Ha az ember hosszú útról tér haza, egy ideig összecsapnak benne a hátrahagyott élmények és az itthoni hangulatok. Én is úgy vagyok vele, hogy amit megtanultam a legfrissebb indiai művészrezidens-program hetei alatt, még nem ülepedett le egészen. Csak hazaiakkal együtt zenélve, vagy színpadra állva érzem meg, mitől lettem Indiában gazdagabb.

Szervezőim, a banglanatak dot com munkatársai kihívásokkal teli programot terveztek a számomra. Először egy kollaboráció várt rám a bengáli dzsungel mélyén, egy Joydeb nevű faluban: a feladat szerint két fakír testvérrel, Sadhu és Tanmoy Das-szal kellett zenei párbeszédbe lépnem. Később két koncertre készültem fel négy helyi zenésszel, ami erőteljes dobos hangzást jelentett – így a végeredmény inkább csak nyomokban tartalmazta a magyar jellegzetességeket. Végül pedig, a hazautazásom előtti napokban Nyugat-Bengál északi részébe, Cooch Beharba küldtek, ahol a bhawaya zenei kultúrával ismerkedhettem.

A rezidens programon résztvevő művészek legtöbbször duóként érkeznek. A hangszerükkel, vagy saját dalaikkal felelnek az ott hallott dallamokra, a két zenei kultúra így értelmezi egymást. Én az a kivétel vagyok, aki nemcsak hogy egyedül utazom, de szokásom szerint a helyiek nyelvén is megszólalok a színpadon. Ezek ismeretében találják ki számomra nemcsak a koncertprogramot, de az izgalmas kollaborációkat is.

Jammelés fakírokkal

Meggyőződésem, hogy a fakír, mint fogalom, idehaza tisztázásra szorul. Európában nem jut róla az eszünkbe más, mint egy szöges ágy, pedig a dolog ennél összetettebb. Sajnos, a netes keresések is főleg az aszketizmust domborítják ki a fakírokkal kapcsolatban, miközben a zenész fakírokról jártamban-keltemben sokkal többet hallottam. A fakírcsaládokban apáról fiúra száll a hangszer- és énektudás, mindehhez pedig egy olyan előadói stílus is párosul, aminek a hallgatók egy transzcendentális, spirituális tudást tulajdonítanak. A fakírok hitelesen és sok érzelemmel közvetítik a zenétől elválaszthatatlan baul költeményeken keresztül az élet szenvedélyes szeretetét. Persze, ez egyszerű rutinná is silányulhat, ilyennel is találkoztam. A baul fakír Das fivérekkel való együttzenélést azok közé az élmények közé sorolom, amikor a találkozás nemcsak kulturális diplomáciai gesztus, hanem valódi örömzenélés is volt.

Az ember kénytelen belerázódni abba, hogy a messzi keleten a 7-es ritmusok nem a nálunk megszokott 4-3-as ütemezés szerint, hanem 3-4-es megoszlással alakulnak. Tavalyi tapasztalataimból okulva, idén már listával készültem dúros, mollos és vegyes hangsorú népdalokból, hogy amikor a zenészek játékára felelni kell, hamar megtaláljam az odaillő dallamot.

A kollaborációk úgy zajlanak, hogy előre nincs alkalom felkészülni a találkozás pillanatára. Azonnal kell ráfelelni a másik fél frázisaira. Az így keletkezett, alkalmi fúzió természetesen nem veheti fel a versenyt egy zeneművel, hiba is volna ugyanazokkal az eszközökkel értékelni. Inkább csak a kétféle kultúra találkozását élik át ilyenkor a felek.

Az egyik fivér dotarán (rövid testű, húros népi hangszer) játszott, a másik pedig egy számomra teljesen ismeretlen ritmushangszeren, khamakon kísért minket. Az öblös, nyitott tetejű dobtestből kézzel kifeszített húrt erőteljesen pengette, közben a húr hosszát változtatta – az eredmény pedig egy sajátosan misztikus hangzás volt.    

Pár percnyi fakírmuzsika után a dotarás letekerte lábujjáról a csörgőt, és átadta nekem. Végre elkezdtük a közös éneklést, amibe moldvai csángó dalokat csempésztem – a parlando jellegű dalok ritmizálása és ráhúzása a ritmikus kíséret „négyzethálójára” ilyenkor értelmetlen próbálkozás. Olyan dallal érdemes beszállni, amit a partnerek is követni tudnak, aminek a szerkezetét átlátják. Így értük el azt a pillanatot, amikor a dotara már nagyjából lekövette az énekemet, és ami megszólalt, kis túlzással egyszerre volt magyar és baul fakír zene.

Magyar és indiai zene, banjo-kísérettel

Amint visszaértem Kalkuttába, megkezdődött egy szárnyalásokkal és mélypontokkal tagolt, háromnapos próbafolyamat, amely a hétvégi koncertekre készítette fel az alkalmilag szerveződött zenekart. Soham, a gitáros kapta a megbízást, hogy a projekt agya legyen, hiszen angoltudása miatt is ő volt a legalkalmasabb a közvetítői feladatra. A csapat tagja volt még egy fiatal dotarás, egy dhol (kétfenekű dob) játékos, az énekes partnerem pedig egy népzenei PHD- hallgató, Sanjoy Mondal volt, aki a próbára harmóniumát és banjóját is elhozta. Az utóbbi, meglepő módon, kedvelt hangszer a könnyedebb indiai énekes műfajokban is.

Három bengáli dalon osztoztunk Sanjoy-jal, sőt, az egyiket szinte csak én énekeltem. Kevesen gondolnak bele, miről is szól számomra az ilyen feladat. Egy általam ismeretlen nyelven énekelek, minél hitelesebb prozódiával és kiejtéssel, amit rendszerint a társaim raknak rendbe. Tisztában kell lennem az egyes műsorszámok szerkezetével, a belépésekkel; a dallamnak rövid idő alatt a véremmé kell válnia, és a szöveget is, amennyire lehetséges, kívülről meg kell tanulnom. Aztán a színpadon a tanultakat prezentálni kell, mégpedig úgy, hogy mindenki elhiggye, a kisujjamból rázom ki az egészet. De az eredményért mindig megéri: zajos közbetapsolások és az arcomba tolt mobiltelefonok bizonyítják, hogy a bengáliul éneklő „fehér” előadókat nagyra értékeli a helyi hallgatóság.

Idén Sanjoy, az énekestársam is bevállalt egy magyar versszakot. Ilyenre eddig kevés példát láttam. Felénekeltem a telefonjára, és másnap bemutatta, amire jutott. Kétségtelen, hogy dolgozott vele, de kívülről nem volt hajlandó megtanulni a szöveget. Soha nem volt olyan ideges a koncertek közben, mint amikor az kellett énekelnie: „császárné pávája”.

A legjobban azt szerettem, amikor a moldvai csángó Rengesd, uram, a gyermeket című dalt raktuk össze. A dhol játékosunk, aki faluról utazott fel a projekt kedvéért, gyakorlatilag minden hangszert meggyőzően meg tudott szólaltatni a próbateremben. Amikor látszólag komolytalanul a szájához vette a dorombot, már tudtam, hogy játszania kell rajta ebben a műsorszámban. Egyik dalunk sem kezdődött magyar szempontból autentikusabban, mint ez, amikor a doromb megszólalt a hatlyukú gyimesi furulyámmal.

Az ehhez hasonló fúziós programok sok zenei kompromisszummal járnak – és legtöbbször a magyar oldal az, amelyiknek bizonyos dolgokban engednie kell. Nincs fúziós zene harmóniák nélkül, márpedig a magyar népzenében kifejezetten nyers, a gitárakkordoktól hangzásban nagyon is távol álló a kíséret – ha egyáltalán van. Ha tehetem, rákeresek a Youtube-on, és megmutatom a projekt vezetőjének az eredetit. Nem tudom, más magyar delegáltnak mennyire jelentenének érvágást ezek a kompromisszumok, de talán ezért is köztudott, hogy a fúziós zene nem a művészi teljesítmény csúcsa. Kevés olyan létezik, amelyikben igazán tudatos a közeledés, mindkét fél részéről. De azok a produkciók nagy eséllyel nem három nap alatt születnek meg.

Elvonulás a teaültetvények földjére

Az egyetlen dolog, ami Indiában igazán próbára tesz, a hosszú vonatozás. Márpedig egy akkora államban, mint Nyugat-Bengál, nem lehet megúszni a 6, vagy sokkal inkább 10 órás utazást, ha az ember olyan részekre akar eljutni, ahol a nemcsak a klíma, de a kultúra is más.

Nem is tudom, járt-e rajtam kívül Cooch Bihar térségében magyar. Ez a térség Dardzsíling közelében, a nepáli határnál található, de Bhután és Kína sincs messze tőle. Kis zavar lett úrrá rajtam, ahogy a száriba öltözött énekesnők között ültem, akik már-már a kínaira, de mindenképpen a Távol-Keletre emlékeztető stílusban és hangszínen énekeltek, és bár a dhol itt is jelen volt, a húros dotara uralkodása a kíséretben szintén az északibb, hűvösebb tájakat idézte.

A bhawayák – így nevezik magukat az itteni népzenészek – kamtapuri nyelven énekelnek, de ugyanúgy bengáliul és hindiül is értenek. Leültem egy csoportnyi bhawayával, hogy három népdalukat magyar dalokkal párosítsam össze. Itt is át kellett alakítanom az ütemezéseket, de örömmel érzékeltem, hogy a hangsor könnyen befogadja a dunántúli népdalokat is. A bhawayák, az előadóművészi egó teljes félretételével, csoportban énekeltek, erre feleltem én magyarul, szólóban.

Mint mindig, itt is nálam voltak a furulyáim, az ötlyukú moldvai kaval, a hatlyukú gyimesi furulyák és a „lyuk nélküli” tilinkó. A bhawayák furulyása kipróbálta őket, és a legkisebb hatlyukú hangszeremmel gyakorlatilag összenőtt. Nem jelentett akadályt, hogy európai módra, maga előtt kellett tartania, a fuvolára emlékeztető oldaltartás helyett. Fantasztikusan játszott rajta, még a felvételen is megszólaltatta. 

Utak Bengál után

Úgy érkeztem vissza Kalkuttába, hogy a hátam mögött hagyott térségben már megkezdődött a monszun időszak. Nem sokkal utána a Budapestre tartó repülőn ültem. Itthon saját együttesemmel várt egy fellépés, aztán egy szóló koncert.

Mitől lettem gazdagabb? Úgy érzem, talán bátrabbá váltam. Ezek a messzi utak mindig egy adag önbizalommal töltenek fel. Talán kevéssé zavar, hogy egy improvizált hangsor, ami általam megszületik, mennyire vesz le valakit a lábáról, vagy hagyja hidegen. Feltöltődtem. Érzésekkel és erővel is. Mivel a fakírokat és a csoportban éneklő bhawayákat is túl kellett kiabálnom, nyilván a hangom is izmosodott.

Megfogadom, hogy nem felejtem el az új dalokat. Hogy veszek egy webkamerát, és legközelebb tematikusan gyűjteni is fogom a zenét. Hogy nem csak a táskámban cipelem, de elő is veszem a tripodot, és nem megyek el sehonnan úgy, hogy nem énekeltettem el egy dalt elejétől a végéig.

Most először hangszert is vettem. Egy dotarát. Jövőre meg, ha addig élek is, haza hozok egy khamakot.