„Az absztrakt filmeket készítők mindig fogékonyak voltak a romantikából eredeztethető individualizmusra, a szélsőségesen befelé tekintő szubjektivizmusra, sőt gyakran akár a keleti meditációs gyakorlatok segédleteként kezelték munkáikat. Az absztrakt film eszmerendszere komoly átfedésben van a természeti népek, a keleti vallások vagy akár az okkultista misztikusok filozófiájával” – írta Lichter Péter A láthatatlan birodalom című esszégyűjteményének bevezetőjében. Lichter az egyik legradikálisabb kortárs magyar filmes, sőt talán az egyetlen, következetesen avantgárd experimentális filmeket készítő kortárs rendező Magyarországon. Akár Bódy Gábor esetében, Lichter Péternél is gyümölcsöző, hogy gyakorlati tapasztalatait elméleti munkáiban, esszéiben összegzi, illetve fordítva: a kísérleti filmek nézése, elemzése közben fellobbanó ötleteit önti formába filmetűdjeiben, kis- és nagyjátékfilmjeiben. Ez utóbbiakból jelenleg kettő létezik, a tavaly bemutatott, a horrort és az avantgárd filmet összeházasító Fagyott május (kritikánk itt olvasható) és a az idei Berlini Kritikusok Hetén szereplő Hamlet-parafrázis, a The Rub, melyet Máté Borival együtt jegyez a rendező.

Lichter Péter mint rendkívül következetes alkotó általában archív felvételekkel és klasszikus filmidézetekkel dolgozik (a 2001: Űrodüsszeia az alkotónak egyfajta múzsája), így a montázs a leglényegesebb filmes eszköz műveiben. És mint például a Rimbaud-ban, a Non-Places: beyond the Infinite-ben vagy a Fagyott májusban, nagyon fontosak a hangutómunka, a hangeffektusok és a zene is. A Fagyott május azért is volt különleges alkotás, mert Lichter nagyjátékfilmes terjedelemben próbálta ki magát, és bár ezúttal saját, forgatott jelenetekkel dolgozott, a vágás és az utómunkálatok emelték a sötét tónusú erdei felvételek összességét nyomasztó és transzcendentális utazássá. Jóllehet, a Fagyott május éppen a történetszervező elv és a horror műfaja miatt hatott a rendező korábbi munkáihoz képest konvencionálisabb alkotásnak. Ez azonban a The Rubról nem mondható el, melynek már az előkészítő fázisa is rendhagyó volt, minthogy a filmben látható archív felvételeket különböző rohasztási és színezési technikákkal változtatta Lichter Péter és Máté Bori gyönyörű absztrakt képekké.

A The Rubnak már nincs is hagyományos értelemben vett története. Igaz, a mű alapja a Nádasdy Ádám merész Hamlet-fordítása, illetve ebből is a címszereplő monológjai Hajdu Szabolcs színész-rendező előadásában. A film Hajdu remek, visszafogott melankóliával előadott szövege miatt is különleges élmény, azonban a The Rub radikalizmusa képeiben rejlik. A cselekmény hatvan perce alatt ugyanis nem látható más, csak javarészt színes, absztrakt formák, melyek mögül elő-előtűnik a Csillagok háborúja ismerős bevezető szövege, Sylvester Stallone bús profilja a Bérgyilkosokból, Arnold Schwarzenegger elmaszkolt arca a Terminator 3-ból, Matt Damon riadt tekintete A Bourne-rejtélyből vagy éppen Kirsten Dunst a Melankóliából. A mű egészét pedig áthatja az Art+Cinema mozitermében hallható (de nem látható!) Laurence Olivier klasszikus, 1948-as Hamlet-adaptációja, ez a mozis kép vissza-visszatér az avantgárd monodrámába mint egyetlen realista szekvencia. Így William Shakespeare műve bosszúdrámából a lét és az elmúlás alapkérdésein merengő Hamlet mentális utazásává változik.

Mint írtam, már a The Rub előkészítése is rendhagyó volt, mivel Lichter Péter és alkotótársa, Máté Bori úgy érték el az absztrakt filmes hatást, hogy a gyűjtőktől és a Magyar Nemzeti Filmarchívumból szerzett celluloidszalagokat elásták a földbe, valamint más rohasztási technikákkal roncsolták azokat. Így a színes pacák, a szabályosnak tűnő geometriai formák és a szemcsék mind-mind a természet, vagyis jórészt baktériumok és giliszták művei. „A rohadás sokszor szabályos formákat eszik a nyersanyagba, a baktériumok és a giliszták így zabálják át magukat a képen. Az az izgalmas ebben, hogy az alkotás folyamata véletlenszerűvé válik, mert nincs ráhatásunk, melyik képkockát rohasztja szét a föld. Csak azt tudjuk kontrollálni, mennyi ideig és milyen földbe rakjuk a celluloidot” – nyilatkozta Lichter Péter még tavaly az Origo Filmklubnak.

A Hamletben szereplő Polóniust idézve mindez „bár őrültség, van benne logika”. Pontosabban a The Rubban a felszínen elválik egymástól a hang és a kép, és míg a roncsolódott, groteszk celluloidhullákat látjuk peregni, Hajdu Szabolcs monológjai önálló életet élnek. Azonban azt már maga a rendező is megírta A láthatatlan birodalomban, hogy ha az avantgárd filmeken a történetmesélést, illetve a hagyományos dramaturgiai konvenciókat kérjük számon, éppen a lényegüket veszítjük el. Így a The Rubot sem elsősorban konkrét tartalma, hanem a formai megoldásai és Hamlet szövegei felől értelmezhetjük. A film címében szereplő szó, a ’rub’ szó szerinti fordításban ’dörzsölés’-t jelent, mely utalhat a filmnyersanyag szétrohasztására, és a Hamlet dekonstrukciójára is. Shakespeare művét és a jól ismert hollywoodi blockbustereket szó szerint legyalulta az alkotópáros, Lichter Péter és Máté Bori.

A The Rub olyan, mintha a Hamlet és a filmek jól kidolgozott szobrok lennének, melyeket előbb nagy erővel összeütköztettek, majd a megmaradt darabokat egymáshoz dörzsölték, és addig csiszolták volna, míg valamilyen különleges forma ki nem alakul a folyamat során. Lichter Péter és Máté Bori filmjében ez megtörténik, ami egyaránt következik Hamlet karakteréből és a természet által elrohasztott celluloid anyagából. Bár az eddig is nyilvánvaló lehetett a Shakespeare-dráma ismerőinek, hogy főhőse nem tipikus akcióhős, hanem önmarcangoló és öndestruktív, melankolikus karakter, Hamletnek ez a jellemvonása még inkább kidomborodik Hajdu Szabolcs meg-megakadó, majd újrakezdett monológjai révén. Így, hogy kizárólag a dán királyfi szövegei vannak egymás mellé és a képek alá helyezve, Shakespeare hőse egzisztencialista filozófussá változik, aki a lét és az elkerülhetetlen elmúlás, a halál kérdésein mereng.

Ehhez a merengéshez pedig tökéletesen passzolnak Arnold Schwarzenegger vagy Matt Damon giliszták által szétmállasztott, földszemcsékkel beterített képei. Lichter Péter és Máté Bori azzal, hogy elásták a földbe a filmeket, és hagyták, hogy a szerves anyagokból álló celluloid ugyanúgy elkezdjen bomlani, mint az emberi holttest, valóban a halállal hozzák közvetlen kapcsolatba a nézőt. A roncsolt, rohadásból épp, hogy kimentett filmszalagok képeire jól rímel a The Rub szempontjából kulcsfontosságú „Szegény Yorick!”-monológ Shakespeare művéből. Idézzük is fel ezt!

„Jaj, szegény Yorick! Ismertem őt, Horatio, végtelenül mulatságos fickó volt, tele pompás ötletekkel. Hány ezerszer cipelt a hátán, most meg – irtózok rágondolni. A gyomrom fölfordul. Itt csüngtek az ajkai, amiket ki tudja, hányszor összepusziltam... Hova lettek a vicceid? A bakugrásaid? A dalok, a rögtönzések, amiken az egész asztal gurult a röhögéstől? Egy se maradt, hogy azzal kigúnyold a saját vigyorodat? Leesett az állad? Na menj be most bármelyik nagyságos asszonyhoz, és mondd meg neki, hogy ujjnyi vastagon is festheti magát, akkor is így fog kinézni. Ezen majd nagyot fog nevetni. Figyelj, Horatio, mondj meg nekem valamit! […] Szerinted Nagy Sándor is így nézett ki a földben? […] És ilyen büdös volt? Fúú. […] Milyen közönséges célokra is felhasználhatók vagyunk, Horatio! Például gondolatban végig lehet-ne követni Nagy Sándor nemes porát odáig, hogy egy hordó lukját betapasztják vele.”

A celluloid szalagról pedig, főleg manapság, valóban a halál, az elmúlás, a jelentéktelenné válás juthat eszünkbe. A celluloid ma már olyan technika lett, mint maga a némafilm vagy a fekete-fehér film: csak különleges esetekben használják fel a digitális korszakban. De a celluloidszalag már a film hőskorában is az elmúlást és az enyészetet szimbolizálta, hiszen a filmnyersanyag első verziói igen gyúlékonyak voltak, emiatt a némafilmes termés 80-90%-a az enyészetté vált. Szerves összetevői miatt a celluloid ugyanolyan védtelen és véges életű, mint maga az ember. Érdekes összekapcsolni a The Rubot az amerikai Bill Morrison munkásságával, melyről Lichter Péter is írt néhány tanulmányában. Az amerikai alkotó fő profilja, hogy megsemmisülés határán álló, roncsolt filmszalagokat szed elő archívumokból, és ezeket digitalizálja, összevágja, és különleges zenei kísérettel látja el. Így a régi némafilmek életre kelnek, de már nem teljes valójukban, mivel az égési nyomok miatt a szerelmi jelenetek groteszk torzókként tűnnek fel. Ami egykoron klasszikus és romantikus volt, az ma már a celluloid mulandósága miatt absztrakt forma, Frankenstein-szörny.

Többek között így készítették elő az alkotók a filmhez felhasznált celluloidtekercseket

Lichter Péter és Máté Bori műve is ugyanezt az aspektusát ragadja meg az analóg filmnek. Ha a Terminátor- vagy a Bourne-filmek szalagjait elemészti a természet, hősies akciósztárok, szép színésznők és látványos akciójelenetek helyett foszladozó élőhalottak jönnek szembe velünk a mozivásznon. A roncsolt Terminátor 3. így egyenrangúvá válik a halálban a Bill Morrison által összevágott absztrakt etűdökkel. A celluloid pusztulásával minden film ismét egyenlő lesz, megszűnik a kísérleti film és a hagyományos játékfilm, az archív híradófelvétel és a blockbuster között a különbség (Lichter Péter és Máté Bori régi filmhíradókat is elástak és megidéznek). Éppen úgy, ahogy a halálban minden ember teste ugyanúgy rothadásnak indul, legyen az dán királyfi vagy egy koldus, politikus vagy munkás, férfi vagy nő, európai vagy közel-keleti.

A The Rub tehát gyönyörű önreflexív Hamlet-parafrázis, melynek időt kell adni, hogy meglássuk a kapcsolatot benne a Shakespeare-mű és a roncsolt filmklasszikusok között. Lichter Péter és Máté Bori művével csak egy probléma van: az említett, rendszeresen visszatérő mozis felvételek elütnek a pszichedelikus Hamlet-sztoritól, megtörik a film ritmusát, kizökkentenek a filmélményből. Jóllehet, valószínűleg az alkotóknak ez is volt a célja, és sok avantgárd filmre érvényes, hogy a néző elidegenítésére, kizökkentésére törekszik. Ám a The Rubban ez egyfelől a fő történetben is erősen jelenlevő önreflexió megismétlése (végig látjuk a filmszalagok határait, tehát tudatában vagyunk, hogy roncsolt celluloidok peregnek előttünk), másfelől nem is tesznek hozzá semmi érdemlegeset a film témájához. Ezt leszámítva azonban Lichter Péter és Máté Bori egy nagyon egyedi, formabontó, gondolatébresztő alkotást hozott össze, mely nehezebben befogadható a Fagyott májusnál, de ha megküzdünk vele, még többet is ad annál. Ha átadjuk magunkat a furcsa, szürreális képeknek, hirtelen megértjük az élet mulandóságát, mellyel szembesülve minden társadalmi különbség vagy hatalmi harc kicsinyessé és nevetségessé válik.

A cikkben szereplő képekért köszönet a film alkotóinak!

Kapcsolódó anyagok:

Szorongató jeges magány – Kritika a Fagyott májusról

The Rub

Színes, magyar dráma, kísérleti film, 60 perc, 2018.

Rendező: Lichter Péter és Máté Bori

Zene: Horváth Ádám Márton

Látvány: Máté Bori, Győri-Drahos Martin, Schubert Kornél, Tölgyesi Zsuzsanna, Vajda Boróka

Producer: Lichter Péter, Roger Deutsch, Aaron Khandros, Harmi Gábor

A filmet az Art + Cinema vetíti a következő időpontokban:

március 17. 19:00

március 23. 19:00

március 29: 19:00

További információk az esemény és a film Facebook-oldalán: 

https://www.facebook.com/events/811087582408279/