PRAE.HU: Pedagógusként, valamint a Pagony – Tilos az Á Kiadó szerkesztőségi munkatársaként dolgozol. Hogyan kapcsolódik össze ez a két hivatás?

Vinczellér Katalin: Tizennyolc éve tanítok, a Veres Pálné Gimnáziumban tizenhatodik éve dolgozom magyar- és médiaszakos tanárként. Ezalatt a tizennyolc év alatt évről évre egyre erősebben éreztem azt a jelenséget, melyről a HUBBY „s a szó más oldalára fordul” című konferenciája szólt. Miszerint az a kánon, ami évtizedek óta létezik, egyre kevésbé tanítható. Mára már nem kérdés, hogy a módszereken és a szövegeken is változtatni kell. Sokáig én is azt láttam, hogy nem történnek igazi előre lépések a változás érdekében. Alakul egy oktatási program a Pagony – Tilos az Á kiadónál, melynek célja, hogy megmutassa, hogyan lehet a kortárs irodalmi könyveket bevinni a közoktatásba, nem csak partizánakcióként, hanem valamennyire rendszerszerűen. Úgy éreztem, a tettek mezejére kell lépnem, hogy tanárként ne csak azt érezzük, hogy elégedetlenek vagyunk az irodalomtanításban kialakult helyzettel, hanem csináljunk is valamit.

PRAE.HU: Mesélnél kicsit bővebben erről a programról?

Ez egy alulról szerveződő program, és persze jó lenne elérni egy nagyobb rendszerhez is. Nemcsak a Pagonynál van ilyen törekvés, hanem más, gyermek- és ifjúsági irodalmi profillal rendelkező kiadóknál is. A program lényege, hogy átlássuk, milyen mozgásteret engednek meg a kerettantervek, valamint, hogy a kerettantervek által megengedett mozgásteret és a mindennapos tanítási tapasztalattal rendelkező tanárok igényeit megpróbáljuk összefésülni. Két oldala van ennek a történetnek, egyrészről vannak a tanárok, akik a napi küzdelmeket átélik – itt a küzdelem nem feltétlenül szenvedést jelent –, dolgoznak a gyerekekkel és a szövegekkel. Bizonyos kanonizált szövegekkel jó értelemben küzdelmes ez a munka, de emellett arra is van igény, hogy behozzanak kortárs ifjúsági irodalmi műveket is. Másrészről a kiadói oldalon ott van egy nagyon jelentős és egyre bővülő, minőségi kínálat. Ez a kettő sajnos nem találkozik. Gyakorlatilag ennek a programnak a lényege az lenne, hogy megtaláljuk azokat a csatornákat, ahol a kereslet és a kínálat összeér. A tanári szándékok, vágyak és az egyre izmosodó merítés, amit a kiadók is fel tudnak mutatni, elkezdjen kommunikálni egymással.

Annak érdekében, hogy a tanárok merjenek kísérletezni a könyvekkel, vizsgáljuk meg, melyiket, miért érdemes bevinni az órákra. Kortárs szövegek nyomán irodalmi szempontból fejleszthető az elemzési készség, az olvasás elmélyítése, az összefüggések meglátása. Ugyanakkor erkölcstan, etika vagy akár osztályfőnöki órára is be lehet vinni kortárs könyveket. Főként a 12 pluszos kortárs ifjúsági irodalomban nagyon sok olyan könyv létezik, amelyek azokat a problémákat tematizálják, melyekkel nagyon gyakran találkozik egy pedagógus, legyen szó például osztályon vagy közösségen belüli marginalizálódásról, nem kívánt terhességről, különféle színtereken zajló zaklatásról, a gyerekek önmaguk ellen fordulásáról. Minden korosztály sérülékeny, de a felső tagozaton és a középiskolában rengeteg új konfliktussal találkoznak a gyerekek, és vannak ezek között olyan témák, melyekről egymással sem nagyon tudnak beszélni. A szülő felé is van egyfajta gát, a tanár felé meg pláne. Ezeket a gátakat le kellene bontani, beszéljünk, kérdezzünk, figyeljünk egymásra, és amiben tudunk, segítsünk. Nem biztos, hogy mindig effektív a segítség, de azt gondolom, hogy már a meghallgatás, a figyelem is nagy lökést tud adni. 

Ha egy könyvön keresztül vetünk fel valamilyen kérdést, bátrabban kezdenek el beszélni a kényes témákról. A diákok sokkal könnyebben megnyílnak, személyes motivációkkal beszélnek az adott szereplő viselkedéséről, arról, hogy szerintük mi volt például rossz döntés, vagy a többiek reakcióiból mit helyeselnek, és mit ítélnek el. Ha belép egy tanár szereplő, akkor a tanár szerepét ők hogy látják. Tehát a beszélgetés közben nem feltétlenül kell vállalniuk a saját arcukat, miközben kibontanak egy problémát, ami mégiscsak róluk szól.

PRAE.HU: Tapasztalatod szerint mennyire jellemző a pedagógusokra, irodalomtanárokra az újító, frissítő szándék, mennyire nyitottak a partizánakcióra?

Nagyon sok a partizán. Kiindulásként nagy lökés volt, hogy a saját iskolai munkaközösségemen belül nagyon hasonlóan gondolkodunk. Már sok éve működött az iskolánkban az a gyakorlat, ha valamelyikünk talált akár egyetlen verset, novellát vagy regényt, amit bevihetőnek gondolt, akkor azt megosztottuk egymással. Most már elég sok iskola munkaközösségével megismerkedtem, és szinte mindenhol találtam erre a fajta változásra nyitottságot és vágyat. Ugyanakkor olyan helyzetekkel is találkoztam, amikor egy pedagógus egyedül érzi magát azzal, amit csinál. Azt is fontos feladatnak érzem, hogy ez utóbbi csoportba tartozó pedagógusokat összehozzuk egymással. Vagyis megmutatni azt, hogy nem egyedüli kezdeményezésről van szó, mert az elit gimnáziumoktól kezdve a hátrányos helyzetben lévő általános iskolákig gyakorlatilag mindenhol találkoztam olyan emberekkel, akik a gyerekekért és a gyerekekkel együtt dolgozva hozzák be a kortárs irodalmat. Ez nem azt jelenti, hogy eldobjuk a hagyományos kánont, hanem azt, hogy használjuk a kortárs irodalmat is. Olyan módon építjük egybe a kortársat és a klasszikust, hogy az élni kezd, és nem távoli és érthetetlen kötelező tananyagként jelenik meg akár egyik, akár másik.

Persze, sokszor tapasztalom azt is, hogy pedagógusok – nem feltétlenül az idősebb generációra gondolok – nem kívánnak részt venni ebben. A legfőbb érv általában az szokott lenni – amit részben természetesen értek is –, hogy ezek a művek színvonalukat tekintve megütik-e a kanonizált irodalom színvonalát. Teljesen jogos kérdés, és azt gondolom, hogy erre kellenek a szakmai beszélgetések, ahol konkrét könyvekről és szövegekről van szó. Arról, hogy mi egy bizonyos szövegnek az erénye vagy gyengesége. És a „hibák” is adhatnak remek elemzési szempontokat. Felismerhetőek az ellentmondások, ha a dramaturgia megbicsaklik, vagy, ha a szereplő egyszer csak érthetetlen reakciót ad. Közösen meg lehet vizsgálni, hogy tényleg hibáról van-e szó, ez a problémacentrikus olvasást gyakoroltathatja, sőt van olyan is, hogy a diákok maguk hívják fel a figyelmet a szöveggel kapcsolatos kétségekre. Azt gondolom, hogy az órákon aktívan kell dolgozni, ami magyarórán az aktív olvasást, az értést, a problémafelvetést, a beszélgetést, és a vitát jelenti, amihez természetesen tanórán kívül is kell kapcsolni munkákat, mert a 45 perc erre a komplex feladatra rövid. Szerencsére most már abszolút bevett gyakorlat minden tantárgyból a projektfeladat, ami lehet csoport-, pár-, vagy egyéni munka, melyek adott szövegekhez kapcsolódó, meghatározott szempontok szerinti feldolgozást, értelmezést jelentenek. Nem feltétlenül kell, hogy verbális legyen a feldolgozás, lehet képet, montázst, installációt, mozgóképet készíteni egy szöveg kapcsán, ami már egy értelmező gesztus is egyben, nem pedig olvasónapló, amikor a gyerekek elolvasnak egy fejezetet, majd saját szavaikkal megfogalmazzák a tartalmát. Mindenki számára élvezetesebb, ha a gyerekek olyan feladatokat kapnak, ami már nem egyszerűen reprodukciót igényel, hanem tovább kell lépni az egyéni látásmód felé.

PRAE.HU: Milyen visszacsatolások érkeznek a gyerekek részéről, amikor kortárs irodalmi művön keresztül érintkezhetnek magával az irodalommal vagy a kötelező anyaggal?

Igen gyakran visszatérő mondtatok: „értem a szavakat”, „értem, hogy miről szól”, „tudom vonatkoztatni saját tapasztalatokra”, „aha, szóval a 19. században is ez volt a kérdés”.

Az egyik sarkalatos téma az általános iskolában és a középiskolában is az úgynevezett képviseleti vagy nemzeti költészet tanítása (Zrínyi, Kölcsey, Ady stb.). A Szózat tanagyag hetedikben és tizedikben vagy tizenegyedikben, de az iskolán kívül is ismerik a gyerekek. Kiss Judit Ágnes Szó című verse a szózatnak egy töredékével indul, abszolút 21. századi a nyelvében, a problémafelvetés, a menni-maradni kérdés miatt. Mindezeket úgy tematizálja, hogy megidézi a Szózat képi világát, utalásrendszerét.

PRAE.HU: Van kapacitás, arra, hogy a kortárs irodalomról való diskurzus beleférjen az iskolai tanórák keretébe?

Kétségtelen, hogy időben is, energiában is ráfordítást igényel megtalálni azt a szöveget vagy azokat a szövegeket, amelyekről azt gondolja a tanár, hogy van értelme bevinni az órára. Egy tanárnak végig kell gondolnia, hogy akkor miről mond le, például Vörösmartyból nem tanít mindent, hanem kiválaszt két művet, és azt is át kell gondolnia, hogy mely kortárs szöveg(ek)et helyezi a kihagyottak helyére úgy, hogy az kompakt tananyaggá álljon össze. Azt gondolom, hogy a tanárnak rendelkeznie kell annyi önállósággal, hogy ezeket el tudja dönteni. Van arra is esély, hogyha ezek után ad a diáknak egy olyan Vörösmarty verset, amelyet együtt nem dolgoztak fel, és mellé ad egy rá rímelő, hozzá kapcsolható, akár kortárs irodalmi szöveget, a két szöveget, két perspektívát már együtt tudja olvasni a diák. Emellé társulhat egy olyan érzés, hogy a diáknak van köze a szöveghez, tudja máshonnan is látni, és nem csak az irodalomtörténet részeként érzékeli.

Az érettségi tételeknél a legerősebbek a kétségek arra vonatkozóan, hogy mit válasszon, és mit hagyjon el a tanár. Közép- és emelt szinten is hét témakör van meghatározva az érettségin, az egyik a kortárs irodalom. Középszinten itt szabad a pálya. Ehhez persze ismerni kell a kortárs irodalmat. Az irodalom határterületei témakörön belül nemcsak a társművészetekre lehet gondolni (képzőművészet, színház, zene), hanem ide is beleférnek olyan nem „magas irodalmi” műfajok, mint a lektűr, a krimi, az utópia, disztópia, az ifjúsági irodalom. Lehet, hogy egy diák nagyobb élvezettel készül az érettségire is, ha tudja, vannak olyan tételek, melyek az ő világával kapcsolatot tudnak teremteni.

PRAE.HU: Szerinted mi kellene ahhoz, hogy a kortárs irodalom használata, alkalmazása minden közoktatási intézményben magától értetődő legyen?

Valószínűleg nagyon sokfelől érkező tanárok bevonásával szakmai fórumokat kellene rendezni, amelyeken a gyakorló pedagógusok, oktatási szakemberek és irodalmárok együttesen hoznának létre egy olyan 21. századi konszenzust, amely valóban a 21. századi technológiának, kulturális szocializációnak megfelelően építené föl, strukturálná át azt, hogy mi az, amit tanulni kellene felső tagozaton, középiskolában. Mert azt látom, hogy egy progresszívebb váltás az alsó tagozaton már bekövetkezett. Akik ott vannak mindennap a tanórákon, azok tudják, mi az a kulturális háttértudás vagy mik azok a képességek, melyekre építeni lehet, és ezekhez mi és hogyan kapcsolható a meglévő kánonból, és mit érdemes beemelni a kortárs irodalomból. Fontos, hogy a felsőoktatásban a jövendő pedagógusok egy olyan szemléletmódot kapjanak, mely által el merik hinni, hogy az ő tudásuk és értékítéletük is releváns. Fontos lenne megállapodni, hogy a hat kötelező szerző (Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila) mellett mi kell még, amiről azt gondolják, hogy elengedhetetlen, és növelni azt a bizonyos mozgásteret, ahol a tanári kompetenciára lehet alapozni. Ezek mellett fontos, hogy a tanárt, pedagógust az érdekelje, hogy jót csináljon a gyerekekkel.  A gyerekek szeretnek gondolkodni, élvezik, ha gondolkodhatnak. Ha mindeközben lehet nevetni és játszani is, az nagyszerű, és nem jelenti azt, hogy elveszítünk valamifajta tudást vagy minőséget.

A címlapfotót és a cikkben található fotót Sziklay Cs. Mónika készítette.