Mónika a barátnőm, már jó ideje rendezkedünk így egymás labirintusaiban. Valamennyire ismerem őt, s talán valamelyest értem a fotói által közvetített történeteket. Amikor felkért, hogy a készülő kiállítását megnyissam, az első impulzussal átküldött néhány képet mutatóba – mindegyik fotó egy-egy történetszegmens. Számomra, aki hivatásos történetlátó vagyok, mindenképpen csak így értelmezhető: egymásutániságuk esetleges dramaturgia, amely által az elkapott, kimerevített pillanatok állnak össze egy lehetséges balladává. Több lehetséges balladává. Kétszer-háromszor is végignézem a fotókat, tragikus szerelmi történet bontakozik ki előttem, a képek sorrendje is kikényszeríti ezt az olvasatot, akkor és ott – a sírásig megráz. Az értelmezést keretbe zárja két hasonló struktúrájú, átjáró-képzetet idéző munka: az első kép az életre lát rá, az utolsó a halálra.

Az első képen egy folyosó homályából nézve, építkezési nejlonfóliák libbenésnyi résén keresztül egy önfeledt kislányt látni, amint elfoglalja magát a nyárban. Az utolsó, komor színekben játszón egy férfi alakja mutatkozik meg a passzázs végén, háttal áll, mintegy kinéz az őszből. Mónika személyes labirintusának leágazásai ezek. Az első folyosó akár szülőcsatorna-allegória is lehetne, az utolsó passzázs akár a túlvilágra vezető átjáróé. Hirtelen úgy látom, az összes többi fotó is kiegészíti ezt az értelmezést, a dolgok feszes rendszerbe rendeződnek előttem. A címek még csak rájátszanak minderre: a képi világgal együtt szemantikai mezőt hoznak létre, amelyben felsejlik az egyes fotók történeteinek lehetséges meghosszabbítása, netán életfejezetté avanzsálása. De vajon mindannyiunk számára többé-kevésbé ugyanez a lehetséges ballada bontakozik ki a fotók egymásutániságából? Vajon jó helyre helyezem el a történet igazában a hiánnyal dolgozó, a bizalmaskodás témáját elénk táró fotót? Vajon felcserélhető-e a két dupla-önarckép sorrendje, a Bizonyosságé és a Kételyé?

Aztán még több kép érkezik Mónikától egy másik küldeményben, és a komor koncepció fellazulni látszik. Már nem csupán a születés és halál, bizonyosság és kétely szigorúan szabott témái rendezik a történetértelmezést – a dramaturgiába játékosság lopózik, a labirintus elszövevényesedik. Női flörtmesék, szertelen álmok, színes szeszélyek, utazások emlékei, rejtélyes hangulatok tobzódnak képileg. Megkockáztatom, hogy a bibliai értelemben vett megismerés is képbe kerül. Képre kerül. Már nem vagyok biztos abban, hogy minden fejezet történeteit tisztán látom, de nem is kell, próbálom megismerni az alkotót immár a munkáin keresztül. Mert íme, nem ismerem őt. Mónika fotói egytől egyig azt hangsúlyozzák, hogy a dolgok nem egyértelműek. Hogy a dolgok nem megismerhetők. Hogy alternatív valóságok vannak, amik kedvükre, kiszámíthatatlanul egymásba játszanak, szereplőik egyszerre léteznek itt, ott, amott. Egyfajta léthabzsolás ez a többszörös jelenlét Mónika képein, a szenvedély nyilvánvaló megmutatkozása, hedonizmus – még akkor is, ha ez a művészi lemeztelenedés a magány, az elidegenedés, a hiány, az elmúlás témáit feszegeti gyakran, ezek képi allegóriáival játszik el. Mert Mónika fotózás közben tudja, hogy véges számú elemből végtelen világlehetőség jöhet létre, és ő szívesen elbolyong a megismerés labirintusaiban; egyszerre öleli magához a lehetőségeket, ez teszi éterivé, ugyanakkor rejtélyessé a képeit, melyeknek intimitása több lehetséges balladává alakul.

A képek mostani sorrendjét a megnyitón látom először, most, amikor a szöveg balladája már létrejött. Nem tudom, ugyanazt a lehetséges történetet látom-e, miközben a szöveget írom, mint ami a kifüggesztett fotókból ma, itt és most összeáll. Nem kell többet mesélnem, mert ez csupán az én történetem. Több lehetséges ballada van, mindenki hozza létre a sajátját, netán sajátjait, elejétől a végéig, végéről az elejére, újra és újra visszatérve egy-egy kedvenc fotóhoz: ismerje meg Mónikát, rendezze el az ő valóságát önnön valóságának szövetében.

Az írás Kali Kinga Bek Balla Mónika kiállításához írt megnyitószövege. 

Bek Balla Mónika Nem ismersz engem 2.0 című kiállítása 2018. április 30-ig tekinthető meg az RS9 Színházban (1075, Rumbach Sebestyén utca 9.)