Furcsa kettősség jellemzi a regényt: egyrészről egy tartalmas élet fontosabb állomásain száguldunk végig, összeilleszthető mozaikdarabkák mentén, másrészről viszont a mű egészen az utolsó oldalig szándékoltan töredezett marad, mindig akad egy-egy befoltozásra váró lyuk, egy-egy homályos részlet.

Mint egy családi anekdota, úgy tárul elénk az élet, olykor kicsit kiszínezve, máskor mintha emlékezni vélnénk az ezerszer ugyanazt, mégis másképpen elmondott saját történeteinkre. Chabon néha szándékoltan ferdít, eltúlozza a kevésbé érdekesnek vélt részeket, ilyenkor a regény a fikció irányába mozdul, majd visszatér a valóság talajára. Olyan hullámzás ez, ami az egész művön keresztül érezhető, mégsem veszít a történet hitelességéből, pont azért, mert az író egyszer sem engedi meg, hogy képzelete – vagy akár nagyapja emlékei – átlépjék az abszurditás határát.

Mivelhogy minden mozzanat, apró cselekmény megmarad a realitás szintjén, az olvasónak eszébe sem jut, hogy hol végződik az igazi történet, és hol kezdődik az írói fantázia. Sőt, szép lassan beillesztjük a saját emlékeinket, érzéseinket is, és azonosulunk azokkal a szituációkkal, amiket a regény vázol. Nekünk is lesz egy hozzáfűzhető, izgalmas történetünk nagyapáról.

Chabon nagyapja idealizált figura, a szó nemes értelmében átlagos (ezért is tudunk vele olyan könnyen azonosulni), és kicsit talán túlságosan is jó. A rosszba soha nem önszántából belekeveredő férfi alakja azonban nem a fekete-fehér mezsgyén mozog, így – ugyan nem sokszor, de – kapunk egy keveset a „romlottságából” is. Habár az író ezeket minden esetben a körülményekkel indokolja, utalás szintjén mégis találkozunk az álca jelenségével. Így aztán az olvasó saját megítélésére van bízva, hogy az adott helyzetnek tulajdonítja a nagyapa rosszabbik énjének előbukkanását, vagy pont fordítva: nagyapa a látszólagos jóra törekvésével álcázza valódi énjét.

Néhol azonban mégis hajlik arra Chabon, hogy az előbbi felé tereljen minket, nem próbálva meg ledönteni a „jóságos nagyapa” kollektív képét. A férfi karaktere egy pillanatra sem mozdul ki a középpontból, úgy tűnik, hogy minden esemény és személy köréje rendeződik, tőle függ és hozzá fut vissza. Nincsenek egyenrangú partnerei, mindenki, aki kapcsolatba kerül vele ahhoz asszisztál, hogy ezt a titokzatos embert minél jobban megismerhessük. Ebből kifolyólag minden mellékszereplő megmarad a típusfigura szintjén, az író nem törekszik arra, hogy kidolgozza, árnyalja őket. Ez némiképp hátrányt jelent azoknál a jeleneteknél, amikor a kapcsolati vagy családi viszonyok kerülnek terítékre, hiszen óhatatlanul is lesüllyednek a szereplők a nagyapa szintje alá.

Persze, nagyon is indokolt a nagyapát a középpontba helyezni, hiszen így megteremtődik az az illúzió, hogy az egész történetet ő mesélte el, Chabon pedig csak megörökítette a családi anekdotákat. Mi, olvasók is kiválóan tudunk azonosulni ezzel az elbeszélőmóddal, hiszen magunk is úgy meséljük el történeteinket, hogy főszereplői mi vagyunk. A regény szervezőelve maga a viszony lesz, ez mozgatja a cselekményt is. Nincsenek szándékolt hangsúlyok, burkolt megakasztó effektusok, amik irányítanának, csupán a fejezetek szabdalják a gondolatmenetet. Gyufaszálakként húzzuk ki a dobozból az emlékeket, és csak rajtunk áll, hogy mennyit égetünk el egyszerre.

Mindannak ellenére, hogy Chabon méltó emléket állít nagyapjának, és meséit kiváló érzékkel fonta össze regénnyé, a történet nem tud több lenni egy egyszerű, ám kiváló memoárnál, amiben felfedezhetjük saját nagyapánk kissé kiszínezett történeteinek szellemét, és egy letűnt kor érték- és szabályrendszerének abszurditását. Mindazon túl, hogy egy rendkívül élvezetes, tartalmas és elgondolkodtató műről van szó, az embernek hiányérzete támad, hiszen nem fogalmazható meg egyértelműen az üzenet, amit a regénnyel az író mondani akart. Talán éppen ez lenne a lényeg, hogy mindenki azt vegyen ki a nagyapa által készített „kosárból”, amit szeretne. Ehhez azonban jobban kellett volna vezetni minket az emlékek ingoványos ösvényein.