Fények le. Sötétség. Zongoraszó. Várunk. Még mindig sötétség. Zongoraszó már nincs. Várni még várunk. Kezdenek megnyúlni a percek. Fények fel. Alig van időnk hozzászokni az újbóli világossághoz, máris azzal szembesülünk, hogy valaki ordítva rohan felénk. Majd megáll, kicsit szemlélődik, és halk bizonyossággal kijelenti: „Ma van a születésnapom!” Ő David (Vilmányi Benett), egy diszfunkcionális család legfiatalabb tagja, aki nem dolgozik, akit ki kell szolgálni, akinek saját szobát kell biztosítani, aki éjszakánként érez – már ha érez – valamiféle életerőt. Ő az, aki különc, aki kilóg, aki eltér.

David valóban eltér, de a születésnapját felölelő darab végére meg is tér. Lars Norén drámája, Az éjszaka a nappal anyja David megtérésének és életfogalmának fájdalmas kifordítása egy svéd mikrokozmoszban: a pénzügyi gondokkal küzdő, hoteljüket vezetni próbáló mamájának, Elinnek (Konfár Erik) és papájának, Martinnak (Koller Krisztián) a konyhájában. Ugyanakkor mondandója és témaválasztása miatt a drámatér ki-kitágul, és olyan egyetemes létélményekre reflektál, mint a fiatal individuum világba vetettsége, önkeresése, ellenszegülése és haragja. David haragja jól ismert mindannyiunk ifjú énje számára. Ez a harag világunk-környezetünk ellen irányul, de csak részben. Sokkal fontosabb az a része, amely belülről táplálkozik, amely belülről emészt fel minket, amely önnönmagunk ellen irányul. Magunkra haragszunk, magunkkal harcolunk; kérdéseink vannak, válaszokat várunk.

Az önharag és önharc fekete tere ez. Ezt a mentális gödröt és David abból való ambivalens kilépését rendezte meg Fehér András. Következetes döntésnek tűnik tehát a szinte díszletmentes, csupán pár székből és egy zongorából álló, teljesen fekete színpadtér kialakítása – metaforikusan projektálva ezzel David lényének űrszerű zűrét, majd érbevágó megtérését. Ezek összecsengenek, egymásba íródnak, de Man-i hypogrammaként[1] egymás kulcsfogalmaivá válnak: zűr, megtér, tér. A hang és az üres tér kapcsolatát a zsigeri reakciót célzó, többszöri megtekintés után is hatásos nyitány példázza. David zongorajátékot felváltó ordítása reprezentációja mindannak, ahogy a hangját kereső és hallatni akaró én szembeszegül azokkal a társadalmi elvárásokkal és normákkal, amelyek fekete lepelként légmentes, üvegbura alatti létezésre kényszerítik – vagyis elfojtani-megfojtani próbálják. Szó van itt természetesen David virágos cipőjéről, szűk nadrágjáról és titokzatos találkáiról, vagyis heteronormatív határokat áthágó identitásáról; ezt ellenpontozandó, szó van idősebb testvérének, Georgnak (Hajdu Tibor) matrózmúltjáról és a családi hotelt menteni próbáló mártírjelenéről is.

Az előadás tematikai szálain túl, a rendező színészvezetésében is jelentkezik egyfajta határsértés, amely ugyancsak társadalmi ellenpontokkal játszik: a mama szerepét egy férfi színész alakítja. Konfár Erik játékában Elin mindig halkan és szeretetteljesen, de megfogyott életerővel és láthatóan betegesen szólal meg, aki családtagjai és saját maga illúzió- és hazugsághálóiban próbál „igazságot” keresni. A mama köhögésmotívuma rámutat arra, hogy ezek az igazságok folyton kikívánkoznak az emberből, mégis megakadnak félúton, így artikulálatlanok és végső soron kimondhatatlanok maradnak. Nem lehet nekik hangot adni. Ibseni élethazugságok ezek, amelyek elnyelik az embert még azelőtt, hogy kiútra találna. Nincs kiút. A nappal fényét a harag örökös fekete tere váltja fel. Koller Krisztián kezdetben kiegyensúlyozottan és magabiztosan ül ugyanolyan székben, mint mi, így nézőként is érezhetjük, hogy lábai bizony erőteljesen ingadoznak. Alkoholista, milleri „sikeres” üzletembert idéző papafigurája ugyan lila nadrágot visel, amely tételezhető a Norén-könyv lila borítójának szóló szerzői kikacsintásként, mégis inkább ködbe burkolózó mivoltának a szimbóluma, aki nemcsak saját, de családja életét is elszínezi.

David mássága, Georg tettvágya, Elin elfojtása és Martin tagadása mind-mind olyan jegyek, amelyek Vilmányi Benett karakterében együttesen testesülnek meg. Az ezekkel való szembes(zeg)ülés az embert meztelenre vetkőzteti. David a feketeségnek hangot adó nyitány után némán áll előttünk. Cigi lóg a szájából. Nadrágját lassan letolja. Péniszét a combjai közé szorítja. Simogatni kezdi magát. Úgy dönt, e napon tükörbe kell néznie, hogy újra megszülethessen. És tükörbe is néz. Csakhogy a tükör mi vagyunk: a színészt a nézőtől elválasztó képzeletbeli fal. Vilmányi Benett nekünk vetkőzik és minket vetkőztet. A darab – mintegy keretezve-megkettőzve a nyitányt és felvillantva az abban rejlő megtérés lehetőségét – szintén a fények kialvásával, sötétséggel zárul. Pontosabban egy fekete vágással: David előttünk áll, kezében pengével, csuklóját szorítva. Hogy ez a vágás az általa és a családja által addig ismert életfogalmat átírja, az bizonyos. Hogy ez a vágás David életszövetét megbontva új utat nyit meg, vagy saját magát hasítja ki az életből, az kérdés marad. Épp úgy, mint mindenkori jelenünk a tekintetben, hogy kik vagyunk és hová tartunk.

Lars Norén: Az éjszaka a nappal anyja

Fordította: Osztovics Cecília

Martin: Koller Krisztián
Elin: Konfár Erik
Georg: Hajdu Tibor
David: Vilmányi Benett

Zeneszerző: Józsa Tamás

Rendező: Fehér András

Bemutató: 2017. november 16.

Ódry Színpad

Fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az előadás 18 éven felülieknek ajánlott!

[1] Paul de Man: Hypogramma és inskripció. In uő: Olvasás és történelem. Ford. Nemes Péter. Osiris, Budapest, 2002.