PRAE.HU: Még adós vagyok a harmadik kötet olvasásával, úgy döntöttem, hogy először tudni akarom, mi lett a báróval meg Milivel. A visszajelzések szerint nem voltam ezzel egyedül. Hogy reagált az olvasók többsége a cliffhangerre a harmadik kötet végén?

Böszörményi Gyula: Pontosan úgy, ahogy annak idején én, midőn a feleségem kitalálta: ez a kegyetlen „poén” ugyanis az ő ötlete volt. Azonnal tudtam, hogy így „befejezni” egy kötetet vérlázító aljasság, és azt is, hogy ennél tökéletesebbet sosem fogok kitalálni. Az olvasók közül sokan idegbajt, fejfájást, dührohamot kaptak, amit aztán le is írtak különböző internetes fórumokon. Megértem őket, döbbenetük teljességgel jogos volt.

PRAE.HU: Valójában miért kellett ez?

Azért „kellettˮ, mert mellbevágó, zseniális, kolosszális irodalmi szemétség (dicsérhetem: nem én találtam ki). Egyébként jómagam sorozatfüggő vagyok, így a cliffhangereket is szeretem. Sokan nem tudják, de a függővégnek kettős pszichológiai hatása van: egyrészt folytatásra sarkall (ez nyilvánvaló), másrészt továbbgondolásra, agyalásra, elméletgyártásra bírja az olvasót, aki így benne marad a történetben, a világban, aminek ezáltal még inkább a részese lesz. Mosogat Ambrózy báróval, pelenkáz Milivel, traktort vezet Emmával, bevásárol Agáta mamával, kutyát sétáltat Rudnayval... A regény vele megy a hétköznapjaiba, remélhetőleg megszépíti azokat, és közben gondolkodásra serkenti őt, aminél pedig nem ismerek hasznosabb tevékenységet.

PRAE.HU: Nem előkép nélküli a regényed, ámde sok szempontból egyedülálló. Például abban, hogy minden szereplő, adat, helyszín alapos kutatómunka után kerülhetett csak bele a kötetbe. Időnként a lábjegyzetek izgalmasabbak, mint a szöveg. Miért tartottad fontosnak a lábjegyzetelést?

Az, hogy szeretek valós helyszínekkel és emberekkel dolgozni, köréjük építeni a fiktív cselekményt, nálam régi mánia. Már a 9... 8... 7... és a Lúzer Rádió, Budapest! című regényeimben is ezt műveltem, és egyre inkább rákaptam az ízére. Számomra a valóság szilánkjai könnyítik az alkotást, és örülök neki, hogy az olvasók rendre bejárják, felkeresik a történetek helyszíneit. Járt már diákcsoport a Lipóton, a Kerepesi temetőben, vagy épp a Kiss József utcai bérházban, ahol a Lúzer-család „él”. Az Ambrózy-sorozat esetében viszont ennél komolyabb indokom is volt valós helyszíneket és egykor valóban élt embereket szerepeltetni, eleinte ugyanis sehogy sem tudtam megragadni, „átérezni” a kort. Idegen volt, érthetetlen, fura. Tudtam, ha ez így marad, ebből sosem lesz regény. Mikor azonban az egykor élt emberek bekerültek a szövegbe (akár egyetlen alkalommal felbukkanó mellékszereplőkként is), a történet tőlük, mondhatni a „szellemüktől” hirtelen élni kezdett. A lábjegyzetek pedig... én szeretek újat tanulni. A másik fontos érv a lábjegyzetek mellett: nélkülük az olvasó joggal hihetné, hogy számos dolgot egyszerűen csak kitaláltam – pedig nem! Ez különösen fontos adalék a korabeli gyilkosságok esetében, melyek valóban megtörténtek, és ez a tény teszi igazán elevenné és hátborzongatóvá az Ambrózy-történeteket.

PRAE.HU: Fikció és valóság fontosságáról majd picit később, maradjunk a lábjegyzetek tartalmánál, ami alátámasztja, hogy a sorozat a történelmi regényfolyam kategóriájába (is) sorolható. Ötvözve a detektívregénnyel. Te melyiket tartod erősebbnek?

A detektív-szál lehetne sokkal erősebb, ezt elismerem. Talán a Rudnay-gyilkosságok és a két kiegészítő kötet az, ahol közelebb kerültünk a klasszikus detektívregényekhez, bár nyomozás és bűn minden részben találtatik. Történelmi regénynek sem mondanám, mivel (legalábbis az én fejemben) az ilyenek a történelem nagy pillanatait és kiemelkedő szereplőit tolják előtérbe, míg nálam a bűnös hétköznapok és a kisemberek Monarchia-béli Budapestje jelenik meg. Így aztán egyiket sem érzem erősebbnek, és nem merném azt állítani, hogy az Ambrózy-történetek az egyik, vagy a másik kategóriába esnek. Talán új elnevezést kéne találni rá. Szabad a pálya!

PRAE:HU: Nem véletlenül emlegettem Merle-t, a Francia história nyilván korábbi, és mint ilyen, hagyományosabb fajtája a történelmi regénynek, de (én legalábbis) pont a kisembereket szerettem benne. Most elevenítsük fel, hogy kikkel fut össze Ambrózy: Henri de Toulouse-Lautrec vagy Gauguin... Különben tényleg hozott valaki „ismeretlen” Gauguin festményt Magyarországra?

Már más is megjegyezte a Moly.hu oldalon, hogy „naná, Ambrózy PONT Toulouse-Lautreckel és Gauguinnel fut össze Párizsban, hát persze”. Persze! Aki a kort ismeri, tudja, hogy a Montmartre kicsi hely volt: falu a város szélén, ahol mindenki ismert mindenkit, így ha valaki arra járt, és főleg, ha benézett a Vörös Malomba, előbb-utóbb szinte biztos, hogy találkozott velük. Hogy az adott időben e két festő ott volt, azt ellenőriztem. Ám az fikció, hogy valaki valóban Gauguin festményt hozott volna Magyarországra. Ha ilyen nyomra leltem volna, lábjegyzetelem.

PRAE.HU: Van visszajelzésed arról, hányan csaptak a homlokukra a Nász és téboly olvasása közben, megsejtve a végkifejletet és a zsaroló, Wâr valódi személyét, ami így utólag (és ebben rejlik az igazi bravúr!) már az első kötettől egyértelmű kellett volna legyen... Bevallom, én a második levele olvastán már nagyon vigyorogtam, miközben kalapot emeltem gondolatban előtted. Annyira pofonegyszerű és kézenfekvő.

Igen, úgy tűnik, elég sokan rájöttek, ki is Wâr valójában, kb. az első és második levél környékén, de ez nem is baj. Írás közben végig tudtam, hogy ez nem lesz sokáig titok, sőt, épp azzal igyekeztem kicsit tévútra vezetni az olvasót, hogy nem titkolom oly rettenetesen: a detektívregényekben sosem az a hunyó, aki végig gyanús. Így tehát hagytam, hadd találja ki az olvasó, kicsoda Wâr, majd gondolja azt: „nem, ő mégsem lehet, elvégre ő a leggyanúsabb” (és a kígyó önnön farkába harap). Számomra a történetben nem Wâr személye, inkább a báró karjának története, Wâr őrületének természete (ehhez szakirodalmat olvastam, ill. olyan filmeket néztem, amikben hasonló zizzent karakterek szerepelnek), valamint ő és Mili kapcsolata volt igazán fontos.

PRAE.HU: Van erre valami szakkifejezés is? Belegondoltam a történetbe, és az jutott eszembe, hogy Emma is így járhatott volna Mili és Ambrózy nélkül... Vagy?

Szakkifejezésről nem tudok, de lehetséges. Hogy Emma is becsavarodhatott volna? Mondjuk az állandó üldöztetéstől? Wâr őrületének gyökere a családjában keresendő – a Rózsa tesók közül egy valóban megőrült, bár lehet, hogy csak a börtönt akarta így elkerülni –, az eleinte ármányból eljátszott, később rögeszmévé váló szerelem csak beindította és irányba állította azt.

PRAE.HU: Nem untatott néha? Mi szórakoztat egy rutinos írót írás közben?

De, igen, néha elegem lett a saját világomból. Egy ekkora munka közben ez elkerülhetetlen. Olyankor félretettem, egészen más dolgokkal „öblögettem” az agyamat (online játékoktól kezdve a zombi sorozatokig), majd visszatértem Miliékhez, és az adott részbe betettem valami olyan csavart, amire korábban magam sem gondoltam volna. Ez szórakoztatott.

PRAE.HU: A köteteknek számos erénye van, nekem a legambivalensebb a borító, ami inkább a kereskedői szempontokat veszi figyelembe. Azon töprengtem, egy másik borító miként befolyásolta volna a könyv megítélését...

Attól függ, kinek a megítéléséről beszélünk. Tény, hogy rengetegen írták, mondták: a borító fogta meg őket. Egyértelmű, hogy egy „komolyabb”, vagy korhűbb borítóval sokkal kevesebb olvasóhoz jutott volna el a regény. Persze az is tény, hogy a sorozatot erősen kategorizálja, „beskatulyázza” ez a borító...

PRAE.HU: Kik a tulajdonképpeni olvasói a sorozatnak?

Az internetes adatok (immár ezernél is több olvasói vélemény, valamint a fb-oldalunk látogatóinak megoszlása) alapján elsősorban a 18-28 éves kor között lévő nők kedvelik, ám szép számmal olvassák az idősebb korosztályhoz tartozó nők és férfiak is egyaránt. Kaptam már levelet harmincas apukától és kilencvenedik életévét betöltő nagypapától is, de tudok róla – olvasóim írják a fórumokon –, hogy van, ahol az egész család minden tagja szereti a sorozatot, kortól és nemtől függetlenül.

PRAE.HU: Megértem őket. Ha kapnál két nyugodt évet, amikor azt írsz, amit akarsz, mit írnál?

Azt hiszem, lassan itt volna az ideje, hogy szót fogadjak Esterházy Péternek. Egyszer együtt vacsoráltunk, én epizódokat mesélgettem neki az életemből, ő pedig azt mondta, ezeket bizony meg kéne írnom, mert fontosabbnak tűnnek mint a fikciós regények. Csak hát az idő... Meg az erő... Ráadásul élni is kell valamiből (éveken át tartó életrajzírásból nem lehet)...

PRAE.HU: Na igen, pláne, hogy kimondva-kimondatlanul sokan lebecsülik a gyerek- és ifjúsági irodalmat. Mit gondol erről az említett szegmens egyik legsikeresebb írója?

Gyerekeknek, és különösen tiniknek írni az irodalom legnehezebb műfaja. Ezt tudta Lázár Ervin, Békés Pál, tudja Nógrádi Gábor és Gergely, Darvasi Laci, Lackfi, Lakatos Pisti, Dóka Peti és még néhányan. Fiatal, tehát az emberi lét legérzékenyebb életperiódusában lévő olvasóknak írni ráadásul iszonyú nagy felelősség. Kár, hogy a kiadóink ezt nem értik, és mérhetetlen mennyiségű szemetet adnak a kezükbe.

PRAE.HU: Mit gondolsz, ha nem lennél az íróasztalodhoz, székedhez láncolva, akkor is író lennél?

Nem. Akkor repülnék. Valószínűleg messze valahol, talán az indonéziai szigetvilágban posta- és turistajáratokat vezetnék. Vagy csavarognék a világban. Vagy megnősültem, elváltam, megnősültem, elváltam, megnősültem, elváltam-tam-tam volna, beleszottyosodva az életembe. Vagy... Az biztos, hogy nem írtam volna.

PRAE.HU: Ha belegondolunk, akkor a tied kicsit az a klasszikus, sokszor filmre vitt sztori:  az első könyvek, művek után sem adtad fel – noha volt két év, amikor nem írtál, ha jól tudom  – és úgy futottál be. Mi motivált, motivál most is?

A történetmesélés. Van ennek szerintem valami génje: a mesemondó gén, ami az ősember tábortüze mellett aktiválta magát az első mesemondóban, és azóta hol bújik, hol felbukkan valakiben. Igric vagyok, helyhez kötött vándor regős, vagy valami ilyesmi. Nekem muszáj mesélnem és kész (bár ez ellentmond előző válaszomnak, amit így talán vissza is vonnék). A lényeg: folyton jönnek valahonnan a történetek bele a fejembe, nekem pedig tovább kell adnom őket. Ha nem teszem, lelkileg és fizikailag is megbetegszem – nem vicc, tapasztaltam! Hát, valahogy így...

PRAE.HU: Ezt nagyon is értem. Az ember végül úgysem szabadul...

Címlapfotó: Székelyhidi Balázs