Benkó Bence és Fábián Péter szuggesztív rendezése mégis nagyszerűen kalauzol bennünket a dermesztő nácizmus ösvényein: kézen fogva sétálunk a Harmadik Birodalom erdejében, jobbra besúgók, balra megbélyegzettek, körülöttünk pedig mindenütt az önmagát is eláruló félsz. Az alkotók gondosan válogattak az eredeti Brecht-darab 24 jelenetéből. 1933. januárjától egészen az 1938-as Anschlussig menetelünk, háttérzenénk a gyűlölet hektikus szimfóniája. A fel-felvillanó életképek látszólag függetlenek egymástól, azonban a gyanakvás, a szorongás és az ínség monumentális kohéziós erőként rántja össze a köztörténetté vált személyes tragédiákat, míg lassacskán mi is megtanuljuk, hogy reszketni sosem lehet eléggé.

Már az előadás jólesően pimasz alapgesztusa is egészen explicit módon modellezi társadalmunk működését, hiszen még azelőtt kötünk egy szerződést, hogy tudnánk, mi is vár ránk pontosan. Megelégszünk a sejtésekkel, a kacsintásokkal és a féligazságokkal, kérdésnek vagy kételynek helye nincs. Bólogatunk a Konferansziénak (Spilák Lajos), igen, ki fogunk kapcsolódni, átengedjük magunkat a zavartalan szórakozás örömének, gondolkodó eszünket pedig szépen elaltatjuk, minek úgy kifárasztani. Fogunk nevetni, méghozzá jó sokat, ám a fesztelen bugyborékolás hamar a torkunkon akad, és elkezdjük felöklendezni a minket körülvevő áldemokráciát – és itt kezdődik az igazi, a vérfagyasztóan igazi színház. Mert minden mondat a húsunkba vág, még ha a felkent fehér maszkok olyannyira cinkosan mosolyognak is ránk. Mind szerződésszegőkké válunk, és kimérjük magunkra a penitenciát: rá kell eszmélnünk ugyanis, hogy nincs itt semmiféle görbe tükör, mert a valóságunk felülírja a legabszurdabb színházi gesztust is. A Harmadik Birodalom még karnyújtásnyira sincs tőlünk. Elég csak kinyitni a szemünket. De azt muszáj.

Ne hagyjuk hát, hogy a kabaréforma óvatlanul megvezessen bennünket. A könnyedség csupán imponáló külsőség, hiszen már a fülledt színvilág és a hozzá párosított térelrendezés is a jelentés kiterjesztésére koncentrál: körbeüljük a színpadot – miközben a Konferanszié kedvesen felhívja figyelmünket, hogy az X-szel jelölt székeket hagyjuk szabadon a fasisztáknak –, így azonnal egyetlen, szoros közösséggé formálódunk. Érkeznek is a kiszólások, tapintható a közvetlenség, a színész és a néző folyamatosan reagál egymás rezdüléseire. Ebben a közös játékban szerepkörétől fogva legintenzívebben Spilák Lajos van jelen, aki Békeffi László humoros szövegeit használva vezeti fel az ugyancsak poénra kifuttatott jeleneteket, amelyek olyan élesen reflektálnak a magyar társadalom anomáliájára, akárcsak a Harmadik Birodalom diktatúrájára. A Konferanszié még játszik is velünk, a stílusosság kedvéért akasztófát, mi pedig vért izzadunk, hogy kitaláljuk azt az egyszerű szót, hogy tisztességes. Úgy látszik, a morális értékek nem adják olyan könnyen magukat, ha egyszer eldobtuk jelentésüket, keményen küzdeni kell azért, hogy visszaszerezzük.

Aztán, ha sikerült is újra értelmet rendelnünk a hangalakhoz, nem biztos, hogy megtaláljuk a helyét aktuális szótárunkban. Mert végtére is miként használhatnánk a tisztességet, ha egy olyan világban találjuk magunkat, ahol a gyermek szüleinek hóhéra lehet, ahol a szeretők számára nincs más út, csak egymás elvesztése vagy elárulása, és ahol alig kelt megrendülést egy hentes, aki boltja kirakatában akasztja fel magát? A majomként ugráló SA-tisztektől ugyanis igen gyorsan eljutunk a kisember gyógyíthatatlannak tetsző nyomorúságáig, miközben a két társulat egy percre sem veszi le vállunkról a felelősséget. A tíz jelenet mindegyike arra mutat rá, méghozzá pedáns határozottsággal, hogy mindazt, ami körülöttünk tombol – a fasizmust, a gyűlöletben kicsúcsosodó indulatokat, a propagandát –, mi magunk választottuk és legitimáltuk. Az egyre növekvő politikai nyomás alatt összeroppanni készülő társadalom ugyanis nem mond nemet, a kisemberek csupán saját látszólagos kívülállóságukba és vélt tehetetlenségükbe burkolóznak: hiába itatja át a félelem mindennapjaikat, meghunyászkodó passzivitásukkal csak újabb lehetőségeket adnak a hatalmon lévők kezébe.

Egészen direkt, ám még direktségében is esszenciális színházi gesztus az, ahogyan az utolsó jelenetben a színészek letörlik arcukról a festéket – mondhatnánk: félelmeiket –, és a kollektív nemet mondás gesztusával foglalnak állást a fennálló rendszer ellen. Itt már nem működnek az olyan brechti elidegenítő gesztusok, mint az idézetek és feliratok halmozása vagy a teatralitás maximumra járatása, mert ez olyan tiszta üzenet, amivel az alkotók nem kikacsintanak a nézőkre, hanem nyíltan és őszintén – persze a maguk sajátos humorát megtartva – fordulnak embertársaikhoz, akik igenis képesek a változtatásra. Csak el kellene végre hinni.

Ez a befejezés még akkor is váratlanul nagy erővel hat, ha a korábbi jelentek megkomponáltsága kisebb egyenlőtlenséget mutat: némelyik frappánsabb, hitelesebb, mint a többi, ám a nagy egész olyan összhangról és céltudatosságról tanúskodik, amely ritka kincs a színházakban. Persze nem jut és nem is juthat mindig mindenkinek nagy kihívást jelentő szerep, a feladatok azonban szépen oszlanak el: Nagypál Gábor zsigerből hozza mindegyik figuráját, egyetlen hiteltelen pillanata sincs, ahogyan Homonnai Katalin is megejtő szépséggel és eleganciával vált szerepei között. Mellettük Pallagi Melitta és Domokos Zsolt remekel még, Piti Emőke zsidó feleségként pedig az est egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja.

Különös bizonytalan pont azonban a legnagyobb(nak szánt) ziccer: Spilák Lajos és a konferanszié szerepe. Spilák fals optimizmusba mártogatott, meglehetősen ironikus karaktere számtalan lehetőséget rejt magában, amivel a színész többnyire élni is tud, ám olykor-olykor mégis úgy tűnik, mintha teljességgel kívül maradna az előadáson. Játékmódja szinte tökéletesen ellenpontozza a többiek energiagazdagságát és szenvedélyes mondani akarását, eltartja magától feladatát, így mondatai és gesztusai egyszerű rutinmunkaként hatnak. Viktor Balázsnak és Borsányi Dánielnek ugyancsak hol sikerültebb, hol sikerületlenebb villanások jutnak, ám kisebb szerepeikben maximálisan helyt állnak, Boros Anna, Horváth Szabolcs, Lovas Dániel és Sipos György játéka pedig szintén nagyszerűen idomul a brechti világhoz.

A színlap szerint az előadás cselekménye kitalált, nyolcvan évvel ezelőtti történeteken alapul. Fontos hangsúlyozni, hogy németországi történeteken, éppen ezért „mindennemű egyezésük a mai magyar valóság alakjaival csupán a véletlen műve.” A véletlen pedig dolgozik is rendesen, szinte eluralja a jeleneteket. Nem hihetjük azt, hogy ez nem rólunk szól, hogy ez nem 2018, és nem az, ami minket körülvesz. Már csak az a kérdés, hogy mihez kezdünk ezzel a felismeréssel: nemet mondunk, vagy meghúzódunk, és mindennap újratanulunk (f)élni. 

Bertold Brecht: Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban

Játsszák:

Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Homonnai Katalin, Horváth Szabolcs, Lovas Dániel, Nagypál Gábor,
Pallagi Melitta, Piti Emőke, Sipos György, Spilák Lajos, Viktor Balázs

Jelmez és díszlet: Horváth Jenny, Szakács Ferenc

Zene: Horváth Szabolcs, Spilák Lajos

Fényterv: Szapu Márk

Rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta

Rendező: Benkó Bence, Fábián Péter

Bemutató: 2018. február 28.

Stúdió K

Fotók: Szedő Iván