A kiállítás a fővárosi lakosok különböző rétegeinek életét mutatja be. Mottóját Cseh Tamás Levél nővéremnek című lemezéről, a Budapest című dalból választottak: "Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk /Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?/ Itt van a város, vagyunk lakói/Maradunk itt, neve is van:/Budapest". A tárlat többféle szempontból reflektál arra, hogy mit jelent budapestinek lenni, ahol 12 művész munkáin keresztül mutatja be a nagyvárosi tereket, s annak lakóit. Bepillantást nyerhetünk többek között az éjszakai életbe, a piacozó emberek mindennapjaiba vagy a szocialista időkből megmaradt presszókba.

A többnyire fotókból álló kiállításra belépve tekintetünket mindjárt egy érdekes vasépítmény ragadja meg, amely nem köthető szervesen a kiállítás koncepciójához. A mögötte látható képekhez viszont kapcsolódik, mivel a kiállítás egészében a környezeté a főszerep. Az építmény Szabó Ottó (Robotto) alkotása, a Tavasz inkubátor, amely egy multifunkcionális éltetőgép, s melynek középpontjában a növény áll. A gép ennek biztosítja a fényt, a tápanyagot, és a vizet, ezzel tartva életben a természet egy kis darabkáját. Bármit éltethetünk benne és ezzel az adott növény létezésének célját annyira redukáljuk, hogy növény voltát megélje; az éltetés pusztán a növényért jön létre.

A Tavasz inkubátor mögött látható Kállai Márton Közösségi kertek, Budapest című fotósorozata. A cím a képek témáját jelöli meg, azaz a közösségi kerteket, melyek alkalmasak arra, hogy nyílt kommunikációt indítsanak az egy városon belül élő, különböző hátterű emberek között- hiszen az ő együttes tevékenységük kelti életre, illetve teszi termővé az addig kihasználatlan területeket. A képeken azonban nem a termelés folyamatát követhetjük nyomon, hanem azt, ahogyan egy városi foghíjtelek – az épített, művi környezet – kertté alakul a gondos kezek munkája révén.

Innen továbbhaladva Szatmári Gergely 1980-as évek végén készült, Presszó névre keresztelt gyűjteménye egy mindannyiunk által ismert, már-már sztereotipikus táncos-zenés szórakozóhelynek állít emléket. A képek a Mignon-ban, a Locomotivban, a Capriban, az Előrében s a Fényben készültek. A képek nem sokkal az ikonikus helyek megsemmisülése előtt születtek, s egy olyan letűnt pártállami kort igyekeznek megragadni, mely szellemiségével máig nagy hatással van több generációra is.

A kiállítás egyik legizgalmasabb munkája Martin Wandához, a Londonban élő, divat- és szociofotóiról ismert fotográfushoz és édesapjához, Martin Gáborhoz kötődik. Az alkotók itt párhuzamot állítanak a szocialista Magyarországon az 1960-70-es években készült, illetve a mai szubkultúrát bemutató fotók között. Az Éjszakák különlegessége az, hogy a két sorozat készülése között kb. 40 év telt el, ám készítői azonos életkorúak. Érdekes látni a képeken, hogy a ifjúkor „mozgatórugói” – a szerelem, a szórakozás, az elvágyódás – ezen a fotókon változatlanok.

Aktuális témát dolgoz fel Pályi Zsófia Ide szavaz Budapest című sorozata, mely a nyílt politikai elköteleződést, véleménynyilvánítást tabuként kezelő, átlagos magyar szavazókat fotózta le a Nyugati téri aluljáróban. A kiállított munkák szerves részét képezi a képaláírás, mely megmutatja, ki melyik pártra fog szavazni a képek készültekor még jövőbeni – a 2010-es – választásokon. A művész célja a sorozattal valamilyen társadalmi diskurzus elindítása, annak érdekében, hogy ne legyen tabu a politikai véleményformálás nyíltsága hazánkban.

A kiállítás témájának egy másik megközelítését láthatjuk a Pályi Zsófia képei mellett látható Kudász Gábor Arion képein. Az egy budapesti vásári tömeget ábrázoló, Turisták a tájban című munka a társas magányról szóló kérdéseket vet fel, a tömegről, az uniformizálódásról, a homogenitásról kíván valamit megfogalmazni. Arról, hogy milyen határok között beszélhetünk csoportról, ahol mindenkinek alakító szerepe van, és hol kezdődik a tömeg, ahol a tagok közötti személyes interakció elveszíti magátólértetődőségét.

Az emeletre érve egy rögtönzött moziteremben találjuk magunkat, ahol Halász Dániel, A gép című filmjét lehet megtekinteni. A budapesti Fészek Művészklub épületének történetét nyomon követő alkotás érdekes korlelet: ez a hely volt már zsidó árvaház, később elit művészklub, majd a gettó határát jelölte, a II. világháború után államosították és az 1990-es évektől újra működik, ám finanszírozási gondokkal küzd. A videó címszereplőjét R.F. asszony megrázó beszámolójából ismerjük meg, aki a házzal szemben lakik és elmondása szerint a Művészklubban található "Gép" befolyásolta őt. E képzelgései miatt tett feljelentéseinek kivizsgálása helyett a rendőrség R. F. asszonyt elektrosokk-terépiára ítélte.

Az első emeleti teremben Bíró Dávid két fotóját láthatjuk, Ad Hoc címmel. Ezek a nagyméretű alkotások a város urbánus terének fejlesztését járják körül, és azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy a lakók ezekkel az új terekkel nem feltétlen tudnak azonosulni, így azok gyakran kihasználatlan potenciálok maradnak. A képeken ezeket kivilágítva ábrázolja, mintegy önmagukra reflektálva lehet őket látni, azaz fontos eszközként használja azokat a társadalmi mechanizmusok felfedésére.

Ficsór Zsolt a metrót saját bevallása szerint perszonális játszótérként használta, s így próbált eljutni egy sokkal tágabb és helyénvalóbb diskurzushoz. Furcsa kívülállóként igyekezett az események minden pillanatát megélni; nem használni, hanem átélni, megélni akarta a teret, s az így született képeket sorozatba foglalta, majd kiállította M3 címmel. Célja az volt, hogy jelen korunk különböző társadalmi rétegeinek esztétikáról alkotott eltérő fogalmait ütköztetve dolgozza fel a helyszínt, próbálta újraértelmezni a szépet, csúnyát, giccset, jelentéktelent, középszerűt.

A kiállítás utolsó termében pedig a mindennapi, személyes történetek kerülnek a középpontba. Itt Hirling Bálint és Vasali Katalin megközelítéséből láthatjuk a téma feldolgozását. Hirling az árusokat fotózta a nagybani piacon és minden képhez mellékelt egy rövid ismertetőt a szereplőkről, arról, hogy honnan jött és mit termel. Ezek a megrázó képsorok az Alföldről ingázó termelők életének egy-egy meghatározó részét mutatják be, akik kénytelenek néha a megtermelt áruk helyén aludni, hogy még haza tudjanak vezetni.

Vasali Katalin fantáziáját az emberi méltóság mozgatta meg, az,hogy ez miképpen mutatkozik meg a személyiségen kívül, vagy hogy megjelenik-e az ember által használt tárgyakban? Lomtalanításokon kutatta fel a méltóság nyomait és ezeket fotózta, világítással, portrészerűen emelte ki őket saját környezetükből. Olyan tárgyakat választott, melyek számára a méltóság képzetéhez kapcsolódnak, még az enyészet kapujában is.

A 12 kiállító művész alkotásait egy koherens Budapestről alkotott -elképzelés hivatott összetartani -amennyiben napjainkban beszélhetünk ilyenről. A kiállításban leginkább az látható, hogy nincs egy Budapest-kép, mennyire máshogy közelít minden művész Budapesthez mint jelenséghez, ahol a kiállított munkák igyekeznek a lakók szemszögéből közelíteni. Ez hozza összhangba őket egymással, a címmel és a mottóval.

A kiállítás a Budapest Art Week keretein belül valósult meg, és április 29-ig látható a Budapest Projekt Galériában (1053, Budapest, Kossuth Lajos utca 16.)

Fotók: Hegyháti Réka