Barre Phillips 1934-ben született San Franciscóban, és 13 éves korában kezdett nagybőgőzni tanulni. 1959-ben S. Charles Sianinál, a San Franciscó-i Szimfonikusok szólamvezetőjénél tanult klasszikus zenét, majd 1962-ben New Yorkba költözött, ahol megismerkedett a free jazzel. (Források: Kunstradio, My Music Base, Wikipedia). Ekkor többek közt olyan zenészekkel készített felvételeket, mint Eric Dolphy, Jimmy Giuffre, Archie Shepp, Zoller Attila, Lee Konitz, vagy Marion Brown. 1967-ben Londonban turnézott, ahol találkozott az angol/európai improvizatív zenével, és úgy döntött letelepedik Európában; előbb Londonban, majd Dél-Franciaországban. 1968-ban vette föl az első szólólemezét, a Journal Violine-t[1], ami igen fontos mérföldkő az életművében. Ettől kezdve számos szólólemezt készített, így igen plasztikusan látszik, mennyit változott játéka az elmúlt évtizedek alatt. Rajta kívül bőgősként, még talán Peter Kowald, Joëlle Léandre és William Parker készített ilyen egységes színvonalú szólófelvételeket. Az 1971-es duólemeze Dave Hollandal, a Music From Two Basses az első rögzített bőgőduó a források szerint. (Ez részben igaz. 1969-ben Gary Karr és Richard Davis készített egy közös felvételt.[2])

A 70-es években volt egy legendás triója John Surmannel és Stu Martinnal; a The Trio, mely együttműködés Martin 1980-ban bekövetkezett haláláig tartott. Zenéjük igen nagy hatással volt az improvizatív zenére azzal, hogy keverték az amerikai free jazz hagyományt az európai szabad improvizációval.

A 80-as, 90-es években játszott a London Jazz Composer’s Orchestrával, amit személyes jóbarátja, a szintén bőgős Barry Guy vezetett. Filmzenei munkássága is jelentős. Közreműködött többek közt a ’81-es Merry-Go-Round című Jacques Rivette filmben, valamint együtt dolgozott Ornette Colemannel William S. Burroughs klasszikusának, a Naked Lunchnek a David Cronenberg által rendezett a filmváltozatában. Együtt játszott többek közt az alábbi zenészekkel: Peter Kowald, Joëlle Léandre, Derek Bailey, Theo Jörgensmann, Aurélien Besnard, Peter Brötzmann, Evan Parker, Joe Maneri, Paul Bley.

Általában az ilyen felsorolásoknak semmi haszna. Nem lehet az alapján meghatározni valakit, hogy kikkel játszott együtt vagy, hogy milyen koncerttermekben lépett fel. Annyi értelme azért mégis van az ő esetében, hogy kristálytisztán látszik, olyan nyitott szellemű emberről van szó, akinek a munkássága Eric Dolphy-tól kezdve, Derek Bailey-n keresztül, Jacques Rivette-ig terjed. Barre Phillips fokozatosan eltávolodott az idiomatikus improvizációtól – azon belül is a free jazztől –, és egyre inkább a non-idiomatikus[3]szabad improvizáció felé haladt. Hogy az átkozott Céline szavaival éljek ­– aki sajnos túl jó író ahhoz, hogy csak úgy félresöpörjük–: feladta az örökkévalóságot a pillanat kedvéért[4]. (A Céline analógia persze megtévesztő lehet, hisz példája természetesen szexuális töltetű.)

Barre Phillips játék közbeni jellegzetes gesztusairól ismert, de ezek a gesztusok mind szerves részei a zenének, a hangok térbeli megformálásai, a zene jelenidejűségének a tényleges átélése. A hangok születése és halála – már bocsánat, hogy ilyen vulgáris vagyok. Nincsen felesleges mozgás, ami mozgás viszont van, az elengedhetetlen. Anélkül a zene is egészen másképp szólna.

A színpadon tehát egy nagy gesztusokkal operáló, a zenét egész testével megörökítő zenész, de színpadon kívül allűröktől teljesen mentes, szerény ember, aki körül hevesen vibrál a levegő. Hadd vegyem elő Havasi Balázsnak, „a világ leggyorsabb kezű zongoristájának” – ki talál ki ilyet, atyaúristen! – a szavait, aki azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „a művész, csak a színpadon legyen művész, a színpadon kívül azonban már ne akarjon az lenni.”[5]Nos, ha leülünk beszélgetni Barre-al, vagy csak egy levegőt szívünk vele, akkor megsejtjük, hogy itt valami egészen más dologról van szó. Ez a zene nem olyan foglalkozás, hogy a nap egy pontján vége van, és akkor hazamegy az ember, mint egy munkahelyről. Ez csak életforma lehet, ami mindent behálóz. A zenét egész testtel kell csinálni, és akkor sincs vége, ha a koncert már véget ért. Eddie Prevost[6] erre azt mondja, hogy koncertjeit mindig onnan folytatja, ahol legutóbb abbahagyta. Hogy ez igaz vagy sem, azt nem tudom, de van ebben valami elgondolkodtató. Amellett, hogy Barre Phillips organikusan együtt él zenéjével, meglehetősen tiszta maradt a zenei bűnözéstől, vagy a beszennyeződéstől. Faragó Béla szerint nem lehet büntetés nélkül rossz zenét játszani. Teljesen igaza van. Azonban, hogy mi rossz zene, azt inkább hagyjuk egy későbbi tanulmány témájának.

Megpróbálom összeszedni Barre Phillips életművének legfontosabb felvételeit. Hely hiányában sajnos csak pár sorban írhatok róluk.

John Coltrane / Archie Shepp: New Thing At Newport – 1965

John Coltrane és Arche Shepp legendás albuma, mely a Newporti Jazz Fesztivál azon napján örökíti meg, amikor a két zenekar egymás után fellépett. Barre Phillips Archie Sheppnél bőgőzött ekkoriban. A lemeznek erős politikai felhangjai vannak, és ez már abból a szempontból is érdekes tény, hogy Barre Phillips egyedüli nem afroamerikaiként szerepel a felvételen. Érdekes meghallgatni, hogy mennyire jól játszik jazzt, és mennyire el tud távolodni attól rubato játékával, illetve akrobatikus vonószólójával.

Barre Phillips: Journal Violone – 1968

Barre Phillips első szólólemeze. Hihetetlen erejű felvétel. Tulajdonképpen nagyon hasonló a későbbi szólóihoz, de bizonyos szempontból sokkal virtuózabb, bátrabb anyag. A bőgőirodalom szinte összes technikáját használja, de mégsem lesz belőle hangszerbemutató. Talán a legjobb „klasszikus” szólólemeze, azonban az 1990-es, majd itt is tárgyalt Camoufalge, még messzebbre megy a kísérletezések terén.

Dave Holland / Barre Phillips: Music From Two Basses – 1971

A már említett duólemez, amit Barre Phillips Dave Hollanddal együtt készített. Dave Holland játéka szintén sokat változott az évek során. Az ő pályája pont ellentétes Barre Phillipsével: Dave Holland az angol avantgárdból az amerikai mainstream jazz felé tartott, míg Barre Phillips éppen az amerikai hagyományból az angol/európai felé. Ezen a felvételen azonban éppen összeérnek. Azt hiszem, ez a legjobb nagybőgő duólemez, ami valaha készült.

Barre Phillips / John Surman / Stu Martin / John Abercrombie: Mountainscapes – 1976

A Mountainscapes tipikusan olyan lemez, mely, habár jó, de nem tökéletes. Zeneileg nincs vele baj, majdnem minden darab aktuális tudott maradni az elmúlt usque 40 évben. Ami zavar, az inkább csak az ECM kiadó sajátos hangzásvilága, ami sajnos rossz értelemben nyomja rá bélyegét, egy egyébként kiváló anyagra. De lehet, hogy rosszul hallom. Nem tudom. Mindenesetre a John Surman-Barre Phillips-Stu Martin trió életművébe jól illeszkedik, s tisztán láthatjuk általa, hogyan haladt Barre Phillips a free jazzből a letisztultabb formák irányába. Az albumon egy szám erejéig John Abercrombie is közreműködik, aki egészen fantasztikus.

Barre Phillips: Camouflage – 1990

Ahogy már említettem korábban, ez igen bátor lemez. Improvizációi is frenetikusak, de a lemez külön érdekessége az, ahogyan Phillips a felvevőszalagokkal kísérletezik. Rájátszik az előre rögzített zenei anyagokra, ez által egy nagyon speciális idősíkot hozva létre múlt és jelen között. Ezzel természetesen mindig is sokan próbálkoztak, de, hogy ez ennyire természetesnek hasson, arra nagyon kevés példát tudnék mondani.

Paul Bley / Evan Parker / Barre Phillips: Sant Gerold – 2000

Nekem az összes itt felsorolt lemez közül ez a kedvencem. Az improvizatív zene három „nagy öregje” találkozott egy osztrák monostorban, hogy létrehozzák ezt az albumot. Közülük Paul Bley sajnos már nincs közöttünk. Olyan gyors reakciókat hallhatunk itt a legkisebb megmozdulásokra is, hogy ezt a lemezt tényleg hívhatjuk az instant kompozíciók csúcsának. Noha teljesen improvizált anyag, végig érezni lehet benne egy közös strukturáltság iránti vágyat: témák megjelenése, fordítása, interpretálása jellemzi a rögtönzött folyamatokat. Mindemellett olyannyira kamarazenéről van itt szó, hogy nem lehet megmondani melyikük zenei világa érvényesül jobban.

Joe Maneri / Barre Phillips / Mat Maneri: Angels of Repose – 2004

Barre Phillipsnek a Maneri családdal (apa-fia) készült lemeze, az atonális improvizatív zene ékköve. Joe Maneri több mint ötvenéves karrierjét megvizsgálva szintén sokat kideríthetünk a free jazz/szabadzene irányainak változásáról. Fiatal korában tradicionális zsidó, görög, török zenét játszott, és ezek az elemek később belekerültek a kompozícióiba és a rögtönzéseibe. Legnagyobb hatással Schönberg volt rá, alapított is egy jazz zenekart, mely a 12 fokú technikát helyezte improvizációi középpontjába. Az Angels of Repose-on ez a technika nem igazán hangsúlyos, de az intuitív atonális játék nyomai jócskán tetten érhetők.

Urs Leimgruber/Jacques Demierre/Barre Phillipse: Albeit – 2009

Barre Phillips több lemezt is kiadott ezzel a formációval, de szerintem ez a legjobb közülük. Ez egy 3 CD-s kollekció része, melynek epizódjait különböző időpontokban rögzítették. Kortárs zenébe hajló kamararögtönzések. A lemez jó példa az európai iskolára jellemző totális improvizációra, és arra, amire Phillips szerintem már régóta törekszik: nem igazán lehet megmondani, hogy ez improvizatív, vagy kompozíciós zene. Persze mindig lesz a kettő között különbség, de valóban az az érzése az embernek, hogy úgy improvizálnak, mintha az egész egy jól megszerkesztett szimfónia lenne. Rengeteg tér és örvénylő dinamika jellemzi ezt a gyöngyszemet. A zenekar járt Magyarországon több ízben, és mesterkurzust is tartottak. A lemezek meghallgatása mellett, aki tud, menjen el Barre Phillips egyik koncertjére, és hallgasson bele az élő jazztörténetbe.

Képek: Kaye Pratt, Internet

[1] Angliában Unaccompanied Barre, Franciaországban pedig Basse Barre címen jelenik meg.
[2] Az Eccles szonátát adják elő úgy, hogy Gary Karr játsza a témát, Richard Davis pedig improvizál a basso continuóra. Habár van benne dobkíséret, véleményem szerint eléggé elhanyagolható, s inkább ront az egészen, mintsem használna.)
[3] Derek Bailey terminusa, miszerint megkülönbözteti az úgynevezett adott nyelv körüli improvizációt a totális improvizációtól.
[4] Louis-Ferdinand Celine: Utazás az éjszaka mélyére. 361. old. 2010, Pozsony
[5] https://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/havasi_balazs_zongora_koncert
[6] Eddie Prevost az angol AMM improvizatív zenei társulás egyik alapítója.