Hogyan lehet a ma nézőinek hosszú elbeszélő monológokat meggyőzően és érdekesen színre vinni? Lehet-e tisztán prózai szószínházként előadni görög drámát, minimális zenei körítéssel? Elég-e, ha mély átéléssel, őszintén, könnyekkel szemében siratja a Szolgáló (Ács Eszter) a mikrofonba halott asszonyát, és hosszú perceken keresztül csak az ő drámai hangja által teremtődik meg a képzeletünkben a színfalak mögötti történés és a rá adott érzelmi reakció együttese? Szükség van-e ehhez egy mikrofonra feltétlenül? Közelivé és átélhetővé válik-e ma nekünk attól Admétosz király és felesége, Alkésztisz lakomája, hogy utána a Kar női és férfi megtestesítője (Háda Fruzsina és Hevesi László) eszegeti a megmaradt chipset, cigarettára gyújt, és turmixol valamit a maradékokból?

A rendezés sajnos nem bánik minden esetben meggyőzően és átgondoltan a színpadraviteli-modernizálási ötletekkel – a sok remek megoldás mellett többször érzi a néző a feszengést, hogy „ezt most vajon miért is kellett?”, illetve nem válik koherenssé a modern eszközök használata (például a színpad sarkaiban elhelyezett mikrofonokba kissé esetlegesen beszélnek bele, nem látni a logikát, miért éppen az a karakter, és miért épp akkor használja). Dicséretre méltó azonban sokszor a színészi játék, és vannak az előadásnak egészen megragadó pillanatai is – ilyen, amikor a halálba menő Alkésztisz az üres nézőtér székein lépegetve távolodik férjétől és az élők világától: mint aki valóban a végső sötétségbe indul, úgy mozog óvatosan-bizonytalanul, képzeletünkben szinte a Léthé kavicsain egyensúlyozva.

Az előadás térkezelése sok jó ötlettel ajándékoz meg minket: az előtérből indulunk el, ahol a férfi és a női Kar vezet be minket Admétosz történetébe és városába: annyira otthon vannak/vagyunk a Vas utcai épületben, hogy a Férfi a lépcsőkorláton csúszik le, energikus vidámságával megmosolyogtatva a nézőket, akiket ezután a színpadra invitálnak. A megfordított térben előttünk zajlik Admétosz bulija, háttérben az üres nézőtérrel, amely később a túlvilág jelképévé válik. A hangulat jó, a darab lendületesen indul, és a kissé bumfordi de elegánsan lakkcipős Apollón (Laboda Kornél) a mulatságok uraként fogad minket, majd a királyi pár táncol Paul Anka elnyújtottan érzelmes dalára, amely technozenébe csap át – hangulatos, de kevéssé indokolt módon.

Gyönyörűen működik a világítás (díszlet: Devich Botond). A szereplők feje felett a függőleges neoncsövekből kialakított, palotához illő, mégis modern csillár hideg, villogó fénye akár az istenek (vagy sors) emberek iránti közömbössége képeként is értelmezhető. Mindez meg is felel a dráma euripidészi konklúziójának: „Sok alakja van az isteninek / sok nemreméltet is végre segít; / és mire várunk, az sose jő el, / míg a sosemvártnak utat nyit a sors: / így ért ez is, íme, a célhoz” (Devecseri Gábor fordítása). Sokatmondó viszont, hogy pont ez a gondolat nem hangzik el a színpadon: helyette Paul Anka melodramatikus-szentimentális 1957-es slágere zárja keretbe a házaspár történetét a kezdeti „partyn” és a záróképben: „You are my destiny” (Te vagy a végzetem) szól a hangszórókból, míg a fehér neon alatt újra kéz a kézben áll a királyi pár, némán és láthatóan nem boldogan, s rájuk a hamis happy end konfettije hullik felülről. Kicsit fals ez a vég – a szereplőkben és a nézőkben is ott marad a kielégítetlenség: miről is szólt igazán ez a bő egy óra?

Tegyük hozzá, nincs könnyű dolga a rendezőnek, aki színpadra akarja vinni az Alkésztiszt. Adott egy erkölcsileg eleve kétes helyzet: Zeusz büntetéseként az isteni Apollónnak földi halandónál, Admétosznál kellett szolgálnia, s mivel jó gazdája volt, sőt, barátja lett, Apollón ajándékkal kedveskedik neki: nem kell korán meghalnia, ha talál valakit, aki vállalja a halált helyette. Mivel idős szülei nemet mondtak, fiatal felesége, Alkésztisz készül az alvilágba, akit őszintén sirat családja és háza népe. A hű feleség viszont megígérteti férjével, hogy gyermekei érdekében soha nem hoz új feleséget, mostohát a házba.

Halála után, a legmélyebb fájdalom idején érkezik meg a hős Héraklész, akit Admétosz a gyász ellenére vendégül lát, a félisteni vendég érdekében füllentve arról, hogy ki halt meg. Héraklész vígan tivornyázik, s véletlenül értesül csak arról, milyen veszteség ellenére fogadta őt jó szívvel Admétosz, ezért hálából visszahozza a halálból Alkésztiszt, de úgy mutatja be lefátyolozva, mint egy másik fiatal nőt, akit Admétoszra bízna, míg ő hősi munkáit végzi. A gyászoló férj eleinte tiltakozik, majd elfogadja a lányt – és ekkor derül ki, hogy valójában halott feleségét, Alkésztiszt kapta vissza. 

Euripidész e művének műfaji besorolása is kétséges: szatírjáték lenne rövidsége alapján, de nincs benne egy szatír sem, és a komikum sem buzog túl benne. Akkor hát tragédia? De a végén mégiscsak visszatér az önfeláldozó feleség, és a család újra egyesül. Azaz komédia. Vagy mégsem? Hangnemét tekintve is kevert, azonban a rendezőnek mégis inkább azt érdemes világosan eldönteni, milyen kérdésre és melyik szereplőre szeretné helyezni a hangsúlyt. Szokol Judit rendezése szerencsésen elkerüli azt a könnyű megoldást, hogy Admétoszt egyértelműen gyáva és könnyen megingó férfinak mutassa be, és egysíkú nőellenes művé silányítsa a drámát. Azonban Kárpáti Pál Admétosza talányosan kifejtetlen-erőtlen marad: még apjával, Pherésszel való éles, számonkérő párbeszédében is súlytalanabb marad színpadi jelenlétében az apánál (Hevesi László), és a záróképben sem tudjuk meg, mit érez vagy gondol pontosan. Stork Natasa Alkésztisze erős nő, de ezen kívül keveset tudunk meg róla – anyai jeleneteiben nem érezzük szeretetének mélységét, míg a gyermekek (Kotormán Ábel és Kárpáti Liza) kevés szóval vagy néma szereplőként is meggyőzően játsszák szerepüket, mindössze egy-egy jól eltalált gesztussal.

Az előadás leghálásabb szerepe – és talán legjobb színészi alakítása – egyértelműen Laboda Kornélé, aki nemcsak a lesimított hajú Apollónt játssza, hanem az antihős Héraklészt is, inkább akcióvígjátékba illően, tigrismintás fényes – és láthatóan túl kicsi – melegítőben (jelmez: Giliga Ilka), vállán egy nagy bottal, amivel dühében szétver egy grapefruitot. A Szolgáló és a család gyászának szép ellenpontja és hatásos komikus feloldása e Héraklész „carpe diem”-filozófiája. Laboda Kornél alakításának azonban legszebb pontja az a nem-emberi talányosság, mely mindkét isten tetteit kíséri – nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, Apollón miért adott ilyen kétélű ajándékot barátjának, Admétosznak, mint ahogy azt sem, Héraklész miért játszott a gyászoló férjjel, egyértelműen esküje megszegésére buzdítva őt. Ilyenek az istenek – vagy a sors –, mondhatjuk. De a dráma mégis halandókról szól halandóknak – szeretnénk az emberi dimenziót, kételyeket, fájdalmakat és csalódásokat átélni és átérezni jobban, a gyász mellett. Alkésztisz története emberi történet, bár istenek bonyolítják – ezért lenne jó átélhetőbbé tenni az előadást.

A darabból fakadó, érzelmileg izgalmas kérdések ebben az előadásban nem szólítják meg a nézőt közvetlenül – talán inkább az értelemre akar hatni a rendezés, ezért nem kerül hangsúly arra, hogy vajon Alkésztisz önzetlenül önfeláldozó vagy bosszúálló feleség, aki magányra kárhoztatja megözvegyülő férjét? Jó anya, aki halála után is gondoskodik így gyerekeiről vagy anyai szerepét kevésbé tartja fontosnak, mint szerelmét férje iránt, hiszen itt hagyja gyermekeit anya nélkül? Admétosz miért fogadja el Alkésztisz áldozatát? Igazat adunk-e apjának, aki szerint hellén földön nem szokás, hogy az apák áldozzák fel magukat fiaikért? Mindezen komoly dilemmák sajnos igazán nem válnak élővé az Ódry színpadán, azonban sok érdekes színházi pillanatban van részünk, és Sándor Júlia szövegkönyve, melyet Devecseri Gábor fordításából készített, okosan és gazdaságosan szolgálja a rendezői színreviteli elképzeléseket. 

Euripidész: Alkésztisz

Apollón/Héraklész – Laboda Kornél

Admétosz – Kárpáti Pál

Alkésztisz – Stork Natasa

Szolgáló – Ács Eszter

Kisfiú – Kotormán Ábel

Kislány – Kárpáti Liza

Pherész/Kar – Hevesi László

Thanatosz, a Halál/Kar – Koroknai Sándor

Kar – Háda Fruzsina

Fordította: Devecseri Gábor

Dramaturg: Sándor Júlia

Díszlet: Devich Botond

Jelmez: Giliga Ilka

Jelmeztervező munkatársa: Hakkel Bori

Koreográfus: Raubinek Lili

Rendezőasszisztens: Perényi Luca

Rendező: Szokol Judit

Bemutató: 2018. április 4.

Ódry Színpad

Fotók: Éder Vera