Különös, hogy a magyar nyelvben nincs külön hangalakkal rendelkező szó a hallgatásnak arra a jelentésére, hogy valaki nem beszél, tehát „elhallgat” valamit, vagy nem akar közölni semmit. Figyelni egy ember beszédére, (vagy zenére, zajra) magyarul szinte ugyanaz, mint magunkban tartani, magunkba fojtani a szót, eltitkolni a dolgokat. Mivel az Omerta alcíme az, hogy Hallgatások könyve, és maga a regénycím is az elhallgatást jelenti (pontosabban titoktartást, hallgatás fogadalmát a maffiában), elgondolkodtam a szavak, illetve a hallgatás értelmén, jelentésein. Az Omerta cím jelentése alapján kézenfekvő lenne, hogy Tompa Andrea nagyregényét csupán azokkal az eltitkolásokkal hozzuk összefüggésbe, amelyeket Eleonóra nővér fogadott a román hatóságnak a börtönben történekre vonatkozóan, illetve Omerta alatt azt is érthetjük (megint csak a szicíliai maffiavilágból hozott szó jelentésének köszönhetően), hogy a könyvben a szereplők épp a hatóságok elől eltitkolt gondolatait, cselekedeteit ismerjük majd meg. Akármelyik értelmezést fogadjuk el a kettő közül, úgy érzem, még mindig távol járunk a valóságtól. Miért? Ahogy és amikor Kali könyve elindul, a regényben áradni kezdenek a szavak, azok a szavak, amelyeket Hamvas Béla a Scientia Sacrában az isteni nyílt lét jelképeit megfejtő kulcsoknak tartott: „A dolgok jelképek – az isteni nyílt lét jelképei: a szavak a kulcsok, amelyek ezeknek a jelképeknek értelmét megfejtik és kimondják. (…) Megnevezni annyi, mint teremteni.” És mi, olvasók, tátott szájjal hallgatjuk, vagyis olvassuk tovább a könyvet.

Miért kelti fel az érdeklődésünket, ha egy előttünk álló regényben elhallgatásokra számíthatunk? Hisz az azt jelenti, hogy semmit sem fogunk megtudni. Ugyanígy, ha egy titkokkal szövetkezett emberrel hoz minket össze a sors, logikus, hogy a „semmi” lesz a jussunk. Talán nem hisszük el, hogy tényleg létezik hallgatás, ezért folyton azt a pillanatot várjuk, amikor majd kiderül a nagy titok. A magyar nyelvből talán épp azért hiányzik a „hallgat” (olaszul „tacere”, angolul „remain silent”, németül „dichthalten”) szó külön hangalakja, mert emberi képtelenségnek tartjuk a meg nem szólalást? Úgy gondoljuk, a zarathustrai „szent és gyógyító szó” nélkül a világ csak a romlás felé igyekezne?

Nem véletlenül kezdtem az Omerta kapcsán látszólag messzire vezető filozófiai fejtegetésekbe. Tompa Andrea regénye számomra ugyanis elsősorban a szó gyógyító erejéről, dicsőségéről szó. Természetesen fontos kiemelni azt is, hogy a könyv mögött hatalmas kutatómunka áll: az ötvenes évek Erdélyének, különösen Kolozsvárnak a történelméről, életéről, hagyományairól, nyelvezetéről, a rózsanemesítés és a földművelés technikáiról és szépségeiről igen sok és fontos információt tudunk meg, de nyilván nem (csak) ez a hatalmas anyag tartja össze a művet.

Szinte láthatatlan rendszer és erő mozgatja a regény sorait. Az Omerta négy könyvre tagolódik, de magukban a könyvekben – a mondatokon és a bekezdéseken túl – első látásra semmiféle belső tagolást nem fedezünk fel. Nincsenek külön kis történetek, nincsenek egymástól elkülönült napok vagy fejezetek. A mesemondás sodra árad, minden történésből egy másik következik, minden gondolat összeér egy emberi reakcióval. Épp úgy, ahogy a nagy népi mesemondók előadásait magunk elé képzeljük. Minden „Egy”-ben van, a dolgok nem húznak, nem tartanak szét. Mintha a nappaltól sem válna el az éjszaka, az álmoktól sem a valóság.

A négy naplószerű könyv között arányaiban viszont elég nagy eltérés mutatkozik. Míg Kali, Annuska és Eleonóra könyvei egyenként mintegy százhúsz oldalt tesznek ki, Vilmosé majdnem háromszor ennyi lapon hömpölyög. Ez természetesen nem lenne hiba, ha lehetne érezni, tudni, mi az oka az arányeltolódásnak. Talán az, hogy Vilmost az Omerta központi szereplőjének tekintjük? A férfi Kali és Annuska életében is fontos szerepet tölt be (bár az túlzás lenne, hogy róla is szól a történetük), de a negyedik könyv névadójának, Eleonóra nővérnek, Annuska testvérének életét (hacsak nagyon nem közvetett módon) nem befolyásolja. Az is igaz, hogy a rózsanemesítő Vilmos nézőpontján keresztül ismerjük meg az ötvenes évekbeli Erdély társadalmi, politikai életét. Ő hoz létre egy olyan különös és izgalmas világot, amely a legtöbb olvasó számára ilyen részleteibe menően eddig ismeretlen volt, és az ő könyvét olvasván, a szakmai információkon túl, egy tevékenység szenvedélyének lélektanához is közelebb kerülhetünk. De Vilmos sokszor túlbeszéli magát, fecseg. Hosszan, sokszor lényegtelen részletekkel terhesen mesél el eseményeket, saját magát is picit butának feltüntetve. Az olvasó figyelme ezért időnként lankad: az apró részleteknek nem mindig van tétjük, nem érezzük, hogy egy fontos konklúzióhoz vagy kifejlethez vezetnének. A kevesebb – úgy érzem – Vilmos könyvében több lett volna. Talán a szerkesztői szigor hiányzott ezen a ponton.

Ennek ellenére az Omerta hiánypótló, megrázó és felemelő regény. Nem az a legfontosabb üzenete, hogy a történelem egy bizonyos pontján és helyén, egy bizonyos – madách-i kifejezéssel élve –„színében” milyen szokásokkal és társadalmi felállásokkal, igazságtalanságokkal találkoztunk. Persze ennek is jelentős szerepe van. A nagyregény a szikla szélére állítja elbeszélőit, és mérhetetlen szeretettel azt vizsgálja, azok hogyan reagálnak. A szerző alaposan és mélyen ismeri szereplőinek minden rezdülését, gondolatát. Olyannyira, hogy nem is csoda, ha például Vilmos esetében picit el is veszett benne.

A  szerző fotóját Dúll Kata készítette a JAK Műfordító táborában.