Színházi produkcióban Shakespeare királydrámája mindig furcsa szerzet, akárcsak annak főhőse: kikerülhetetlenül hatása alá von, de torz, szabálytalan, valahol mindig túllóg a kereteken. Hosszú, és szinte követhetetlenül bonyolult a szereplők kapcsolatrendszere, s míg a korabeli nézők jól ismerték a szereplőket a közszínházban akkor nagyon sikeres VI. Henrik három részéből, egy nem-shakespeare-i III. Richárd igaz tragédiájából, latin drámából, angol történelmi krónikákból, egy mai néző számára még a Radnóti Színház előterébe kitett színészfényképes York- és Lancester-családfa sem könnyíti meg a tájékozódást. Menthetetlenül elveszünk abban, ki kicsoda, mit követett el egymás ellen korábban az egész angol arisztokráciát bekebelező 15. századi Rózsák háborújában. Olyan, mintha egy Trónok harca-epizód kellős közepébe csöppennénk minden előzetes tudás nélkül, még a stáblistát sem ismerve.

Andrei Şerban rendezése azonban az előadásban okosan segíti a mai nézőt: két jól felismerhető pártra osztja a kavargó és egymást irtó angol arisztokratákat, rikító napsárga szín jelenik meg a Richárd-ellenes frakció ruháján valamely, a karakterre jellemző kiegészítővel: Rivers grófja (Porogi Ádám) például francia raccsolása mellé feltűnő sárga kravátlit kap, míg Richárd hatalomra kerülése a fekete szín dominanciáját hozza el. Elvtelen követői, Ratcliff (Rusznák András) és Catesby (Porogi Ádám) mazochista szexjátékosokra emlékeztető fekete neccatlétát, bőrszerkót és frizurát hordanak. A színszimbolika következetes és átgondolt: a hatalmon lévők sárga színe jelenik meg az egyszerű vonalakkal, fém csigalépcsővel és fém emelvénnyel osztott térben a falakon, mely egy-egy véresen drámai pillanatban vörössé változik, és Gloster (Alföldi Róbert) Richárd királlyá változásával addigi fényes, fekete-fehér kígyómintás, divatos öltönyét feketére cseréli. Így szinte láthatatlanná, inkább sejthetővé válik a megmaradó kígyóbőrminta, mely szépen illusztrálja karakterének az adott pillanathoz tökéletesen alkalmazkodó hajlékonyságát, és egyben finoman utal a kígyó alakjában megjelenő paradicsomi ősgonoszra.

A trón elnyerése után pedig Richárd szimbolikus és erős színpadi gesztusként sárgára festi arcát, így idegenedik el még inkább emberi voltától, és kerül közelebb ahhoz, aminek eddig is nevezték: szörny, démon, varangy. Ez utóbbi asszociációra rájátszanak a hanghatások is: Richárd monológjait, melyekben megosztja a nézőkkel gondolatait, először csak baljóslatú lassú vízcsepegés kíséri, azonban ahogy haladunk előre az időben, lassan a képzeletbeli tócsa mocsárrá válik, melyben hangosan kuruttyolnak a varangyok. Köztük Richárd a Varangykirály, sárga arcával, egyszerre görcsös és szinte folyékonyan rugalmas mozgásával.

Şerban rendezésének talán a legnagyobb erőssége, hogy okos, intelligens és átgondolt, hibátlan a színészvezetése. S talán épp ez a fonákja is: a szív nehezen talál kapaszkodót. Érdeklődve figyeljük, hogyan kavarog és emészti fel előttünk magát ez a végletekig politikus és erkölcstelen „Anglia”. Egy-egy kikacsintásban persze világossá válik, hogy ez a mi világunk is: például a hatalomhoz dörgölődző londoni polgármester (Schneider Zoltán) „indián” közmondásai konkrét magyar politikai utalások, vagy a „királyi tévével” való viccelődés egyértelműen napjainkról szól. Az előttünk megjelenő világ mégis általánosabb érvényű ennél: mindent áthat a politikai ambíció, amit a gyakran színre kerülő központi jelkép, az átlátszó üveg pulpitus a mikrofonnal egyértelműen jelez. Ebben az „Angliában” épp ezért nincsenek igazi emberek: inkább csak kétdimenziós figurák ágálnak a színpadon, akik egy-egy erőteljes, drámai kirohanásban, magas energiaszinten és az adott percekben pszichológiailag teljesen meggyőzően őrjöngenek, átkozódnak és konspirálnak, hosszú távon mégis megtagadják tőlünk az érzelmi azonosulás lehetőségét.

Erzsébet királyné (Kováts Adél) gyermekei, a trónörökös hercegek halála után több percig szívszaggatóan, üvöltve gyászol, de mikor később lányát kéri feleségül Richárd, már olyan hideg és fölényesen számító, szinte flörtöl a pofátlan ajánlatot tévő Glosterrel, hogy a néző nehezen őrzi meg együttérzését a gyermekeit elvesztő anyával: e politikai-hatalmi színpadon nem maradhat senki következetes, emberarcú figura. Şerban rendezése szépen, színházilag jelentésteli módon kezeli azt a tényt, hogy egy csaknem 40 karaktert mozgató történelmi tablóban, mely jó pár évet ölel fel, lehetetlen minden szereplőt alaposan kidolgozni. Már Shakespeare korában is csak rengeteg szerepkettőzéssel lehetett előadni a drámát. A Radnóti színpadán tizenegy színész játssza el nekünk a kavargó politikai játszmákat számtalan szerepsokszorozással, okosan, ötletesen váltva egyik karakterről a másikra – igazi fegyvertény ebben a tekintetben László Zsolt színészi munkája, aki nemcsak a térdnadrágos, vöröshajú, iskolasapkás (és telefonjától elszakadni képtelen) angol úri gyereknek öltöztetett Edvárdot, a trónörökös walesi herceget játssza meggyőzően, hanem ugyanolyan hitelesen ironikus a pár percre megjelenő William Shakespeare szerepében, mint az előadás egyik csúcspontját jelentő átkozódási jelenetben özvegy Margit királynéként. Fenyegető magassága, fehérre maszkírozott arca, rúzsos szája és a középkori divat szerinti kettős szarv a fátyol alatt a bosszú félelmetesen groteszk, nemtelen angyalává teszi Margitot, akinek később beteljesülő átkait drámai, kromatikus futamok teszik hangsúlyosabbá (élőzene: Dargay Marcell).

A politikai gyűlölet- és hatalom kavargása mellett ez a darab mégis Richárd története, amit Shakespeare korában nem véletlenül hívtak tragédiának. Az olcsó kvartókiadások (1597-1623 között hatszor adták ki ugyanazt a szöveget!), és az 1623-as gyűjteményes fólió is „III. Richárd tragédiája”-ként nevezi meg a drámát, hiszen a végén a gazember, gyilkos, torz király megbűnhődik, és a megváltó Richmond, a Tudor-dinasztia első uralkodója veszi át az uralmat a kivéreztetett Angliában, a Tudorok politikai propagandájának megfelelően. A korabeli nézők ráharaptak a közönségcsalogató bombasztikus elemekre, melyekkel reklámozták a darabot az első kiadás címlapján: III. Richárd „aljas összeesküvése bátyja, Clarence ellen, ártatlan unokaöccseinek szánalomraméltó halála, zsarnoki trónbitorlása és egész gyűlöletes életének folyása, és nagyon is megérdemelt halála” nagy sikerrel futott több évtizeden át. Igazi színházi sikert jelentett szerzőnek és társulatnak, sőt, a későbbi évszázadokban is előszeretettel választották színészlegendák jutalomjátékként Richárdot. Angliában David Garrick, Laurence Olivier, legutóbb Anthony Sher tündökölt e szerepben, Magyarországon pedig a reformkor nagy színész-egyéniségének, Egressy Gábornak lett jutalomjátéka III. Richárd (mely egyben Petőfi leghíresebb színikritikáját is eredményezte). A 20. század vége felé azonban a hangsúly a nagyformátumú és tragikus gazemberről áttevődik a politika működésmechanizmusára (Jan Kott is emiatt érzi „kortársunknak” Shakespeare-t), vagy a végletesen színész-alkatú főhős belső ürességére (Géher István) –  Şerban rendezésében e két pólus között mozgunk igen tanulságos módon.

Alföldi Róbert Richárdja megragadja, és nem ereszti sem a színpadi közönséget, sem a nézőtér homályában (illetve egyes kiemelt pillanatokban a felkapcsolt fényben) ülő civileket. Mi vagyunk London/Anglia polgárai, akik könyörögnek Richárd királlyá koronázásáért, de ennél még fontosabb a színészi hatás: kíváncsian követjük, hogyan alakítja, formálja rugalmas elméjével, moráljával és viselkedésével, őszintének tűnő egyértelmű hazugságaival a környezetét e fizikailag inkább csak jelzésszerűen torz, de egyáltalán nem unszimpatikus figura, aki menő lábszárvédőben sántít, és kezét díszes fém-szövet csuklómerevítőben tartja, mely a haveri ököl-összeütésekben (a másiknak) fájdalmat okoz. Egyszerre sérült és veszélyes, megragadó és taszító.

Richárd ugyan gyűlöltté lesz az előadás végére szemünkben – de nem szívünkben. Tragédiája láthatóvá válik, mikor már királyként öltözőasztali tükrében szembekerül egyetlen igazi ellenfelével, saját magával, de a híres lelki meghasonlottságról árulkodó utolsó monológja nem teszi őt emberibbé a szemünkben. Ehhez nem válik elég érdekessé érzelmeiben. Legelső nagy színészi győzelmét, mikor halott apósa holtteste mellől ő, a gyilkosa csábítja el Lady Annát, ez a produkció elmaszatolja, más irányba tereli: ez a Lady Anna (Sodró Eliza) maga is politikai babérokra tör, a színpad közepét uraló üvegpulpituson lévő mikrofonba beszél, telefonját és top kommentjeit mutogatja Richárdnak. Behódolását így nem érezzük igazi veszteségnek. Ezen a (politikai) színpadon nem zajlódhat le a férfi-női hatalmi-csábítási nagyjelenet úgy, ahogy Shakespeare megírta. Anna nem tragikus elbukó nő, hanem egy a sok kisszerű politikus közül, ezért legyőzetése és későbbi tragikus gesztusa (a nyílt színen öncsonkító vetélést követ el őrjöngésében) nem okoz szánalmat, csak viszolygást. Hatalmilag sincs feloldás: a dráma végén nem jelenik meg a győztes Richmond, szövegét és jeleneteit az előadás kihagyja. A túlélők és holtak felett az emelvényen végigsétál némán a már halott Richárd, akit esetleg Richmondként is értelmezhet a néző, ha elhisszük, hogy csak a név változik a történelemben, nem a hatalmi-politikai attitűd. Itt nincs menekvés, nincs tragédia és megváltás, saját kisszerű politikusaink hatalmi játszmái maradnak csak.

A Radnóti Színház produkciója mértéktartással és intelligensen használja az eredeti darabot. Vas István szövegével ugyan játszadozik Şerban, Daniela Dima és Závada Péter, az egy-két szövegáthelyezés, modern kiszólás és hétköznapi vulgaritás probléma nélkül belesimul az előadás szövetébe. Egyszerre aktuálisan és általánosan politikus minden, ami megjelenik a színpadon. Szép példa erre Pál András Buckinghamje, aki reneszánsz körgallérjával és futballrajongószerű felnyírt irokéz-frizurájában teszi élővé az egyszerre mézesen simulékony és (visszafojtottan) erőszakos politikusi jellemet. A színészek térhasználata, az egyszerű, de sokoldalúan jelentéses színházi tér, az időnként karikatúrába hajló eltúlzott elemek és a gyakori élőzene meggyőző színházi egységet alkotnak. Színházilag működünk, rendben, de feladjuk elveinket, országunkat... miért is? Nincs igazi ok, igazi cél – egyetlen realitás él csak erőteljesen: a politikai hatalom vágya.

William Shakespeare: III. Richárd

Vas István fordításának felhasználásával az előadás szövegváltozatát készítette Andrei Şerban és Daniela Dima

Szereplők:

Alföldi Róbert
Gazsó György
Kelemen József
Kováts Adél
László Zsolt
Martin Márta
Pál András
Porogi Ádám
Rusznák András
Schneider Zoltán
Sodró Eliza

Közreműködik: Dargay Marcell

Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Díszlettervező: Menczel Róbert
Világítás: Baumgartner Sándor
Zene: Dargay Marcell
Irodalmi konzultáns: Závada Péter
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
Produkciós asszisztens: Ari Zsófi
Rendezőasszisztens: Szikszai Rémusz
Dramaturg, tolmács: Szűcs Anikó
Társrendező: Daniela Dima

Rendező: Andrei Şerban

Bemutató: 2018. február 28.
Radnóti Miklós Színház

Fotó: Dömölky Dániel