A Délibáb 1934. július 14-én riportot készített a Budai Színkörnek írt darabja debütálása előtt álló ifjú íróval, Rejtő Jenővel, aki, mint a cikk közölte, ifjú kora ellenére máris viharos csavargó múltat tudhatott maga mögött. Mint az újságíró megállapította: „Ha az élet- és emberismeret döntő fontosságúak az írás művészetében, úgy elmondhatjuk, hogy az egész világirodalomban alig van író, aki a magyar Rejtő Jenőnél kalandosabb és változatosabb életet élt”. A kivételes dokumentum Rejtő Jenő saját élő szavaival közvetítette az író röpke, ám annál eseménydúsabb önéletrajzát, az írói karrier kezdetének idejéből. Rejtő ekkor volt huszonkilenc éves. Most száztizenhárom lenne – épp, mint a Japán kávéházbeli jó römipartnere, József Attila.

A Japán enteriőrje

A kaland ott kezdődött, ahol a 19 éves Rejtő Jenő – Heltai ajánlólevelével a zsebében, és ennél nem is igen többel – nekivágott a nagyvilágnak. Berlin felé vette az útját, hogy végül belőle legyen a XX. századi magyar irodalom legnagyobb „hobbo”-ja – mint ő mondta: „így nevezik internacionális nyelven a csavargót”. A riporternek nagy öniróniával elmesélt hihetetlen kalandjai, azaz mély tapasztalatokban bővelkedő hányattatása során volt parkett-táncos, dokkmunkás, kézimunkákkal házaló árus (állítása szerint ez volt a legnehezebb), cementgyári melós, mosogató, cirkuszi napszámos, profi verekedő. Utazott „vasútak tetején, tengelyen, gyalog, zsupkocsin, féderes szekéren”, lakott azilumokban, csavargók börtönében, két hétig még „a Fourvieren a világ egyik legszebb templomában” is. Több tengerjárón volt potyautas, hivatalos okmányok nélkül szabadott neki kőtörőnek lenni a paratai sziklákon: bizonyára volt idő, hogy ő is – akárcsak halhatatlan figurája, Fülig Jimmy – illegálisan tartózkodott az egész Glóbuszon.

Azután következett Svájc, Prága, Bécs, Konstantinápoly, Párizs… A francia fővárosban, remek regényírói érzékkel, egy darabig hagyta, hogy a royalista hajlamú szállodatulajdonos házaspár egy balkáni kiskirályság trónja fosztott uralkodójának nézze. A menekült koronás főt és a „titkos tárgyalásokra” sűrűn hozzá látogató „udvari embereit” – ugyancsak csupa éhenkórász –bőségesen élelmezte a két jó lélek, és a szobáért sem fogadtak el egyetlen centime-ot sem.

És aztán – Biscaya után – Marseille-ben jött a légió: Rejtő megjárta Dakart, Casablancát, Dzsebelt, azonban egészségügyi okokból elég hamar leszerelték. A regényéhes mendemondák egyike szerint megvesztegette az ezredorvost, egy másik szerint pedig, ami nagyon is illene hozzá, egyszerűen megszökött a légióból.

A Szahara után Rejtőnek még egyszer volt ereje nekivágni Európának. Először Nizzában partra szállt, majd sorra járta az olasz városokat – amikor kitoloncolták Klagenfurtba, még visszaszökött Itáliába, hogy befejezze megkezdett itáliai körútját, amelynek vége Velence, aztán Trieszt – és ott, „egy hirtelen ötlettől sugaltatva elhatároztam magamat egy minden eddiginél kalandosabb, veszélyesebb útra: hazajöttem Budapestre, ahol nincsenek dokkok, kenyeret adó gyárak, ahol nem vagyok napszámos és csavargó, tehát mind e nációnál szegényebb vagyok”.

Úgy alakult, hogy nagyon is jogos lett ez a korai ironikus felhang. A közép-európai nagyvárosok hétköznapjai néha életveszélyesebbek a dzsungeleknél és sivatagoknál. Ezt a szorongásban kiváló előmenetelt mutató Rejtő zsigerből is tudta, de azután – előbb kezdő íróként, később zsidó származású magyarként – megismerhette a saját élet- és haláltapasztalatából is.

A cikk ott ér véget, ahol Rejtő ismét útra kelt, de ezúttal már Bécsből visszafordította saját halálának híre, amit az újságokban olvashatott. Épp, mint az ő Fülig Jimmyje, a nagy földrajztudós-megtaláló trükk után.

„Nagylelkű pártfogóm és mesterem, Karinthy Frigyes egy szép, meleghangú cikket írt rólam a Pesti Naplóba – meséli az író a Délibábnak. – Természetesen nyomban hazatértem, egyrészt, hogy megcáfoljam a halálhíremet, másrészt, hogy lássam, mi történik egy emberrel, aki halála után aránylag jó egészségben megjelenik a Nagykörúton. Semmi nem történt, csak az, hogy ittragadtam…”

„Szomorú dolog az, ha valaki meghal, de kiderül, hogy ez csak tecc – meséli Fülig Jimmy a levelében „kiráji kollegájának”, a Boldogság-szigetek uralkodójának a Piszkos Fred közbelép, Fülg Jimmy őszinte sajnálatára című halhatatlan ópuszban. – Ha az ember jön a túlvilágról és látja hoty a Dokok, a kikötők, raktárházak, örömök és pofonok meg minden ép ojan mint volt. Mert itt mégis abban a tudatban vannak, hogy mekhalt a Fülig Jimmy és mégis csak épen úgy mennek és lármáznak mint tegnap… Ép úgy futkálnak az autók, ép annyit haszudik a Buszkó Mócsink és ép úgy csilingelnek a villanyosok és ami a legkínosabb: ép úgy süt a nap! Nem tudom, teccik-e érteni?”

Fülig Jimmy, a kikötői jassz

Rejtő tehát az éhezést, kikötői kocsmás késszúrásokat, zsizsikes borsót, afrikai trópusilázas menetelést, leszereléshez megevett darab szappant túlélve – pesti író lett. Nem kockázatmentes vállalkozás. Ezt ő maga is kimondta a riportban: „Raktam kábelt a Fleischmarkton, és lapátoltam havat a szörnyű spanyolnátha idején, kiskabátban, szakadt talpú cipőben, harmincnyolcfokos lázzal 33 fokos hidegben, a többiekhez viszonyítva aránylag egészségesen és jólöltözötten. Ugyanekkor a Belvárosban harminc-negyven ember halt meg naponta, meleg ágyakban, kórházakban, professzorok keze alatt.”

Állítólag Rejtő is csak egy „huszár a tetőn”. Állítólag ő is csak azért vágta magát az életveszélyes kalandok sűrűjébe, mert félt. Mert ős-szorongó volt, olyannyira, hogy fenntartott szobája volt a Lipótmezőn, a Sárgaházban, ahonnan nappal azért a legrosszabb korszakaiban is bejárhatott a városba, mint egy kimenős Vanek. Regényeiben másutt is át meg átbucskáznak a színen a bolondokháza-szökevények, például az Egy bolond száz bajt csinál lapjain is egy, de van, ahol tucatszám futkároznak – ez épp az én első számú kedvencem, a Piszkos Fred közbelép, Fülig Jimmy őszinte sajnálatára. Számomra e szép epikus című regény Rejtőtől „A Nagy Könyv”.

Rejtő Jenő bolondjai mind ugyanazt üzenik, amit az író fonák életrajza: bolond ez a világ, és egy bolond világban a bolond jobban láthat. Így is van: Rejtő lelkének és idegrendszerének azt a részét „nem sérté a golyó”, amelyik az emberismeretet működteti, amelyik megíratja vele a keserédes humorral megfogott emberi természetrajzot, amelyik a kávéházakba járásért felelős, legfőképp a Japánban ücsörgésért és ott a vég nélküli agysziporkáztatásért. „Ez a centruma 1.-ső rangú.” Ül tehát a Japánban nap mint nap, hogy színről színre lássa az eccehomót, és amit lát, azt néhány tökéletes görbe vonallal papírra is vesse, ha épp hozzák a számlát. Mert ő is a szövegeivel fizet, mint nagylelkű pártfogója és mestere, Karinthy Frigyes.

Rejtő a jobb szélen, balról a második "pártfogója és mestere", Karinthy Frigyes 

Rejtő Jenő emberismerete: mint a legnagyobbaké. Szagáról ismeri meg az emberállat összes bűneit. Különös tekintettel a pestiekre. A Rejtő-regények bődületes marhasághullámai közül az ember feljő és megnyilvánul – oly mindegy, ha körötte kibogozhatatlan hablatynak is tűnik maga a sztori.

Egyébként ez a vád sem igaz: Rejtő többnyire remekül vezetett krimi-vonalakat húzgál át mindenféle árkon-bokron, nevéhez méltóan a sok badarságba rejti a jó sztorit, mintha csak a játék kedvéért, no meg hogy a flekkek szépen gyarapodjanak.

Egyszer szűk bizalmi társaságban összefogtuk egy-egy Rejtő-regény szinopszisát, és rájöttünk, hogy a rejtőihez nagyon hasonló mechanizmussal nevettető groteszk francia filmkomédiáknak vannak ilyen forgatókönyveik – azokra gondolok, amelyekben a főszerepet rendre, és nem derogálva férfiszépségének, Thierry Lermitte játszotta. A lényeg persze itt is, ott is az, hogy a fergetegesen forgó lüke események közepette az ember cselekszik, és ezzel megmutatja önmagát. Rejtőnél épp a pesti ember.

Én ezért hívom pesti írónak Rejtő Jenőt, elsősorban ezért. Persze látom őt a kávéházi-színházi pesti nyüzsgésben is, régi tréfás esetek hőseként is – mint tapsot arató vígjátékírót, pesti színpadok háziszerzőjét, a Japán kávéház kézirattal fizető törzsvendégét, a többi nagyszerű bohém között emblematikus figuráját a városnak. De nekem a regényeiből – akár a Szaharában járunk bennük, akár Párizs valamely titokzatos házában, akár gőgös angol lordok könyvtárszobáiban – mindegyre dől a modern Pest, és ebben a jelzőben jól megfér a korabeli a maival.

Az alakok teszik. Ők teszik kitapinthatóvá Rejtő szövegeiben a városát. A szülővárosomat, életem örök színterét. A számomra is könnyen beazonosítható alakok, akik mögül – legyen az egy futóbolond vagy egy bőbeszédű fogatlan oroszlán – nem hiányzik ehhez a pesti látkép, sem az a hangulat, amit más pesties írásokban a helyek, kiskocsmák, utcanevek direkt felemlegetése ad. De Rejtő regényeiből úgy hajol ki egy-egy kendőcsücskös fejű asszonyság, hogy közvetítse a ház, az udvar, az utca véleményét, hogy konkrét említés nélkül is ott úszik a hétker pörköltillata vagy a nyócker kukaszaga a levegőben, játszódjék bár a jelenet épp a Pacific Ocean Trust – népszerű nevén a Pacioci — igazgatójának szépreményű, ám annál léhább fiacskája amerikai lakosztályában.

Emlékszünk? Amikor az elveszett földrajztudósért, Gustav Bahrért megindul az egyszerű emberek szíve… Míg az expedíció szerveződik, a Pest-gyanús háttérből csak úgy visszhangzik a tömegvélekedés, a pletyka, a háztartási szánalom. És persze az a hihetetlen asszociációs kör, amitől én mindig elámulok, ahányszor csak belehallgatok a körfolyosók vagy piacok élénk beszélgetéseibe: ahogy ez a városi agóra magára vonatkoztatja a világ minden történését. Előbb csak olyan jelenséget csíp ki az érzékeny író a társadalmi környezetből, ami, bár mi elsősorban Pest hangját halljuk benne, még minden város tömegesen megnyilvánuló polgárságára igaz lehetne: „Csakugyan! – eszmél fel a regényben a városi nép. – Mi is lett ezzel a Gustav Bahrral? Jó, hogy említik… Itt egy értékes ember tűnt el a leltárból, és senki sem szól, senkinek nem hiányzik! Hallatlan! És jön az író visszhangja a kiáltása, maró szarkazmussal: ”Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki nem törődik vele… Az asszony ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (26 év előtt egy négyágú ezüst karosgyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a bajnak!” Ecce homo, városias módra: „a polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak. A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülhetnek. Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy küldjön a távoli ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak…” 

„Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak – summázza Rejtő a jelenséget. – Minél távolabb fekszik a térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve.” 

Hamisítatlan pesti márka: a Szomszéd Néni, Bourel fotóján 

Eddig még lehet bármiféle bornírt városi lakossággal dolgunk, ám amikor ennek a városi agorának egy-egy pregnáns képviselője megszólal, máris tudjuk, hogy itthon vagyunk, Pesten vagyunk, a Garay téren vagy a Klauzálon, egy Üllői úti vagy egy Baross utcai nagy bérházban. Mert mindenütt mondanak ilyesmit, de így csakis itt mondják, minálunk, a Nagyvásárcsarnokban vagy a körúti fák alatt, a káposztaszagú nagykapuk árnyékában: „De végre is egy ember baját, akinek a felesége idei zöldborsót vesz, amikor még ennyi meg ennyibe kerül kilója, nem lehet közüggyé felfújni. És ha már itt tartunk, miért jár a leánya állandóan új selyemharisnyában? Miért nem teszik össze azt a pénzt?… Látja, ilyen emberek, mint ez a Gustav Bahr, ötcentes szivarokat szívnak… A sógornőm mondta, aki jól ismer néhány híres tudóst, mert kölcsönkönyvtára van. Az ilyen embereken, mint hangoló Anton és családja, nem lehet segíteni… Látta, hogy a kisfiún szakadt harisnya van? Hát ez az!… Mindenki lehet szegény, de engedje meg, rongyosan azért nem kell járni!… Az unokafivérem sokszor együtt van minisztériumi emberekkel, mert jó társaságba jár, és azt mondja, hogy ez a Gustav Bahr mindig olyan rendes és tiszta volt, mint aki most jön egy skatulyából. Istenem, csak megtalálják szegényt! Tudja, hogy én meg az uram nem aludtunk egész éjjel?” És a lenyűgöző monológ után az író, maga is kissé visszahőkölve, már csak ennyit szól ki az olvasónak onnan a bérházi nagykapu mellől: „És sajnálják és ennek még gyűjtenek is esetleg, és ha majd előkerül, meggyanúsítják, és pletykáznak róla.”

Megszólal itt még Rejtő másik kedvenc állatfajtája is, a pesti redakcióban tenyésző sajtós. A szimatot kapó szerkesztő így szidja újságíróját: „Szörnyű, hogy egy ilyen világhírű festőművészt… hát kutatót! Ki a fene törődik vele!… Szóval ez magasztos ügye az emberiségnek, és miért nincs hír róla?… Kétségbeesett gyermekei sírnak utána… Maga lehetetlen fráter! Írja, hogy a testvére gyermekei sírnak, vagy a szomszéd gyerekek, de gyereksírás kell, mert anélkül nem ér semmit!”

És arra emlékeznek-e, amikor aztán „jönnek a görlök! The Twenty Gustav Bahr Melody Sisters In The Bask!” Mert amíg valamiből nem lesz sláger, addig nem is létezik. Ezt a törvényt a pesti dalírók tudják a világon a legjobban. Pesten a slágerek jegyezték a trendet: bukjel-szoknya, bubifrizura, cserlszton, habos sütemény, de még később, kevésbé kabarés korokban is: táskarádió, Bambi szörp és neccharisnya — kell egy jó sláger, és a kis téma máris vaporizálódik a köztudatban… Ez Gustav Bahr amerikai porszívóügynök esetében is pesti recept.

És jönnek a görlök! Az Arizona táncosnői "in the Bask"

Ha az ember mélyebbre megy, a Rejtő-szövegekben rátalál arra a szintre, ahol a pesti létezés bonyolult kondíciói szinte elevenen rögzültek a nyelv valóságában. A Rejtő-figurák – alakjuk, beszédük – őrzik a Rejtő-korabeli Pestet. És míg egyetlen kendőcsücskös vicéné, egyetlen affektáló kvázi-úriasszony, egyetlen vastagszemüveges futóbolond, egyetlen atlétikus jassz is létezik Pesten, addig Rejtő Jenőt is őrzi a mai város. Márpedig léteznek ők máig mind. Hiszen a Rejtő-mű alapanyaga — csupa pesti aszfaltfolklór. Sőt: a mély-Pest — ahogy ma mondjuk, az esélytelenek világa. Amit ez a balhés fél- és alvilágjáró olyan jól ismert, hogy óriási röhögtetés közepette szépen átbillentette a nagytiszteletű magyar irodalomba.

Ebben az én följebb említett kedvenc regényemben még a bennszülött törzsfő, Kannibál Ödön is olyan jelenség, aki így, ezzel a névvel azonnal jegyet válthatna bármelyik pesti villamosra. (Talán akad, aki még emlékszik rá: járkált is valaha egy fura alak, egy összetéveszthetetlen figura a Belvárosban, Kannibál Öcsi néven…) Nos, ennek az Ödönnek a jól tájékozottsága a civilizáció bajos ügyeiben, valamint e fölött érzett bús melankóliája, akár egy pestszentlőrinci kertes házból beljebb költözött tisztviselőé. „Megmondtuk ennek az úrnak – így beszél a regényben a szomorú bennszülött –, hogy nincs szükségünk olajkutatókra, menetjegyirodára, híradóra és fertőző betegségekre. Mi békében akarunk itt élni, és álomfejtő varázslóink szerint a civilizációról álmodni közeli útépítést jelent… Kicsiny szigetünkön előfordul, hogy megeszik a halott embert, ám jelenleg még az élők békében megvannak, és hadd éljen boldogan a szigetünk a távoli óceánon, közlekedés, verses drámák és daláregyletek nélkül.”

A modern kor e lajstromát a regényben Tülök Tódor honolului vendéglőjének törzsvendégei egészítik ki, „akik nem szeretik korunkat”. Akik nem kedvelik „az új tengerészgenerációt, a gépfegyveres banditizmust, a hangosfilmet, a sztratoszférát, a csőbútort, a többtermelést és a kötelező hímlőoltást”. Látjuk? Jószerivel leltárt – nagyon ironikus leltárt – készíthetünk a modern városi létről, a korabeli pesti újdonságokról, szórakozási lehetőségekről pusztán azzal az egyszerű eljárással, hogy Rejtő bennszülöttjét vagy kocsmahőseit szó szerint idézzük.

Ugyanez a pesties civilizációs szkepszis árad Wágner úr hátborzongató leveléből is. De ez a levél, ez a torokszorongató szöveg ezenfelül is bravúros magánszám, pontos látlelete az alkohol-elvonási tünetektől szenvedő embert megrohanó valószerűtlenség-érzésnek, amit csak a valaha remek-egész ego hajdani társadalmi rutinjának itt-ott megmaradt abroncsai tartanak kordában kissé. Komoly pszichológiai adalék a zsigeri szorongáshoz, amivel az író szellemében a humorérzék társbérletben élt.

Wágner úr a hajón a szeszkészlet elfogytával örökös boldog részeg álmából felébredve ott folytatja az időt, ahol a harminc évvel azelőtti első berúgásakor kiszállt belőle: „bús arccal körüljárt, és bemutatkozott sorban mindenkinek. „ – Zaturek Manfréd vagyok – szólt halkan”. Aztán „idegesen ténfergett és a szalonban egy napilapot keresett, mert szerette volna tudni, hogy hová fejlődött időközben az orosz–japán háború?… Később levelet írt a feleségének, melyben közölte, hogy jól utazik. Érdekli ez a kiállítás. Majd meglátja azt a repülőgépest. Egész éjjel dinamógépeket látott röpdösni a levegőben, szárnyakon (!) sokáig. Ez persze a veronézertől lehetett. Attól mindig nyugtalanul alszik. Az ember ne egyen sok vacsorát. De főként ne akarjon repülni. Az nem adatott meg. Van telefonhírmondónk, szabadonfutó (kontrafékes!) biciklink, telefon, sürgöny, öngyújtó és fényképezés. Quo vadis? Mi kell még? Nincs tovább, Edit, hidd el! Ha fejlődne még a technika, Isten lenne az emberből! És ilyesmi ritkán vezet jóra.”

Eddig az időutazásos regényekből ismerős trükk, az időjáték (a „vissza a jövőbe”). De ez csak adalékeleme itt ennek a döbbenetes szövegnek. Karinthyra hajazó megoldás. Viszont hogy mit dolgoz fel ezzel a trükkel, az már hamisítatlanul rejtői, eredeti találmány. Ezt a jelenséget író őelőtte még nem mutatta fel ebben a furcsa fényszögben. Íme, a hajdani gondolkodó, érdeklődő, világlátó okos pesti polgár, még-nem-Wágner korából, egykori teljes épségében – hány ilyen monumentális hajóronccsal találkozhatott Rejtő a pesti kocsmákon zátonyra futott életek között? A megfoghatatlan félelem így jön elő Rejtő e kivételes szövegében: „…Valami hülye cipelte őt álmában, és gyertya volt a kalapja mellett. És hemzsegett minden ezektől a kinematográfvetítőktől, és az volt a legszörnyűbb: Képzeld! A képek beszéltek (!), énekeltek (!), és csurgott az emberről a veríték, és nem tudott felébredni!… Nehéz idők, drága fiam — írta még, mert egyre írnia kellett. — A mi korunkban minden esztendő duplán számít!… De lehet, hogy azért e rosszkedv, mert kóstoltam egy kortyot. Te tudod, ez babona nálunk a családban (ostobaság!), hogy aki egy kortyot iszik, az alkoholista lesz, és nem hagyja soha abba, mert mindnyájan szégyelltük, hogy a papa, ha ivott, hát dúdolt a lépcsőházban. És meleg volt, hát ittam egy kortyot. De hogy dúdoltam volna, azt nem hiszem.”

A korabeli irodalom igencsak komoly dolog volt. Annyira komolyan vette magát, mint ez az egykori józan Wágner. Rejtőnek kifejezett szerencséje lett volna az azóta teret nyert irodalomelméleti terminusokkal: abszurd, groteszk, megtört épségű szöveg, alantast a fenségessel, szövegirodalom… Van a mai magyar írók közt egy,akinek megadatott egészen közvetlenül érezni ugyanezt a fenséges-alantas rétegét az életnek, a rejtői groteszket, a bőre alatt – egy egészen elpestiesedett pécsi magyar írónak, egy mai grammásnak, mai keserédes nevettetőnek, a Parti Nagy Lajosnak. Ha egyszer mégis kijön majd azzal a fürdős regénnyel, amiben a megjelent első részlet tanúsága szerint (megjelent 1998-ban az Alföldben) valami titkos Rejtő-rokon készül a napvilágra bújni, akkor majd újra itt köszönthetjük körünkben a rejtői Örök Kisembert, aki groteszk kínoktól szenved, nevetni kell rajta, és szeretni, de mindkettőt nagyon.

Mert Rejtő úgy is pesti író, hogy a pesti íróké. Érezzük-őrizzük őt, csodáljuk nyelvi leleményét, némelyikünk még kabaréba is dolgozik, mint ő. Néha megpróbáljuk megugrani azokat a nem hétköznapi grammatikai magasakadályokat, amiken ő végezte könnyed tornamutatványait. De aztán többnyire csak utánozni tudjuk, belátjuk, hogy valószínűleg ezzel – mint valami különleges hangképző szervvel – születni kell: hogy egyszerre csattanjon a szellemi, a szituációs és a nyelvi poén, s közben a beszédből még feledhetetlen karakter is szülessen…

Mindamellett Rejtő emberanyaga, a Pest profundo nem sokat változott hetven év alatt. Wágner úrral teli van a sarki kocsma, ahol megannyi Pepita Ofélia lantol és beszél külnyelveket. S minden kocsma szegletében áll egy hallgatag Drugics, a hű Melanie fokaira támaszkodva. Tuskó Hopkins mindennapi pesti figura, pökhendi, hazudós, izzadtságszagú tróger, vacak egy jellem, de azért mindenben benne van, néha még valami jóban is, ha a referenciaembere, valamelyik jelesb gazfickó hívja.     

Mái Wágner urak és Drugicsok

És még tán a Vendrinerék is megvannak, az egész pereputty, de Piroska, a sakál legalább, a minap láttam a hatoson a Blahánál, hisztérikusan ide-oda forgatta riadt fejét, ideges volt a nagy útfelújítási grimbusz miatt — le kellett volna takarni szegénykét. De talán megvan még a rég leszázalékolt Aladár is a szívdobogásával, aki a nyugdíjas kispadról is csak egykori munkahelye síkjából képes a világot szemlélni: artisták és jegyszedők, ez az emberiség két faja. Vanek úr meg, hajjaj, számolatlan leszármazottja tölti meg a szakrendelők várócsarnokait, az önkormányzatok ügyfélfogadóit, ahol a mindenkori bekattant nyárspolgár kissé indignálódott sóhajjal, de az emberi faj sekélyesebb szellemű egyedei iránt tanúsított mérhetetlen türelemmel magyarázza el újra és újra a maga bonyolult, szokatlan, de figyelemreméltóan egyedi szempontjait.

És Jimmy meg Gorcsev meg Csülök meg Senki Alfonz, a „spanyol” – ezek a hencegő vagy sima léptű, jóképű csirkefogók is mind-mind itt próbálják az életüket érvényben tartani. Csak a tábornok úr szép leányát és a Becsületrendet meghozó nagy kaland hiányzik – igaz, az a ’30-as években is csak a Rejtő igazságosztó népmeséiben jutott ki nekik.

Tíz év sem volt hátra Ukrajnáig...

Ha ez lényeges, hát mára már lett Rejtőnek Pesten egy innen-onnan lecsípett helyes kis utcája is — ezt az évek óta hajszolt álmát az internetes Rejtő-rajongó tábor néhány éve küzdötte át a megvalósulásba. De én azt szeretném, ha visszajönne, ha ő maga visszajöhetne. Hogy lássam, mi történik egy emberrel, aki halála után aránylag jó egészségben megjelenik a Nagykörúton. Ha visszajönne, és másképpen kanyaríthatná az útját, onnan, ahol ’34-ben kezdte, az első színdarabja premierjéről álmodozva. „Szereztem egy-két tanítványt, főként baráti körömből, akiket nyelvekre oktattam. Néha egyik ujság hozta kisebb dolgaimat, egy hetiujságnál mint riporter, tördelő és szerkesztőségi titkár működtem havi negyven pengőért. Állás után hiába jártam. Mindamellett befejeztem egy színdarabot és író lettem… a Darabomtól sokat remélek, hozzáértők, akik eddig részleteket olvastak, sikerrel bíztatnak. Optimizmussal, életkedvvel nézek a jövőm elé. Ha nem sikerül semmi, maga a küzdelem tartalmas volt, színes, megérte. Azonban itt a premierem… Most csak ez érdekel. Meglátjuk, mit hoz a jövő!”

Midőn ezt nyilatkozta a Délibábnak, tíz év sem volt hátra Ukrajnáig, ezrek és ezrek pusztulásának színhelyéig, ahová őt ’42-ben a kórházból hurcolták el, és ahol egy fagyos barakkban megölte a tífusz. De ennél sokkal pontosabb, sokkal igazabb, ahogy a Velük voltam című kötetében megjelent gyönyörű írásában rá emlékező Boros Elemér mondja: itt érte az, amit nem nevezhetünk emberhalálnak, és mivel külön szavunk még mindig nincs az olyasmire, hogy „a tetvekkel és ragályokkal szétmart testen megfagy a ráloccsantott víz és alatta a megszenvedett ember”, úgy mondjuk hát, hogy elérte a szörnyű vég. Az ős-szorongó vidám kalandort. Az emberismerő hobót. A pesti abszurd csúcsra-fejlesztőjét, világcsavargó nyelvzsenit, minden idők legnagyobb magyar marhaságíróját.