„Hitler egy méreg. Hitler mérgező. Egyetlen német hotelben sem találkozhatunk Hitler képével a falon, ám abban a moszkvai szállóban, ahol mi laktunk, volt egy Sztálin portré. Ő megúszta ezt az egészet, de tényleg. Csendben fátylat borítottunk rá, és nem igazán néztünk szembe vele” – nyilatkozta Armando Iannucci, a Sztálin halála rendezője a Rolling Stone magazinnak. Az való igaz, hogy a történelem két nagy diktátora közül Adolf Hitlerrel szemben a nyugati civilizáció egyértelműen elutasító, míg Joszif Viszarinovics Sztálin kultusza újra és újra erőre kap Oroszországban és a volt szovjet tagállamokban, többek között a Nagy Honvédő Háború miatt. Hitlerről továbbá készültek a hagyományos drámák (Hans-Jürgen Syberberg: Hitler, George Schaefer: A bunker, Oliver Hirschbiegel: A bukás) mellett szatirikus hangvételű filmek is, úgy mint a háború alatt nagy botrányt kavart Chaplin-féle A diktátor, Tarantino Becstelen Brigantykja vagy a Timur Vermes regényéből adaptált Nézd, ki van itt!. Sztálinra viszont jobbára Mihail Csiaureli propagandafilmjéből, a Berlin elestéből vagy Robert Duvall-lal a címszerepben Ivan Passer Sztálinjából emlékszünk.

Persze a sztálini terrorról több alkotást is fel tudunk idézni, de mint például A 44. gyermekben, sok ilyen történelmi drámában a vezér rejtve marad, így a tömeggyilkosságok bizonyos tekintetben elválnak Sztálin paranoid személyétől. Ezért is üdítő szatíra a Sztálin halála, mert a Chaplin-klasszikushoz vagy a Nézd, ki van itt!-hez hasonlóan mer nevetni a rettegett diktátoron. És egyébként, ahogy a Timur Vermes-adaptáció, úgy Armando Iannucci filmje is egy irodalmi művön, pontosabban egy azonos című, Fabien Nury és Thierry Robin által jegyzett francia képregényen alapszik. A sztori pedig nemcsak szatírának, de izgalmas politikai thrillernek, sőt gengszterfilmnek sem utolsó, azonban hiába a remek színészek és Armand Iannucci biztos kezű rendezése, a filmmel vannak nagyobb, főleg erkölcsi problémák.

Iannucci és a képregény alkotói sem ragaszkodtak görcsösen a történelmi tényekhez, ami nemcsak a kritikusoknál, de az orosz kultúrpolitikusoknál és az értelmiségiek körében is nagy felháborodást keltett. Olyannyira, hogy a Sztálin halálát Oroszországban és több volt szovjet tagállamban is betiltották, minthogy az sérti az orosz, illetve szláv becsületet, valamint bemocskolja a második világháború hőseinek és a sztálini tisztogatások mártírjainak emlékét. Mindenesetre a cselekmény a diktátor utolsó napján, 1953 márciusában veszi fel a fonalat. Miután Sztálin eltölt egy estét bizalmasaival, Berijával, Molotovval, Hruscsovval és Malenkovval, és megnéznek egy westernt, a vezér nyugovóra térne a Moszkvai Rádió által biztosított Mozart-koncert felvételére. A lemezt meg is kapja Maria Judina, a híres szovjet zongoraművésznő rövid üzenetével, melyben zsarnoknak nevezi Sztálint. A diktátor látszólag kineveti az egészet, azonban valószínűleg mégis megérintette az üzenet, mert rosszul lesz, és elájul. Mivel az ajtaja előtt álló őrök annyira félnek tőle, hogy bemenni sem mernek, így Sztálin bejárónője talál rá az istenként tisztelt vezetőre. Amint Berija, Hruscsov, Molotov és a többi befolyásos vezető tudomást szerez az esetről, elkezdenek mesterkedni, és megindul a hatalmi harc a „szovjet trónért”.

Ahogy Joe Wright Gary Oldman alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott A legsötétebb óra című filmje, úgy a Sztálin halála is a rendezés frissessége és a forgatókönyv merészsége miatt érdemel elismerést. Miként Wright Churchillt, úgy Iannucci a diktátort, Hruscsovot vagy Beriját is kreatív módon, az unalmas életrajzi filmek kliséit elkerülve mutatja be. Azaz annak ellenére, hogy a filmben minden szovjet politikus ravasz cselszövő, immorális intrikus, mégis emberi, gyarló, már-már szerethető oldalukat ismerjük meg. Már az egyik első jelenet is jellegzetes, melyben a Steve Buscemi által megformált Hruscsov és Simon Russel Beale Berijája úgy játszanak, mint két gyerek: ugrálnak, nevetnek, összebuciznak. Sztálin pedig nevetve figyeli őket, mintha tényleg ő lenne az Atyácska, aki népéről gondoskodik, és ha kell, meg is dorgálja „gyermekeit”. Armando Iannucci ezt a motívumot nagyítja fel, és ezt fokozza le a szatirikus túlzás segítségével zseniálisan.

Jóllehet, annak ellenére, hogy egy komikusra hangszerelt filmről van szó, a Sztálin halálának valójában csak az első harmada humoros a maga módján, Armando Iannucci műve nagyobb részt politikai thriller. Miután elveszítik az apát, Berijából és Hruscsovból is előtör a gengszter. Főleg a nagy hatalmú politikai rendőrség feje, Berija tűnik fel úgy, mint egy keresztapa, hiszen egyik jelenetben maga veri ki a politikai fogolyból az „igazságot”, akár egy Martin Scorsese-bűnfilm antihőse. Csak éppen ezek a gengszterek olyan bűnözők, akik legalizálták hatalmukat, és a diktatúra teszi őket érinthetetlenné, akár Al Caponét a jogi kiskapuk. Így ha a történelmi tényeket nem is mindig tartja tiszteletben Armando Iannucci, az abszurd kemény diktatúra lényegét képes megragadni. Vagyis, míg a vezetők a népről és a nép érdekeiről beszéltek, az emberek valójában csak a hatalomszerzéshez kellettek, ha pedig annak útjában álltak, egyszerűen eltüntették őket a Föld színéről.

Emellett a Sztálin halála a szovjet politikai rendszer, a sztálini terror labilitását is érzékletesen mutatja be a diktátor halála utáni erőre kapó intrikák révén. Mivel Sztálin hatalma megfélemlítésre, szorongásra és állandó gyanakvásra épült, így szinte szükségszerű volt, hogy ez a rendszer önmagát számolja fel. Utólag szakemberek megállapították, hogy a diktátor patologikus módon paranoid volt, még a legközelebbi bizalmasait is kész lett volna egy napon főbe lövetni összeesküvés vádjával. Tényleg ironikus, hogy halálát is az okozza, illetve a valóságban is az okozta, hogy csatlósai és alárendeltjei félelmükben nem mertek cselekedni, nem mertek bemenni hozzá. A történelmi hűség kérdésének problémáját némiképp feloldja, hogy éppen a paranoid hangulat miatt több elmélet is létezik Sztálin haláláról. Az egyik ilyen szerint Berija, ha nem is működött közre aktívan a vezér életének bevégzésében, de mivel sejtette, tudta, hogy ő is a tisztogatás áldozatává válhat, így direkt úgy szervezte a dolgokat, hogy Sztálin a megfelelő ellátás hiányában ne is tudjon felépülni az agyvérzésből. Tehát a kölcsönös bizalmatlanság a kemény diktatúrában a szövetségeseket is egymás ellen fordítja. Ez jelen van Sztálin és csatlósai, majd a diktátor halála után Berija, Hruscsov, Molotov, Zsukov és Sztálin gyermekeinek (Vaszilij és Szvetlána) kapcsolatában.

A Sztálin halálának rendezése és friss, merész hozzáállása a film nagy pozitívuma. Azonban a szatirikus hangvétel Armando Iannucci művének nemezise is. A filmet Oroszországban tehát  betiltották, és a betiltással egyetértett az értelmiségiek, művészek és befolyásos emberek jelentős hányada is. Zsukov marsall lánya például petíciót is indított. Az orosz történelmi személyek ábrázolása mellett az is felháborította Oroszországot, hogy a filmet éppen a sztálingrádi csata 75. évfordulóján mutatták be, így a véres összecsapásokban elhalálozottakkal tiszteletlenül bántak Iannucciék. És azt el kell ismerni, hogy a Sztálin halála ebből a szempontból valóban problémás. Mert az egy dolog, hogy Armando Iannucci a diktátort, Beriját és a desztalinizáció nagy alakját, Hruscsovot is kifigurázza, de a tömeggyilkosságokat is polgárpukkasztó módon mutatja be. Mivel szatíráról van szó, így Ianucci távolságot tart szereplőitől, viszont míg a főszereplő politikusokat több oldalról is bemutatja, az agyonlőtt áldozatok tényleg csak statiszták, vagy ahogy azt éppen maga Sztálin hangoztatta: „egy ember halála tragédia, milliók halála statisztika”. Mikor például egyik jelenetben egy szibériai táborban sorra végzik ki a politikai foglyokat, az egyikőjük életét mentendő kétségbeesetten „Éljen Sztálin!”-t kiált, a kivégző tiszt cinikus „Ő már halott” kijelentéssel szenvtelenül fejbe lövi a szerencsétlent. A fekete humorral alapvetően nincs baj, azonban ebben a kontextusban ez a geg tényleg sértő a sztálini terror áldozataira nézve, mivel lehetséges, hogy egy még ma is élő orosz rokonát, szüleit, testvérét lőtték így agyon a diktátor alatt és annak halálát követően, a tisztogatások során. Ebből poént csinálni nem merészség, hanem tapintatlanság.

Emellett apróságnak tűnik, de ezzel a szatírából következő szenvtelenséggel együtt mégis markáns probléma, hogy a jórészt brit színészekkel megvalósított filmben mindenki britként viselkedik, és eredetiben nyilván angolul beszél (mivel a film magyar szinkronos, ezért a moziban ez nem szembeszökő). Vagyis az orosz kultúrát, történelmet és társadalmat Armando Iannucciék még azzal sem tisztelték meg, hogy legalább orosz karaktereket igyekeznek megalkotni, ha már a szláv nyelvet nem is tartották nemzetközi forgalmazásra alkalmasnak.

Így elmondható, hogy a Sztálin halála alapvetően jó, de tiszteletlen film. És bár egy filmalkotást elsősorban esztétikai szempontok szerint érdemes elemezni és értelmezni, mivel ez a médium a valósággal különösen szoros kapcsolatban áll, így nem mehetünk el az adott mű által implikált etikai kérdések mellett sem. Persze a Brian élete is kineveti a rómaiakat, a keresztényeket és a zsidókat egyaránt, és A tanúban sem bánik kesztyűs kézzel Bacsó Péter a Rákosi-rezsimmel és kiszolgálóival, de Armando Iannucci átlépett egy bizonyos határon. Jóllehet, ettől még a Sztálin halála egy fontos politikai fejleményre is rámutat: Oroszországban tényleg visszatért a diktatúra, ha egy filmet ideológiai alapon be lehet tiltani.

Sztálin halála (The Death of Stalin) Színes, magyarul beszélő, angol-francia szatíra, 106 perc, 2017. Rendező: Armando Iannucci Író: Fabien Nury Forgatókönyv: Armando Iannucci, David Schneider Zene: Christopher Willis Operatőr: Zac Nicholson Producer: Nicolas Duval-Adassovsky, Kevin Loader, Laureint Zeitoun, Yann Zenou Vágó: Peter Lambert Szereplők: Steve Buscemi (Nyikita Hruscsov), Simon Russel Beale (Lavrentyij Berija), Michael Palin (V. M. Molotov), Jeffrey Tambor (Georgij Malenkov), Jason Isaacs (Zsukov marsall), Olga Kurylenko (Maria Judina), Adrian McLoughlin (Joszif Sztálin), Andrea Riseborough (Szvetlána Sztálin), Rupert Friend (Vaszilij Sztálin) Bemutató: 2018. március 15. Forgalmazó: ADS Service Kft. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek forrása: ADS Service