Természetesen a helyzet nem ilyen borús, ezt pedig már rögtön az első beszélgetés résztvevői bebizonyították: velünk volt Gün Benderli, aki törökre fordít magyar irodalmat, és Marko Cudić, aki szerbre ülteti át a magyar szerzők szövegeit. A társalgás moderátora Jeney Zoltán volt, a Petőfi Irodalmi Múzeum Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda vezetője. Bevezetésként kifejtette, hogy a műfordítás magányos munka, és a kevés fordító alig találkozik egymással. Gün Benderli – aki tanulta a magyar nyelvet – ezt a negatívumot azzal az állításával ellensúlyozta, hogy szerinte, aki műfordításra adja a fejét, az egyértelműen szerelemből teszi ezt és nem pénzügyi okokból. Emellett fontos kijelentése volt, hogy ha nem lennének olyanok, akik önként vállalkoznak erre a feladatra, nem ismernék a magyar irodalmat a világban. Törökországban van visszhangja irodalmunknak – kevesen olvassák ugyan, de ez a szűk értelmiségi réteg jó kritikákkal illeti. Marko Cudić szerint egy fordítónak azt a nyelvet kell jobban ismernie, amire fordít. Ő szerencsésnek tartja magát kétnyelvűként, de azt a mítoszt, hogy „a magyar nyelvet nem lehet megtanulni”, igyekezett eloszlatni (bár már Gün Benderli magyartudása is cáfolatként szolgált erre a mítoszra). Szerinte sem lehetséges, hogy valaki csak műfordításból éljen, és nem is tartja előnyösnek, hogy egy-egy nyelvre csak egyetlen, vagy nagyon kevés műfordító fordítson magyar irodalmat, hiszen akkor idővel mindegyik szöveg hasonló lesz. Fontos tehát, hogy minél több szöveg minél többféleképpen szólaljon meg.

Ezután következett a nap második programpontja, amely angolul folyt. Résztvevői Joao Henriques (Budapesti Portugál Nyelvi Központ), Gáborják Ádám (Észt Intézet) és Orbók Lucie (Cseh Centrum) voltak, a kérdéseket pedig Borbáth Péter tette fel. Miközben őket hallgatta a közönség, különböző kiadványokat nézhettünk meg, hiszen mindhárom meghívott vendég hozott magával példányokat, amelyek a kiadók munkáinak eredményességét mutatták. Ezeket a kortárs szövegeket tartalmazó köteteket és füzeteket azért tartják fontosnak és terjesztésre érdemesnek, mert a legtöbb magyar (vagy bármilyen külföldi) csak a legnagyobb neveket ismeri a cseh, illetve a portugál irodalomból: Hrabalt vagy Saramagot – azonban korántsem csak ők érdemelnek figyelmet. Gáborják Ádám azt a tapasztalatát osztotta meg, hogy az észt irodalmat sokszor nem is tudják betájolni az olvasók: vagy azt kérdezik, hogy az skandináv, vagy azt, hogy mennyire hasonlít a finnre. Emiatt szokták őket a „finnek és az északiak kistestvérének” nevezni. Azonban nem csak magyarra, de magyarról is sokat fordítanak: most készül például Spiró György Kőbékájának cseh fordítása (amely valóban élénk kapcsolatot mutat a cseh-magyar irodalmi élet között), a portugál olvasók pedig mára már Örkényt, Szerb Antalt és Márait is a kezükbe vehetik. Emellett észtül is olvasható számos modern, illetve kortárs magyar irodalmi mű.

A csütörtöki nap végén Íjgyártó Istvánnal, a kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkárral, Lőrinczy Györggyel, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökével, valamint Prőhle Gergellyel, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával beszélgetett Szőllőssy Balázs. Íjgyártó István a külügyminisztérium egyik elsődleges funkciójaként a magyar kultúra közvetítését és menedzselését nevezte meg. Lőrinczy György az NKA kiemelt feladataként ugyanezt emelte ki, ugyanakkor véleménye szerint mi, a saját országunkból és nézőpontunkból nem tudhatjuk (vagy csak sejthetjük), hogy egy külföldinek pontosan mi figyelemre méltó a magyar kultúrából – ezért szükséges a kapcsolattartás, és a folyamatos kommunikáció, hogy aztán az adott országból érkező közvetítő kiválassza azt a kulturális elemet, amely meglátása szerint érdekelni fogja honfitársait. Prőhle Gergely Aranykornak nevezte a tavalyi évet (pontosabban a még tartó 2017/2018-as tanévet), hiszen az Arany-emlékév kapcsán a szokásosnál sokkal több pénzt fordíthattak kultúrára – és ez már most hiányzik neki. A beszélgetés témájához kapcsolódva nagy hiányosságként emelte ki, hogy Oravecz Imre regény-trilógiája, a Rög gyermekei nincs jelen az angolszász könyvpiacon, pedig nagy valószínűséggel lennének olvasói. Zárásként Debreczeni-Kis Helga és Dömény Krisztián formációját, a ZitheRandom nevű együttes improvizációit hallgathattuk meg.

 

 

 

 

 

A második napon, pénteken elsőként a dr. Grad-Gyenge Anikó által vezetett kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen részt vett Érsek Nádor (a Scolar Kiadó vezetője), dr. Kabai Eszter (az Artisjus jogi igazgatója), dr. Lábody Péter (a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának Szerzői Jogi Főosztályának vezetője) és Sárközy Bence (a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatója). Az első kérdésre, miszerint milyen jogi jellegű problémák merülhetnek fel, ha egy magyar könyvet külföldre visznek, Érsek Nádor azt válaszolta, hogy többnyire nem szoktak ilyen gondok felmerülni, hiszen a szerzői jogi kérdések az EU-s országokban egységesek és rendezettek. Sárközy Bence egyik legfontosabb állítása az volt, hogy ha külföldre akarják vinni a könyveket, annak már a teljes fordítása kész kell legyen, mert tapasztalata szerint a kiadók soha nem veszik meg az olyan könyveket, amelyeknek csak egy részlete van lefordítva – ő maga is azt nyilatkozta, hogy nem szoktak részletfordítások alapján jogokat vásárolni. Szóba került a MISZJE munkaköre is, miszerint jár szerzői jogdíj a könyvtári kölcsönzések után – sajnos azonban abban a kontextusban, hogy a svédeknél ez a jogdíj többszöröse a magyar szerzőkénél. A beszélgetés azzal maradt abba (nem fejeződött be, a folytatásán pedig már gondolkodnak a szervezők), hogy jelenleg baráti légkör uralkodik a magyar könyvpiacon, illetve, hogy a magyar piac mára az egyik legfontosabbá vált Közép-Európában.

A következő programpont középpontjában a könyvfesztiválok álltak: Roginer Oszkár irodalomtörténész kérdezte Karácsonyi Zsoltot a Kolozsvári Kikötőről, Vera Papić-ot a belgrádi könyvfesztiválról és Vlad Pojogát a nagyszebeni könyvfesztiválról. Mindhárman körvonalazták, hogyan épül fel saját fesztiváljuk – külön kiemelve, hogy céljuk a fiatal írók megismertetése egymással és a közönséggel, illetve a kapcsolatépítés elősegítése. A leggyakrabban felmerülő problémák között a fesztiválok finanszírozását (pontosabban annak nehézségeit) említették, illetve a bizonytalanságot, hogy kellően professzionális lesz-e a meghívott szerző. Összességében azonban rendkívül pozitív volt a beszélgetés. Karácsonyi Zsolt kiemelte, hogy – főként a kolozsvári egyetemi hallgatók jóvoltából – van igény internacionális könyvfesztiválra. Vlad Pojoga rendkívül igényesen szerkesztett antológiákat mutatott a hallgatóságnak (amelyekben a fesztivál szerzőinek szövegei kaptak helyet), valamint több magyar költőt is említett, akiket hívtak korábban. A belgrádi könyvfesztivál sikerességét pedig már az is nagyban alátámasztja, hogy idén fogják 13. alkalommal megrendezni (ahová egyébként évről évre szintén számos magyar szerzőt hívnak).

Ezután következett a konferencia utolsó szakmai beszélgetése, amely szerb nyelven folyt. Résztvevői Radoslav Petkovic és Igor Marojević voltak, őket pedig Csordás Gábor kérdezte. A jó hangulatú társalgás ellenére a témák igencsak elkeserítőek voltak, hiszen megtudhattuk, hogy a szerb irodalom nemcsak kicsi, de a kultúrpolitikájuk majdhogynem semmit nem tesz annak érdekében, hogy a világ jobban megismerhesse szerzőik írásait, hiszen a promócióra és reklámra nem fordítanak pénzt. Ennek ellenére természetesen sokat köszönhetnek a fordítóknak, akik által mégiscsak ismeri őket valamennyire a világ. Híres írójukként említették a Nobel-díjas Ivo Andrić-ot, illetve Danilo Kišt. Úgy tartják, a magyar irodalom jóval ismertebb és jobban működő a szerbnél, erre hozták fel példaként, hogy olyan szerb irodalmi folyóirat, amelyet valóban olvasnának, gyakorlatilag nem létezik. Végül azonban optimistán zárult a nap: a beszélgetésben résztvevő írók, fordítók abban reménykednek, hogy a következő generáció talán több figyelmet fordít az irodalomra és a kultúrára.

Búcsúzásként az Organizam nevű szerb együttes zenélt, a nap végén pedig a közönség rengeteg új információval, és hasznos tudással térhetett haza. Amit biztosan mindenki megjegyzett: a magyar irodalom nem csak Magyarországon világhírű.

Fotók: Barna Miklós (MISZJE)