Huszonötödik, jubileumi rendezvény volt az idei, ez az apropó pedig már önmagában erős nosztalgiára adott okot. Engedtem is a csábításnak, ahogy felidéztem az elmúlt évek Titanichoz kapcsoló legmaradandóbb pillanatait – összességében viszont sajnos nem a “de jó még mindig, most is itt lenni”-élménye kerítette hatalmába elérzékenyedett szívemet, ahogyan azt vártam. Sokkal inkább elégikus szomorúság vegyült a múltba révedésbe: míg az elmúlt huszonöt évben voltak nagy művészi és közösségi pillanatok, az éppen negyedszázados fesztivál ebben az évben csupán árnyéka volt egykori önmagának.

A programot végignézve olybá tűnt, mintha a felvonultatott filmek mennyiségüket tekintve is elmaradnának a korábbi évektől (ám ellenőrizve a tényeket, kiderült, hogy nem számottevő a különbség), ettől azonban nem enyhült a kellemetlen gyanúm arra vonatkozóan, mintha elfogyott volna a lendület. Azt azért mégsem hihetjük, hogy a jó filmek lennének fogytán! A válogatás mégis határozottan kevésbé sikerült erősre és figyelemfelkeltőre. Szinte hihetetlen, hogy az olyan, évek óta elképesztően népszerű szekciók, mint a skandináv filmművészet aktuális termését lajstromozó „Északi fény” helyébe lépő „Izlandi fókusz”, valamint a válogatott bűnfilmeket tömörítő „A sötét oldal” sem hozta a tőle megszokottat. Az elveszett lelkek erdeje című portugál „öngyilkosfilm” erőtlensége, széttartása, művészieskedő pózolása kifejezetten kínosra sikerült, még ha kárpótolt is kissé az amúgy faék egyszerűségű, és címadásában is meglehetősen minimalista Bosszú című bosszúthriller összeszedett, korrekt dramaturgiája.

Az idén kiemelt szerepet kapott izlandi filmkultúra egy csokorra való rövidfilm mellett két dokuval is jelen volt. Ezek közül az Izlandi gyilkosok kidolgozott vizualitása és invenciózus narratív sémái okán a dokumentumfilmes műfajban kiemelten progresszívnek bizonyult, speciális témafelvetésével pedig a forma és a tartalom kivételes egységét is képes volt megteremteni. A mindig meglepően erős, noha aprócska izlandi nemzeti filmgyártás elkötelezettjeként ugyanakkor meglepődtem az eleve két éves késéssel megérkezett Baltasar Kormákur-film (Elégtétel) erőtlen dramaturgiáján, kínos üresjáratain és összességében semmitmondó voltán.

A fesztivál alatt gálavetítést kapott egy új magyar film is, a Bogdán Árpád-rendezte Genezis, amelyről külön kritikában számoltunk be (Túlélni Magyarországot). A programfelelősök indokoltnak látták továbbá, hogy Monia Chokri kanadai színésznőnek, valamint az Helene Cattet-Bruno Forzani rendezőpárosnak is önálló szekciót szenteljenek. Néhány érdekes és figyelemre méltó műfaji alkotásnak azért szokás szerint idén is örülhettem, ebben a Titanic a 25. alkalommal sem hazudtolta meg önmagát. Az Adam varázsdoboza című lengyel sci-fi például terjengőssége ellenére nagyon szuggesztív – és az egykori keleti blokkban könnyen átélhető, szinte a bőrünk alá mászó – atmoszférát teremt. Az élet könnyűségében, úgy tűnik, a szervezők nem bíztak eléggé, holott a kínai szappanügynök tragikomédiájára a kisterembe összezsúfolódott tömeg alighanem bőven megtöltötte volna a Toldi nagyobbik vetítőjét is.

A versenyfilmek idén szám szerint kilencen mérkőztek meg a Hullámtörők-díjért, s noha volt potenciál a hagyományosan izgalmas perspektívát biztosító, közel-keleti szerelmi történetben, a Sarah és Salim viszonyában, a Quality Time családi drámájában és az aktuális politikai tartalommal erősítő Még Égei-tengeri embercsempészének történetében, a Borbély Alexandrával és Dobos Tamással kiegészült, Török Ferenc vezette zsűri végül a Nem vagyok boszorkány című, Zambia földjére helyezett angol szatírát találta a legérdemesebbnek.

Idén az érdeklődés is halványabban pislákolt, mint a korábbi években: a teltházas „toldis” bulik helyett még főműsoridőben is erősen foghíjas nézőterek fogadtak minden helyszínen – a szabályt erősítő kivételnek ismét Wes Anderson filmje bizonyult. Az amerikai rendező neve az évek során már-már összefonódott a Titanic-kal, régi kedves ismerősünkként üdvözöljük, ha egy-egy új munkájával itt jelentkezik Magyarországon először. Kutyák szigete című animációját telt háznak vetítették az Uránia dísztermében, nem csoda, hogy a nézők ennek a filmnek szavazták meg a közönségdíjat is.

Meglepő és alighanem tünetértékű egyben, hogy a 25. Titanic egyértelműen legkülönlegesebb és legerősebb darabját a 89 éves Agnès Varda tette le az asztalra, aki Arcélek, útszélek című dokumentumfilmjét nem csupán rendezte, de aktívan szerepel is benne, méghozzá a harminchárom éves fotós-street artist JB-vel egy közös projekten dolgozva, szerte a vidéki Franciaországban. Varda filmnyelvi frissessége, atmoszférateremtő képessége szemernyit sem fakult az évtizedek során, hétköznapi emberekről készült és a vidéki tájba kihelyezett, gigantikus portrék tűzdelte útja során pedig néhány egészen kitüntetett és megkapó pillanattal is gazdagodhattam. Nem túlzás állítani, hogy ez volna a filmművészet lényege.

A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál honlapja és a képek forrása: 

http://titanicfilmfest.hu/

Borítókép: Quality Time