Kehlmann azonnal reflektált is a megjegyzésre: az, hogy magyar írónak nevezik, már önmagában annyit ér, mint egy irodalmi díj. Az elismerések kapcsán pedig már nem volt olyan nehéz átevezni a regény kaotikus világára, amely kézenfekvő történelmi párhuzamok révén tökéletesen rímel a 21. századra. 

A német író egyébként nem gondolta, hogy a Tyll ennyire húsba vágóan aktuális lesz. Elmondása szerint amikor eszébe jut egy történet, akkor soha nincs az az érzése, hogy ennek köze volna ahhoz, ami a világban történik. Így volt ez most is: amikor elkezdte írni a regényt, akkor Szíriában még béke volt, vagy legalábbis nem látszódtak ilyen élesen a törésvonalak – voltaképpen a világ vált egyre hasonlatosabbá a könyvhöz.

A Tyll egyébként már nem is annyira friss projekt, hiszen Kehlmann poétikai előadás-gyűjteményének anyagai mind-mind ugyanerre a jelenségre reflektálnak, tulajdonképpen előtanulmányként működnek a regényhez. Az író már ekkor tudta, hogyha sikerül ezt a világot egy nagyobb narratívában jól megragadnia, akkor az a legfontosabb könyve lesz. Hogy ez a kísérlet sikeres lesz-e, abban egyáltalán nem volt biztos, egymást követték ugyanis a mélypontok, sőt, sokszor éppen az a számtalan lehetőség jelentette a legnagyobb nehézséget, amelyet a 30 éves háború alaptematikája hordoz magában: a szétszálazhatatlan folyamatok, a szereplők sokasága és az áttekinthetetlen körülmények közül ugyanis bármire fókuszálhatott. A mesélés abszolút szabadsága gyakorta bénítóan hatott rá, és bár a könyv utolsó harmada nagyon rövid idő alatt, egészen pontosan négy hónap alatt készült el, addig voltaképpen az egész munkafolyamat folyamatos krízis volt.

„A regény az ambivalencia művészi formája” – hangzott el a beszélgetés következő sarokpontját jelentő felvetés. A Tyll ezt tökéletesen igazolja is, hiszen nem csupán a regény szövetében fedezhetők fel ellentétes érzelmek és folyamatok, de maga a munka is egészen kontrasztos volt: amikor ugyanis Kehlmann-nak a könyv másik főszereplőjét, Elizabethet kellett mozgatnia, pontosan értett minden motivációt, mozgatórugót, háttértörténést, ám amikor Tyll került a középpontba, sosem tudta, hogy ő valójában mit is fog majd mondani, cselekedni, érezni – Tyll önálló életet élt, nem is kellett azon gondolkodnia, hogy miként irányítsa, a karakter berendezte a saját világát.

Önmagában kockázatos vállalkozás, hogy Kelhmann egy ilyen erősen kanonizált figurához nyúlt, de a német író épp a korábbi hagyományokkal szeretett volna szakítani. Ő maga sosem nevetett a Tyllhez kapcsolódó anekdotákon, mert mindig nagyon didaktikusan szóltak egy olyan emberről, aki megjelenik a civilizáció hajnalán, és rendkívül közhelyes, gonosz tréfákat űz a körülötte lévő énközpontú, vak alakokkal. Gyerekként nem értette, hogy miért ez a kegyetlenség, többek között ezért is érezte szükségét annak, hogy lebontsa a tanmesei színteret, és rámutasson arra, hogy Tyllnek sokkal több köze van Shakespeare bolondjaihoz, mint ehhez a fajta didaxishoz.

Van ugyanis valami sötét és veszélyes a bolondokban, akik ugyan meglehetős humorral operálnak, de voltaképpen nem mások, mint radikális szociopaták. Ez az értelmezés a középkori hagyományban rendkívül elevenen él, és bár a civilizációs folyamatok révén finomodtak a zsánerek, a Tyll a Carl Gustav Jung által megfogalmazott ősi alapkaraktert igyekszik megjeleníteni: a bolond nem más, mint a kollektív tudatalattinkban létező állati lény, amely irányítja és szervezi az emberi viselkedést. Nem véletlen, hogy a regény egyik legikonikusabb jelenete éppen Tyll „bolonddá alakulása”, a gyermek metamorfózisa, amely aztán az egész történet monumentális allegóriájává növi ki magát.

Teszi ezt úgy, hogy Kehlmann valójában eltitkolja, mi is történt azon az éjszakán. A könyv ugyanis gazdagon operál a hiány poétikai eszközével, nem ad konkrét kapaszkodókat, így számtalan értelmezés megfér egymás mellett. Azt, hogy melyik a pontos megoldás, szinte minden esetben nekünk, olvasóknak kell eldöntenünk, magunkra szabva a történetet – az pedig, hogy a következő hónapokban jó néhány Tyll-változat üti fel a fejét közöttünk, elnézve az Osztovits Levente-terem közönségét, szinte kétségtelen. 

Fotó: Vörös Szilárd