PRAE.HU: Színészként először láthatjuk Önt a Radnóti színpadán. Milyen volt ez a típusú találkozás a társulattal?

Az  első napokban furcsa volt, kissé zavarban is voltam, de annyira kellett figyelni, hogy ez hamar elmúlt. Rendezőként dolgoztam már többször is a társulattal, ezért volt különösen fontos, hogy színészként is hitelesítsem magam, de azt kell mondanom, hogy teljesen természetes volt a munkafolyamat. Ahogyan Andrei találkozása is teljesen természetes volt a csapattal. Ő olyan hiteles személyiség, aki rögtön bizalmat ébreszt, nem is emlékszem arra, hogy lett volna bármilyen kicsit is negatív tapasztalat, de az biztos, hogy nagyon kemény próbaidőszakon vagyunk túl.

PRAE.HU: És miért éppen Andrei Şerbannal szeretett volna dolgozni? Mit tud ő adni a színészeinek?

Az elmúlt években az volt a tapasztalatom, hogy mindig sikerült túllépnem saját magamon, amikor vele dolgoztam. Ez persze nem biztos, hogy így van, mert az ember nem látja elég jól magát kívülről, de Andrei mindig olyat kér, ami máshonnan közelít hozzám, mint amit megszoktam. Ez egyébként a két színházi kultúrának is a különbsége, ezért mindig nagy kihívás, hogy vajon meg tudom-e csinálni azt, amit vár.

PRAE.HU: A III. Richárdnak itthon már van egy viszonylag körvonalazott színjátszási hagyománya. Volt valamiféle előképe arról, hogy milyen is lesz ez a karakter a színpadon?

Ha színész vagyok, akkor nincs előképem. Éppen az a jó benne, hogy ilyenkor tiszta lappal indulunk, és az is nagyon jó, hogy van valaki, akiben az ember megbízik, és általa hagyja magát felépíteni. Nagy nyitottsággal, bizalommal kell jönni.

PRAE.HU: Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy valójában minden szerepétől szorong. A III. Richárdnál is  megvolt ez a szorongás a bizalom ellenére?

Persze, de szerintem minden színész minden szerephez szorongással áll hozzá. Nem tudni róla semmit. Nem tudom, hogy mit fog kérni a rendező, nem tudom, hogy megértem-e, és nem tudom, hogy egyáltalán tudok-e még játszani. Rendezőként azért más a helyzet, mert nagyon erősen fel kell készülni, és bár ott is szorong az ember valamilyen módon, de színészként teljesen ismeretlen és félelmetes helyzetben vagyunk. És nem is azt mondom, hogy a rendezőnek, hanem önmagunknak vagyunk kiszolgáltatva.

PRAE.HU: Ez a szorongás feloldódik a próbafolyamat alatt?

Jobb esetben igen, rosszabb esetben nem. De nem is biztos, hogy rossz ez a szorongás. Azt szokták mondani a nagyok, hogy mindig nulláról kell kezdeni, és ez tényleg így van. Nem lehet tudni, hogy mi a vége vagy van-e vége egyáltalán. És persze minden este más, ráadásul Andrei rendezése rendkívül karakteres, így az, hogy éppen hogyan működik az előadás, nagyon erősen az aznapi közönség összetételétől is függ.

PRAE.HU: Az, hogy nagyon más ez az előadás, amit itthon megszoktunk, kétségtelen. Sok mindenen érződik ez, főként persze a játékmódon, de ha a hatásokat nézzük, akkor már a hangerő ilyen szintű felfokozását is váratlannak találhatjuk, bár ez a román színház sajátossága is.

Hangosabb, igen. Ők kívülről indulnak, és csak az adott pillanatot nézik, míg mi itthon sokkal inkább lelki folyamatokban gondolkodunk. Andrei csinált egy olyan előadást, ami ilyen szempontból nincs tekintettel a térre: ez ugyan egy kis színház, a III. Richárd viszont egy hangos történet. Azt gondolom egyébként, hogy az a színházi gondolkodás, amit Andrei hoz, sokkal kevésbé köti magát a darab, a színjátszás és összességében a színház hagyományaihoz, és én pont ezt az mérhetetlenül nagy szabadságot szeretem benne.

PRAE.HU: Ha a rendező ennyire szabad, akkor a színészek is azzá válnak?

Egy idő után biztosan, de azért adott egy nagyon erős forma, amiben működni kell. Ezt is mondta Andrei, mielőtt elment: nagyon szeretné, ha szabadon tudna működni ez az előadás, de azokon a koordinátákon belül, amiket együtt határoztunk meg.  

PRAE.HU: Több interjúban is említette, hogy III. Richárd az egyik kedvenc szerepe. Mi érdekelte leginkább a figurában?

Magát a történetet tartom érdekesnek. Azt, hogy miként működik egy olyan világ, amiben egy ilyen nyilvánvalóan ördögi, ám nagyon okos figura, mindennek a tetejébe tud kerülni. Mert ez nemcsak belőle fakad, a környezet az, ami eltűri és megengedi ezt, miközben Richárd azért nem árul sok zsákbamacskát. És mégis megveszik, mert ha az érdek úgy kívánja, akkor az emberek bármit képesek bevenni.

PRAE.HU: Az alapszituáció miatt hajlamosak vagyunk csak a történet politikai olvasatát észrevenni. De mégis mit gondol, valójában milyen messzire kell menni ahhoz, hogy szembe kerüljünk az első III. Richárddal?

A hatalom kérdése nem csak politikai kérdés. Egy családban, egy munkahelyen is van hatalom. „Minek kell ahhoz történnie, hogy nekem jó legyen?” – már önmagában ez a kérdés is teremt egy III. Richárdot, ahogyan az is, ha valaki annyira meg van bántva, hogy se istent, se embert nem ismer. A hatalom alapügy, nincs értelme Richárdot konkrét politikusra behelyettesíteni, mert a történet nem erről szól, ahogyan az előadás sem.

PRAE.HU: És hogy látja, rejtőzködnek közöttünk ezek a „richárdok” vagy valójában észrevesszük őket?

Persze, észrevesszük, és hagyjuk őket működni. Kihasználjuk a helyzetet, miközben abszolút lenézzük őket, mert magunkat magasabb rendűnek gondoljuk náluk. Közben pedig beleesünk a hálójukba, mert csak azt látjuk, hogy az adott pillanatban az érdekeink végett őket kell előretolni, attól függetlenül, hogy meg van róluk a véleményünk. Az szerintem nem kérdés, hogy mi mennyiben vagyunk ludasak az ilyen típusú hatalmi helyzetek kialakulásában.

PRAE.HU: A konklúzió tehát: a környezet éppolyan felelős mindenért, mint Richárd.

Igen, abszolút. Sőt!

PRAE.HU: És mindennek ellenére hogyan lehet mégis az, hogy III. Richárdot vonzónak is tudjuk látni?

A gyerekelőadásokon sokszor a gyerekek is a gonosznak drukkolnak. Talán azért, mert az akarás, a belső tűz, a kitartás, a ravaszság, az vonzó. Az szexi. És hát a gonosz meg meri tenni. A bátorság is imponáló, még akkor is, ha azt mondjuk, hogy valójában borzalmas dolgokat művel. De ő megteszi, miközben mi még a sokkal kevesebbet sem merjük meglépni.

PRAE.HU: A hatalom maga gyilkos hatású, vagy mindig pusztán az ember a felelős?

A hatalom nem negatív fogalom, a hatalom lehetőség. Persze a hatalom mindig konfliktust szül, egyszerűen nincs olyan, hogy mindenkinek jó legyen. De az, hogy egy ember vagy egy hatalmi szerv mire használja a befolyását, az teljes egészében tőle függ, és túlműködés esetén nem tud megálljt parancsolni magának. De az biztos, hogy a hatalom lehetőség a jóra is. Nem csak a rosszra.

PRAE.HU: Nehéz kérdés ez, hiszen egyre nehezebb olyan vezetőt elképzelni, aki semmilyen szempontból nem él vissza a helyzetével.

Azt gondolom, hogy amikor nekem hatalom volt a kezemben, azzal nem éltem vissza, legalábbis megpróbáltam nem visszaélni vele. Használtam, hiszen azért voltam ott. Ez volt a feladatom. Engem maga a hatalom nem érdekel, csak a lehetőség, amit létre lehet hozni általa. III. Richárd éppen ezért nem tud király lenni: a hatalom csak addig foglalkoztatja, amíg megszerzi, aztán már nem tud vele mit kezdeni. Nincs vele célja, és hát ott van a felelősség is. Azt nem nagyon szokták szeretni.

PRAE.HU: És mi jön III. Richárd után? Felállhat valamiféle rend?

Nagy trógerek után jönnek a kisebb trógerek. Aztán megint jönnek a nagy trógerek. Gandhiból és Ferenc pápából nagyon kevés van. És az se biztos, hogy észrevesszük őket időben, vagy egyáltalán lehetőségünk lesz észrevenni.

PRAE.HU: A színház mint társadalmi intézmény talán épp abban tudna segíteni, hogy észrevegyünk dolgokat. Ugyanakkor Şerban a következőt nyilatkozta egy interjúban: „Mintha megrekedt volna a színház, pedig tovább kellene lépnie. Nagyon jó, de kissé... hogy is mondjam... impotens. A nézőknek megrendülten kellene távozni.” Hogy látja ezt a kérdést? Impotens lenne a magyar színház?

Ezzel nem értek egyet, és Şerban ezt általában a színházról nyilatkozta, nem kimondottan a magyar állapotról. Az elmúlt években itthon nagyon sokszor éltem meg azt, hogy a színház megrendítette a közönséget. Egyre inkább azt érzem, hogy nálunk, ebben a társadalmi berendezkedésben a színház valamiféle szelep. Nem azt mondom, hogy a színész a világmegváltó feladatát tölti be, de hogy katarzist tud adni, abban egészen biztos vagyok. Legalábbis a nem gyáva színház.

PRAE.HU: Mit ért pontosan nem gyáva színházon?

Azt a színházat, amelyiknek a világról van mondandója, és azt gondolja, hogy bele tud szólni ennek a világnak a működésébe, ezért mer kockáztatni.

PRAE.HU: És mit gondol, itthon van lehetőségük kockáztatni a színházaknak?

Persze, rengeteg.

PRAE.HU: Különös, hogy ezt mondja, hiszen a mostani támogatási rendszerből és az egyéb körülményekből adódóan azt gondolhatná az ember, hogy ezek a lehetőségek egyre csak szűkülnek.

Pont ugyanolyan furcsa a színházi rendszer, mint minden más ebben az országban. Tökéletesen leképezi az állapotokat. Semmi különösebb nincs a magyar színházban, mint a mai magyar orvosok vagy a mai magyar pedagógusok között. Vagy beállsz a sorba, fújod, amit kell, összehúzod magad és azon tépelődsz, hogy mi az, amiből nem lehet probléma, vagy elkezdesz szabadon gondolkodni.  

PRAE.HU: Akkor visszacsatolva a III. Richárdra: azért, hogy itt tartanak a társadalmi intézményeink, mi vagyunk a felelősek.

Azt gondolom, hogy igen, hiszen hagyjuk. Ilyen egyszerű: hagyjuk.

PRAE.HU: Lát lehetőséget a folyamatok visszafordítására?

Azt kellene beépíteni az agyakba, hogy muszáj elfogadnunk és vállalnunk magunkat. Egyenként és társadalmilag is. Amíg hazudunk magunknak a múlt és a jelen valóságáról, addig nincs miről beszélni. A virtuális világnak nem sok köze van a valósághoz, mi pedig egy abszolút virtuális világban élünk, és most nem arra gondolok, amit az interneten keresztül használunk. Mi egyszerűen nem vállaljuk magunkat, tehát gyávák vagyunk. Azt lehet olvasni mindenfelől, hogy bántanak minket. Nem. Mi vagyunk a legrosszabb véleménnyel saját magunkról. Mert hazudunk és nem tudjuk sem felvállalni, sem szeretni azt, amilyenek vagyunk.

PRAE.HU: Kimondva egészen egyszerűnek tűnik a megoldás, mégis mintha tudomást sem vennénk róla.

Pedig a világtörténelmet végignézve ez az egyetlen út. De a családban is így van: amíg elhallgatott, elásott problémák vannak, addig azok mérgeznek, mint a vegyszer, amit a föld alá ásnak. Ki kell beszélni, vagy nem megyünk semmire.

PRAE.HU: És mi kellene ahhoz, hogy meginduljon egy ilyen beszélgetés? Szintén egy vezérfigura?

Egyéni gondolkodás kérdése, hogy ki mit tart fontosnak, és mit hajlandó kockáztatni. De az ilyen típusú hozzáállás nem kifizetődő egy politikus számára. Az igazság sosem az, a hazugság, a bűnbakkeresés és a hárítás viszont annál inkább. Aztán végül mindenkinek az válik valósággá, amit ő maga szeretne, és ezek a folyamatok körkörösek. Ahhoz, hogy nálunk bármi is változzon, egyelőre el kellene jutni a falig. Lehet, hogy még be is kell vernünk a fejünket, és akkor talán elgondolkozunk egy kicsit. 

Fotók: Dömölky Dániel