A könyv alaptörténete tulajdonképpen követi a sok helyről már jól ismert sablon-sztorit a visszatéréstől a csavarokon és duplacsavarokon át az előre sejthető pozitív végkifejletig. Ezzel most amellett, hogy nem lőttem le a Beállás történetét, még csak nem is bíráltam a regényt igazán, mivel a könyv nem is kíván ilyen téren újat alkotni, a hangsúly teljes mértékben annak a magyar könnyűzenei világnak és miliőnek bemutatásán van, aminek vicces és vad háttérsztorijaiból a Beállás maga összeállt. A backstage-sztorik és a karakterek egy részét is Lévai autentikus forrásból, zenész ismerőseitől kölcsönözte, így a regény tulajdonképpen tekinthető a hazai zenésztársadalom egyfajta anekdotagyűjteményének is akár.

A Beállás cselekménye igen egyszerű: adott egy fiatal, menő rockzenekar, akik énekesük egyéves kihagyása-felépülése után visszatérnek, mégpedig azzal a céllal, hogy a következő nyárra meghódítsák a Sziget nagyszínpadát is. A dolgok mennek is a maguk útján, koncertről koncertre, a cél pedig egyre közelebb kerül, amikor egy nem várt fordulat következtében az egész eddig felépített terv dugába dől... A történet középpontjában a zenekar mellett a banda menedzsere, Puska áll, akit erősen érzékelhetően Lévai saját magáról formázott meg. Az ő narrációjában követjük végig az eseményeket, és az ő szemüvegén át látunk rá a többi szereplőre is, akik önmagukban ugyan nem kifejezetten sokdimenziósak, ellenben nagyon jól eltalált, jellegzetes és néhol kifejezetten ismerős karakterek.

A regény pozitívumai közé tartozik, hogy rendkívül olvasmányos és szórakoztató, stílusában és történetvezetésében, és úgy egyáltalán, szinte minden elemében leginkább a Rejtő-könyvek világához áll közel. A magas fordulatszámon pörgő cselekmény mellett a Beállás ráadásul tele van jobbnál jobb szállóigékkel is (csak két kedvenc: "Mit mond a punk szépségkirálynő? Éljen a világvége!" Illetve pár sorral arrébb: "Madarat Tolnáról, embert Baranyáról"). A könyvben az ilyen szövegek mellett az alapvetően eltúlzott figurák, és a sokszor hihetetlen, néhol már Háry Jánost idéző történetek egy olyan rejtői világot mutatnak meg, ahol a cselekmény központját az alacsonyan szálló pofonok és a sokszoros átverések helyett a különböző tudatmódosító szerek fogyasztása, az egyéjszakás kalandok és a slágerírás adják, ahogy azt egy rákenrol regénytől el is várhatjuk.

A Beállás egyértelmű pozitívumait jelentő lendületesség és szórakoztató olvasmányosság mellett meg kell említenünk néhány hibáját is, igaz, ezek teljesen marginálisak a regény szempontjából. Az egyik ilyen hiba pont az egyik régi vesszőparipámat jelentő zenekarnevek kérdése. Aki követi a hazai zenei életet, az pontosan tudja, hogy jól eltalált zenekarnevek - különösen angol nevek esetén - szinte fehér holló-számba mennek itthon. Lévai pedig mintha a legrosszabb, sehol nem jegyzett tribute-zenekaroknak akarna emléket állítani a könyvben, amikor olyan bandaneveket talál ki, mint például: Daddy Cool, Mennydörgés & Robaj, Kegyetlen Bartók, Superlativus és még sorolhatnám. Nyilván ez semmit nem von le a regény értékéből, de egy olyan tehetséges írótól, mint Lévai, ennél jóval kreatívabb megoldásokra számítottam volna ilyen téren is. A másik, szintén zárójeles problémám a könyvben Mira, a zenei blogger lány karaktere, akinek fontos szerep jut a történet alakulásában. Mira a könyv szerint egymagában ír egy olyan zenei blogot, amit 200.000-en (!) követnek itthon, kritikáival pedig szinte önkényesen felemelhet vagy porig süllyeszthet zenekarokat is akár. Ehhez legyen elég annyi, hogy a magam részéről már nagyon várom azt az időt, amikor tömegek olvasnak majd zenei blogokat hazánkban, addig viszont egy ilyen karakter finoman szólva is az erős túlzás - persze a Beállás nem dokumentumregény, de emellett még így sem tudok elmenni említés nélkül.

Mindezekkel együtt is zenészeknek, zenerajongóknak és bárkinek, aki szeret könnyed, pörgős, jól megírt és kifejezetten vicces regényeket olvasni, a Beállást a legjobb szívvel ajánlom.