„A novellaművészetéért irodalmi Nobel-díjat nyert Munro legfőbb ismérve, hogy nem keres magyarázatokat, csak felmutat egy-egy, a felszínen egyszerű, a főhősök érzelmeit tekintve viszont bonyolultabb és szokatlanabb helyzetet. Éppen ezért nehéz összefoglalni a művek tartalmát is: az alaphelyzetük ugyan egy mondatban leírható, a lényegüket viszont ezzel korántsem közelítettük meg” – írtam Munro előzőleg megjelent magyar nyelvű kötetéről, a Julietről. Mindez az Ifjúkori barátnőmre még inkább igaz: míg a Juliet három novellán keresztül bontogatta a főhőse élettörténetét, ebben a kötetben mindössze harminc-negyven oldalban sűrűsödik össze egy-egy karakter sorsa.

Hogy ez lehetséges, az Munro jellegzetes írói fogásainak köszönhető. Gyakorlatilag az összes novellájára igaz, hogy a műfaj keretein jóval túlmutatva valóságos miniregények: mély gazdagságú, több idősíkon futó, elbeszéléseket egymásba ágyazó történetek. Az írónő történetei legtöbbször a főhősök fiatalkorát ütköztetik a jelennel, de az is előfordul, hogy több emberöltőn ívelnek át a novellák. A felmutatott idősíkok természetesen mindig szorosan összefüggnek egymással: a múlt elválaszthatatlan a ma eseményeitől. Párhuzamba állítható vele, vagy éppen ellentétes várakozásokat kelt, de mindenképpen hat rá.

Az Ifjúkori barátnőm már a címével is hosszú időszakokon átívelő történeteket, ezáltal enyhe áttételességet sejtet. Puha nosztalgiát egy csepp keserűséggel – s mint kiderül, a kötet novelláinak közös pontja valóban a veszteség lesz. Legyen szó baráti vagy szerelmi csalódásról, elszalasztott lehetőségről vagy halálesetről, a novellák hősnői kénytelenek szembenézni az élet tökéletlenségével, egyben saját hibáikkal. Az Ifjúkori barátnőm történetei azonban mégsem tisztán tragédiák – a csendes belenyugvás, a veszteség feldolgozása és az új kezdet határozza meg a tónusukat.

Meggyőződésem, hogy nincs kortárs írónő, aki jobban értené a női lelket Alice Munrónál. A hétköznapokat, a traumákat, a szenvedélyeket, a furcsaságokat, az elhallgatott titkokat. Munro zavarba ejtően őszintén ír az emberi gyarlóságról – mély beleérző-képességének hála néhány elejtett mondattal képes empátiát ébreszteni bármelyik tévelygő nőalakja iránt. A szeretőt tartó feleség, a meg nem értett vidéki költőnő, a mártírként szenvedő szerelmes nővér, a megcsalt özvegy vagy a titkon beteg anyja halálát kívánó lány mind annyira emberiek, hogy lehetetlen nem azonosulni velük. Ezek a nők elszántak, kétségbeesettek, kegyetlenek, némák és kacérok – mikor mit kíván a helyzet. A sorsukban semmi különös nincs, mégis egy-egy világot tár velük elénk az írónő. Ami akár a miénk is lehetne.

Munro elidegeníthetetlen női tekintetéből következik, hogy történeteinek kizárólagos főszereplői a női hősök, mindenki más mellékes körülöttük. A férjek, szeretők, gyerekek sokszor csak említés szintjén jelennek meg, sematikus figurák, gyakran a nevük sem derül ki. Munro világképe szerint ők csak szükséges részei, kellékei egy nő életének, de a fontos dolgok nem velük, hanem a középpontba állított Nővel történnek: az ő lelkük rezdülései határozzák meg a cselekmény menetét. Nem csoda, hogy a kötet egyetlen férfiszemszögű novellája (Narancs és alma) az egyik legkevésbé emlékezetes – mintha Munro csak a nőket látná belülről.

Az Ifjúkori barátnőmbe tehát nem a történetek szemszöge vagy lefolyása hoz változatosságot, legfeljebb Munro narratív trükkjei. A Képek a jégről kezdése például olyan mellbevágó, hogy azt tanítani lehetne: „Három héttel azelőtt, hogy meghalt – felborult vele a csónak, és belefulladt egy olyan tóba, amelynek azelőtt a nevét se hallotta tőle senki –, Austin Cobbett ott állt a hármas tükör ölelésében a logani Crawford-féle férfidivatüzletben, és nézte, hogy áll rajta a burgundivörös sporting és a krémszínűbarna-vörös kockás nadrág (mindkettő tartósan vasalva). (193) A Meneseteung ezzel szemben oknyomozós keretet kap, a Mihaszna pedig alfejezetekre osztva teszi még látványosabbá, milyen terjedelmes időszakot ölel fel. Ezeknek hála – bár Munro történetei nagyon hasonlóak egymáshoz – a kötet mégsem lesz unalmas, minden novella egy apró új kaland.

Figyelemre méltó továbbá, hogy bár az Ifjúkori barátnőm eredetileg 1990-ben jelent meg, az azóta eltelt 28 évből semmi sem érződik meg a novellákon. És ez nem csak üres bók: Munro egyetemes témákat választ, így a történetei kortalanok – néha ő maga is a múltba helyezi a cselekmény időpontját, máskor pedig tökéletesen mellékes, milyen évet írnak a szereplők. Hiszen Munrónál nemcsak a nőket körülvevő figurák, hanem a körülmények is másodlagosak – amíg tehát az alapvető érzéseink változatlanok, addig Munro novellái is gond nélkül élvezhetők.