Az előadás alkotói nem pusztán bemutatnak, leképeznek valamit, hanem teremtenek: lehetővé teszik számunkra az elmélyülést. A darab a másik megismerésével foglalkozik. Ezzel kapcsolatban mindannyiunknak vannak tapasztalatai, ugyanakkor nehezen reflektálunk rájuk, mert nem egyszerű a másik ember jelenlétében születő érzéseket tudatos szintre hozni. Nem célom kritikát írni, sem kontextualizálni az alkotók tevékenységét. Másnak jut tehát a feladat, hogy megírja, miként válik ez az előadás a táncost, az érző emberi testet a közönségnek felszolgáló színpad kritikájává. A következő gondolatok az előadás és az alkotókhoz fűződő személyes élményeim kapcsán, nem pedig az előadásról születtek bennem, és csupán azt szeretném jelenzni velük, hogy a DEEPER-t nem érdemes kívülről nézni. 

A másikkal való találkozás és a megismerkedés összetett folyamat. Egymással látszólag ellentétes cselekvések váltakozása: határokat húzunk magunk köré, hogy aztán eltöröljük, majd újraírjuk őket. Jacques Derrida a vendégszeretet problematikussága kapcsán mutat rá a beengedés és az elzárkózás paradox együttjárására. Ahogyan azt a francia filozófus is jelzi, ez nem csupán akkor érvényes, amikor a politikai értelemben vett másikkal találkozunk. A kétirányú közeledés, az egyszerre előre és hátra tett lépések dinamikája határozza meg a két ember között kibontakozó intim kapcsolatot is. Derrida megannyi kérdést vet fel az idegen kérdésével kapcsolatban, ez az új jövevény ugyanis tudni szeretne dolgokat: nemcsak válaszokra, hanem egyenesen magyarázatokra késztet. És a másik kérdései, miután nem ismeri az általam követett szabályszerűségeket, felforgató erejűek lehetnek, alapjaiban rengethetik meg a világról alkotott képemet. Logikusnak tűnhet tehát azt kérdezem tőle, „Hogy hívnak? Mi a neved?“. A behatárolhatatlan idegen jelenlétében megszülető kíváncsiság ráébreszt arra, hogy az én saját világom is csupán egy látszat az ő szemével nézve. Miközben tekintetével elbizonytalanít minden eddig megszerzett tudásomban, egy olyan térben találom magam, ahol semmit sem ismerek, az ismeretlen iránti megszállott vágy pedig arra ösztönöz, hogy egyre mélyebbre hatoljak.

Ilyen megérkezések sorozata volt a DEEPER. A négy alkotó egy éven keresztül foglalkozott az érintés, az intimitás és az egymásban való „elmélyülés“ folyamatának kérdéseivel. Kutatásuk kiindulópontja és a kísérletezés terepe a köztük lévő kapcsolat. A felkészülési idő alatt számtalan rituális, pszichedelikus és meditatív élményben volt részük, amelyek dokumentumaival (horoszkóp ábrákkal, naplórészletekkel, misztikus könyvekkel, filozófiai írásokkal) rögtön a nézőtér alól a színpadra vezető folyosón elhelyezett asztalon találkozhattunk. A darab ekkor már elkezdődött. Az előadó tér fölötti fényhíd másfél méteres magasságig leengedve szolgált hátteréül Canabarro és Vass a színpad előterében zajló duettjének, miközben a közönség elfoglalta a helyét. Erőszakos és gyengéd mozdulatok váltakozásában írtak egymás testére egy kétvégű filctollal, amíg a fény teljesen ki nem aludt. Ekkor megjelent két másik alak bukósisakban és motoros ruhában, fejlámpákkal kutatva a fényhíd hideg fémcsövei között.

Az óvatos, kereső mozdulatokkal előadott nyitójelenet egy lassan kibontakozó felderítő útra invitál. A megérkezéstől, az elfoglaláson és az ismerkedésen át, egy addig felderítetlen hely belakásáig ível a kb. 70 perces előadás. Az idegenség érzetét tovább fokozza egy ott felejtett üzenet és a térben talált eszközök nem rendeltetésszerű birtokba vétele. Például Vadas szólójában, ahol a porszívó hátizsákként funkcionál. Az idő előrehaladtával egyre több térelem jelenik meg a színpadon, és a science fictionbe illő, kifejezetten egyszerű, vizuálisan mégis nagyon meghatározó díszlet sátrakkal, szaunával és szoláriummal gyarapodik a darab végére. Olyan az egész, mint egy bolygó elfoglalása és élettel való feltöltése (az alkotók utalnak is Anzrej Zulawski A fehér bolygó című filmjére): az idegen föld felfedezése fokozatosan piknikezésbe megy át.

Az előadás lassú és pontosan megtervezett, egymással összehangolt koreográfiák egymásutánjaként mutatja be az elmélyülés különféle stációit. A színpadkép időről-időre megelevenedik, megbontva az előttünk kibontakozó világ statikusságának látszatát. A négy táncos gyakran szoborszerű jelenlétét egy-egy ponton a kék és ultraviola megvilágítást felváltó, vöröses narancs fények törik meg, ahogyan a Szabó Bálint (gosheven) által írt zene is a gépiesebb hangokat kombinálja a természeti effektekkel, újra meg újra gyengédséggel megtöltve a teret. Az előadás kétharmadánál, egy neon-tábortűz körüli narancssütés alkalmával lekerülnek a bukósisakok is, amik a motoros szereléssel együtt addig felismerhetetlenné és sérthetetlenné tették mind a négy táncost. 

A szintről-szintre történő behatolás lényegi mozzanata az egymáson való „erőszaktétel“, vagyis a „falak áttörése“ előtti összefeszülés, amely lágyabb, törődő mozdulatokba fordul át az előadásban fel-feltűnő duettek során. Egy ponton például a szereplők körbeveszik a nyugágyon pihenő Canabarrót, és tiszta erőből elkezdik püfölni a kezükben tartott hálózsákjaikkal, hogy aztán meggyógyítsák, törődhessenek vele. Ezt követően megintcsak Canabarro és Vass, mint egy mérleg két fele, egyensúlyoznak, megtartják egymást, stabil támaszt nyújt egyik a másiknak. A szeretet küzdelem jellegéről, és arról az erőtérről, amiben barátság és ellenség kettőssége ekképpen szertefoszlik, meglehetősen világosan ad számot a jelen témában egyébként megkerülhetetlen francia író, Jean Genet:

„A tökéletes ellenséget keresem, aki állatiasságom minden jelét magán viseli. […] A totális ellenséget akarom, felém áradó, mérhetetlen gyűlöletével, és közben a leigázott ellenséget, akit már azelőtt legyőztem, hogy ismert volna engem. […] Egy alkalmatlan ellenséget keresek, olyat, aki megadja magát. Mindenemet odaadnám neki, amim van. […] úgy öltözhetne, mint én, nálam aludhatna, a lakásomban lakhatna“.

Az intimitás effajta kettős természete éppen a másik elfogadásának nyugtalansággal teli folyamatából ered. A kölcsönös bizalmon, tiszteleten és törődésen alapuló viszony elvben azt teszi lehetővé, hogy a legrosszabb felemet mutatva sem válok „állatiassá“ a másik szemében: pillanatnyi megbízhatatlanságommal sem veszítem el a bizalmát. Megpróbáltatásokkal szembesítem a másikat, miközben vágyakozva keresem az egyenrangú küzdőfelet. Mert a tét igen nagy: aminek el kell dőlnie, az nem kevesebb, minthogy képes-e otthont nyújtani nekem ez az idegen. Kibontakozhat-e kettőnk körül egy újabb univerzum, amelynek rítusait, játékszabályait és szerepköreit mi alakítjuk, és rugalmas-e annyira, hogy ezeket bármikor újragondolhassuk? Végül pedig, képes-e hozzám ennyire közelkerülni és egyben tiszteletben tartani hozzáférhetetlenségemet?

Miközben Vadas és Vass egymáshoz erősített bukósisakban szaladnak, hol egyirányba, hol széttartva, az őket összekötő szigszalag egyszercsak elszakad. Ezután totem épül a színpadon Vadas testére, aki a ráaggatott anyagokban és tárgyakban boszorkánytáncra perdül. Az eksztázis ekkor még csak készülődik. A csúcspont a tábortűz után következik: pezsgőt öntenek egymásra, állatiasan falják a színpadra borított gyümölcsöket. A rituális narancszabálás érintésekbe, egymás megragadásába, felfalásába, orgiába megy át. Ezen és több ehhez hasonló pontján az előadásnak a kutatás egy másfajta minősége jelenik meg. Az érzékek bekapcsolódásával kilépünk az érzelmek (vagyis talán a nem elfogadás miatt érzett félelem) által vezérelt, toxikus világból. Bár a darab díszleteinek megjelenítésében is fontos mozzanat az építgetés, ezek a pillanatok olyan megérkezések, amelyek pontot tesznek a készülődő folyamatok végére. A megérkezés eksztázisában „ráhangolódunk a bennünk áramló elektromos ragyogásra“, és átlépünk a megismerés atomi szintű dimenziójába. Eszünkbe juttatva az amerikai kísérleti pszichológust, Timothy Learyt, ez durvább, mint egy LSD-trip: megszűnünk függeni mindenféle társadalmi konvenciótól, kiszabadulunk az egymás felé támasztott elvárások és rögzült szerepköreink korlátai közül. A szereplők egy világot alkotnak, amiben elkezdenek otthonosan és egy újfajta tudatszinten mozogni. Ez bár tét nélküli kontemplációnak is tűnhet, mégsem az, mert egyben készülődés, sőt, „belépő“ a megismerés következő szintjére, ahol minden elölről kezdődik. 

Az érzékeknek (az érzelmekkel szemben) nemcsak a pszichiátriából kiábrándult, a vallásos élményt a pszichedelikus tapasztalatban kutató Leary tulajdonít nagy szerepet, miközben a tudatos szeretetről beszél. Emmanuel Lévinas a filozófia feladatát fogalmazta újra, amikor a „külső“, a mindent egységes gondolati rendszerbe foglaló tudás, a „teljesség“ hatókörén kívüli transzcendencia forrásaként a másik ember arcát nevezte meg. Az arc, a tekintet az, amin keresztül a jó és rossz teljessége megtörik, ahol megnyílik a végtelen. Az a végtelen, épp azok a távlatok, amelyek a DEEPER alkotói szerint, minél mélyebbre ásol, annál nagyobb formátumban nyílnak meg a másikkal való kapcsolat fraktálspirálhoz hasonlított elmélyülésében. Az arc egyedi és rögzíthetetlen mivoltában feleletet igényel tőlem: kívülről jön, mégis értelemmel telíti saját észlelésemet. Lévinas-t a titokzatos erósszal kapcsolatos kezdeti kétségei, a vágy egoizmusával szemben megfogalmazott kritikája végső soron épp a testi közelség kitüntetett szerepéhez vezették el gondolkodásában. A másik, az „idegen“ iránti vágy, amely csak növekszik a közelség fokozódásával, saját otthonom rabjává tesz. Lévinas gondolatait Derrida folytatja: „A vágy meghatározza az időt, hiszen akkor múlik csak el, amikor belép az idegen: az idegennek, a várva-várt vendégnek nem egyszerűen azt mondod, ‘gyere’, hanem ‘kerülj beljebb’, lépj be várakozás nélkül, állj meg egy pillanatra az otthonomban anélkül, hogy várnál, siess, gyere be, ‘hatloj be’, ‘hatolj belém’, ne csak felém, hanem belém: foglalj el engem, helyezkedj el bennem, ami egyben azt is jelenti, foglald el a helyem, és ne elégedj meg csupán azzal, hogy ‘találkozni jössz velem’ vagy ‘a házamba’. A küszöb átlépése maga a belépés, és nem puszta közeledés. Furcsa logika, mégis megvilágító erejű, hogy a türelmetlen házigazda úgy tekint vendégére, mint valamiféle felszabadítóra. Mintha az idegennél lenne a ház kulcsa.“

De vajon be tudjuk-e engedni teljesen a másikat? Oda tudjuk-e adni helyünket ennek az idegennek, aki bár kívülről érkezik, mégis mintha ő általa léphetnénk be saját otthonunkba? Hogyan küzdünk meg az előttünk feltáruló végtelen iránti vággyal? Ezeket a kérdéseket tehetnénk fel a DEEPER nézése közben is magunknak. Már csak azért is releváns mindez, mert Lévinas szerint épp a legalapvetőbb érzéki élményen keresztül, ami az érintés, vagyis a szóban forgó előadás kiindulópontja. Az érintés nem próbálja felfedni a felfedhetetlent, hanem csupán keresi azt. Tapogatódzik, és valami olyat hív, ami még nem öltött formát. Olyan passzivitás, ami nem helyezhető el az akarat és az akaratlanság kettős rendszerében. Megszállottság, választás nélküli felelősség, mondatok és szavak nélküli kommunikáció. A simogatás (és Lévinas szerint minden érintés simogatás) az alak és az alaktalan kettőssége, határátlépés, de nem határfeszegetés. Gyöngédség, amely nem ragad meg semmit: az én belátja a másik különállóságát, s egyben elveszíti alanyi pozícióját. „Olyan éhség ez, melyet a kiapadhatatlan vágyakozás tesz dicsőségessé, vagyis egyszerre szerelemmel és felelősséggel teljes érintkezés. Vajon a szerelem a kellemes érintés érzése, avagy inkább örökös keresése annak, aki pedig a lehető legközelebb van? De távollét-e egyáltalán? Nem inkább a végtelen jelenléte?“

Az intimitás sajátosságából eredő paradoxonok, mint az összetartozás és különválasztottság, e kettősséggel határozzák meg a DEEPER dragaturgiáját, kezdő- és végpontjait. A végpontok azonban mindig egy újabb küzdelem eljövetelét jelzik. Egyre mélyebben járunk, a végleteknek hitt célpontok pedig egyre távolabbra kerülnek, és ez az örökkévalóságig is folytatódhatna. A csupán ideig-óráig tartó nyugalmi állapotok, a megérkezés elillanó pillanatai édesítik meg a vágyakozás szűnni nem akaró hajtóerejét. Onnantól kezdve, hogy az egyik szereplő hirtelen, nagy erővel becsapódik az utcai ajtón keresztül, odáig hogy az előadás végén egy másik besétál a szaunába, miközben a többiek elkülönülve, hálózsákban, sátraikban és a szoláriumban fekszenek. Mikor az előadás első felében az egyik teázik, a másik pedig a tűzifának félretett gallyakat rendezgeti finom mozdulatokkal egyik helyről a másikra, talán azért is érint meg annyira, mert a céltalan szemlélődés, a jelenlét örömének múlandóságát juttatja eszünkbe. Mindezt úgy, hogy miközben gondolatokkal, emlékekkel és történetekkel mi magunk töltjük meg a színpadot, az ott történő folyamatok számunkra már érinthetetlenek. 

DEEPER

Koreográfia és előadók:

Marcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre

Zene: Szabó Bálint (gosheven)

Látvány és Jelmez: Tóth Márton Emil, Marcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre

Fény: Dézsi Kata

Bemutató: Trafó Kortárs Művészetek Háza
2017. január 11.

Fotók: Csányi Kriszta / Trafó