Iparosodó, városiasodó fejlődésünkben egyre több figyelmet kelt a ter­mészeti miliő, a bioszféra változása, az ökológiai viszonylatok negatív és pozitív hatá­sa. Így tágul az orvosi megismerés látóhatára, így gazdagszik a szokványos szomatikus orvoslás szűk határait átlépő, több dimenzióban mozogni képes orvosi tevékenység”.

 

(Ezt az esszét egykori tanárom, Tóth István (1944–2006) emlékének ajánlom, ő vezetett be annak idején A varázshegy hermetikus értelmezésébe.)

Tájékoztató irodalom

Ajkay Zoltán – Böszörményi Nagy György (szerk.), Az Erzsébet Királyné Szanatóriumtól az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetig. Centenáriumi emlékkönyv, 1901-2001, Budapest, OKTPI, 2001.

Bálint Mihály, Az orvos, a betege és a betegség, Budapest, Akadémiai, 1961.

Georges Canguilhem, A normális és a kóros, Budapest, Gondolat, 2004.

Fóti László, Hermész Triszmegisztosz a Varázshegyben, Helikon, 20. évf. (1974) 2. sz., 246-257.

Carlo Ginzburg, Nyomok. A jel-paradigma gyökerei, in.: Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem, Budapest, Kijárat, 2010, 13-53.

Hermann Imre, Bolyai János: egy gondolat születésének lélektana, Budapest, Anonymus, 1945.

Siegfried Kracauer, Detektívregény: értelmezés – Történelem: a végső dolgok előtt, Budapest, Kijárat, 2009.

Levendel László – Mezei Árpád, Személyiség és tuberkulózis, Budapest, Akadémiai, 1965.

Levendel László – Mezei Árpád, Az alkoholista beteg személyisége, Budapest, Akadémiai, 1972.

Levendel László, Az ország gyógyítása, Liget, 1. évf. (1988) 1. sz., 14-23.

Levendel László, A többdimenziós orvoslás szükségszerűsége, in.: Orvosi szociológia, Molnár László (szerk.), Budapest, Medicina, 1989, 78-86.

Thomas Mann, A varázshegy, Budapest, Európa, 1960, I–II.

Mérei Ferenc, Hermann Imre: Bolyai János, Magyar Psychologiai Szemle, 16. köt. (1947) 1–2. sz., 45-47.

Moravcsik Ernő Emil, A századvégi degeneratioról, Budapest, Márkus, 1900.

Rieder Gábor, Dr. Med. Coll. A műgyűjtő doktorok évszázada, III. rész, Artmagazin, 2011/ 5. sz., 60-69.

Susan Sontag, A betegség mint metafora, Budapest, Európa, 1983.

Tóth István, Hans Castorp beavattatása, TörténÉsz, 1. évf. (1992) 2. sz., 2-5.

A Menedék a tüdőszanatóriumban - Dr. Levendel László gyűjteménye című kiállítás 2018. július 1-ig tekinthető meg a Vaszary Galériában (Balatonfüred, Honvéd utca 2-4.)

Képek: A Kiscelli Múzeum - Fővárosi Képtár jóvoltából

A fejlécben Vajda Lajos Motívumsor koncentrikus félkörökkel (papír, szén, é.n.), a lead-ben Vajda Lajos Madár madárral (papír, tus, é.n.), a négyzetes lead-ben pedig Ámos Imre Férfi és nő (Menekülők) (papír, tus, 1943) című munkáik láthatók.