Azért nem, mert nem is olyan régen még e sorok írója is volt huszonéves, és a fiatalságot már akkor sem a felületességgel azonosította. Másfelől, ha erre valaki azt mondaná, azóta is sokat változott a világ, annak figyelmébe ajánlanám Alessandro d’Avenia olasz író, középiskolai irodalomtanár, magyar nyelven is megjelent, fiatalokról, és főleg (de nem elsősorban) fiataloknak szóló regényeit, elmélkedéseit, esszéit, melyekből az válik világossá, hogy a legmélyebb és legérzékenyebb kor egy ember életében pont a serdülő-, illetve a fiatalkor. Ilyenkor az ember még tisztában van azzal, hogy milyen lehet teljes életet élni, és mennyire fontos az álmok megvalósítása.

Kemény Zsófi a Rabok tovább-ban, sajnálatos módon, a fiatal kornak csupán a külsőségeit ragadta meg, a regényben valós problémákkal és valós, alaposan megrajzolt emberi kapcsolatokkal, a felszínnél mélyebbre mutató érzésekkel nem találkozunk. A maga majd háromszáz oldalával a Rabok tovább egy nagyon hosszú, elnyújtott slamre emlékeztet, mely pont a műfaj két lényeges sajátosságát vesztette el: az élőbeszédet és a tömörséget.

A regény története röviden összefoglalható. Egyetemisták egy csoportja forradalmat robbant ki, mert az éppen aktuális kormány Mátyás újratemetésén felháborodást keltő, abszurd rendeleteket jelent be: fizetősek lesznek a gimnáziumok, és az, aki külföldre költözik, tíz évig fészekadót fog haza fizetni, vagy fizetik helyette a hozzátartozói. A regény fiatal szereplői ebben a forradalomban csetlenek-botlanak, mert komolyan egyikőjük sem határozza el, hogy milyen elvekért szeretne harcolni és hogyan. Nem tudunk meg tőlük épkézláb gondolatokat azt illetően, hogyan képzelik el egy ország kormányzását, milyen értékrendek mentek szeretnének élni, és mit tartanak fontosnak az életben. Önmagában a regény ötlete működőképes, érdekes is lehetne: vajon a mai fiatal nemzedék hogyan viselkedne, gondolkodna egy, a napjainkban kirobbanó forradalomban, de a szerző ezt az ötletet nem bontotta ki, csak csuklógyakorlat-szerűen leírt egymás mellé viccesnek tűnő történéseket.

Az olvasó egy picit kezdetleges, falusi cirkuszban érzi magát, és ezt az érzését a borítón látható, a Hősök terére pöffeszkedett tigris csak megerősíti. Nem tudok nem gondolni itt a Kemény Zsófival A tigris asszonya című regény írásának idején majdnem egyidős, és a regénnyel Orange díjat nyert Tea Obrehtre. Ha összehasonlítom a két regényt, még élesebben kirajzolódik a Rabok tovább álbalhé-jellege, hisz A tigris asszonya egy „valódi”, a jugoszláviai háborút megélt elbeszélő szeméből íródott meg, és benne igazán megrázó emberi helyzetekkel, alaposan, sokoldalúan ábrázolt személyekkel találkozunk. És, bár A tigris asszonyában is nagyon fontosak a fiktív, szinte mitológiát alkotó csodás elemek, varázslatok, ezek a jelenségek együtt egy fennkölt, működőképes, minden sorával továbbgondolkodásra késztető világot alkotnak.

A Rabok tovább-ban sztorikat találunk, és a forradalmi helyzet alatt, a többi között egy ilyen vicces sztori a tigris megtalálása és kiszabadítása is, Balatonfürednél. Értjük a tigris szimbólum-jellegét: a vadállat ugyanúgy szabadul el, mint maga a forradalom, semmi és senki sem irányítja, ezért aztán csak pusztítani tud, de ennyiben a sztori ki is merül, menten újabbak jönnek a helyére.

A főszereplők – Berkes János, becenevén Giovanni, és maga az egyes szám egyes személyű elbeszélő, Bora – és pár barátjuk, a forradalmi forgatagban bejárják Budapestet, illetve a Balaton egy részét. Kicsit erőltetett lista sorakozik fel a fiatalok életében felbukkanó helyszínekről. Ezeknek a helyeknek – mint az életükben szinte semminek – nincs jelentőségük, és nem bírnak semmiféle erővel, vagy hangulatteremtő képességgel. Az olvasónak az az érzése, hogy csak „vannak”, és muszáj volt őket megemlíteni, mert mindenki (a tömeg) ezekre a helyekre jár. Szóba kerül például a bulinegyed, a Westend, az Erzsébet híd alatti tér, a Hősök tere, a Margit-sziget, a Nyugati tér, a Gellért Fürdő- és Szálló, a budai villanegyed.

A regényben – forradalomról lévén szó – gyilkosság is történik. De szerelemmel és egy részeges, kifent-kikent anyával, becstelen politikus apával, áruló barátokkal is találkozhatunk. Ebben a cirkuszi forgatagban mindenki és minden érzés megmarad a látványosság szintjén. Talán azért, mert a szereplőknek semmilyen konkrét elképzelésük nincs a jövőjükről – ezt a nihil-érzetet az elbeszélő a regény végén ki is fejti: „A jövőre gondoltam. Arra a jövőre, amiben még nem tudtam, mit fogok csinálni. Ez pontosan az a jövő volt, amit nem választottam volna magamnak, ha megkínoznak sem. Amit fel sem ajánlottak volna nekem normális esetben. Pontosan az a jövő, amelyik olyan rohadt hosszúnak tűnt, és fölöslegesnek, hogy a súlya két centi mélyen belenyomott a padlóba.”

A Rabok tovább talán egyfajta budapesti buli-életérzést kívánt visszaadni. Talán azt akarta bemutatni, milyen káoszba is fulladhat egy forradalom, ha annak nincs megfelelő vezetője (olvassuk a címlapon). Kár, hogy az olvasó a regény kevés gondolatában tud elmélyedni, kár, hogy nem érezzük, az író maga is sokat elmélkedett volna regényének történésein, szereplőin. Mivel a forradalom csődbe megy, nem tudjuk meg, milyen szép is lehetett volna a jövő, de valójában még azt sem tudtuk meg a regényből, milyen jelenben találjuk magunkat. Lehet, hogy itt kellett volna kezdeni. Mert például, egy pillanatra, az 56. oldalon, a főszereplők reggelije közben felvillan egyfajta spontán kiváltott boldogság. Ott egy picit bele tudnánk lépni a regénybe.