PRAE.HU: Milyen volt számodra az első próbafolyamat a Radnóti társulatával?

Valló Péterrel már kétszer is dolgoztam a Rózsavölgyi Szalonban, szerettem ezeket a munkákat, ahogyan az Üvegfigurákat is. Tennessee Williams nagyon jó író, én pedig izgalmas szerepet kaptam a darabban. Kováts Adéllal és Nagy Dániel Viktorral nem dolgoztam még, de a testvéremet játszó Lovas Rozit régről ismerem, osztálytársam volt Kaposváron. Összességében nagyon élveztem az egész munkafolyamatot, és azt látom, hogy a nézők is szeretik.

PRAE.HU: Nagyobb nyomás nehezedett rád amiatt, hogy voltaképpen ez egy bemutatkozó főszerep volt?

Igyekeztem a feladatra koncentrálni, nem pedig a feladat körülményeire. Volt már egyébként egy szerepátvételem A játékosban, még október elején, így az a teher nem volt rajtam, hogy most lépek először a Radnóti színpadára. Ha voltak is szorongást keltő gondolataim, akkor azok a próbafolyamat alatt elmúltak. A nehéz, kihívást jelentő munka mindig sokat segít abban, hogy kizárjam az esetlegesen hátráltató tényezőket.

PRAE.HU: Mennyire nyúlsz a szövegkönyvtől függetlenebb anyagokhoz, amikor készülsz egy-egy szerepre? Itt, az Üvegfiguráknál például szóba jöhet a korábbi fordítás, a filmadaptációk vagy akár az író biográfiája is.

Ez mindig nagyon változó, hiszen a felkészülési folyamat szerepfüggő. Az Üvegfigurák esetében már nyáron elolvastam a régi fordítást, ami természetesen a maga korában megállta a helyét, de Barabás András szövege ma lényegesen jobban mondható. Azt igazából nem tudjuk, hogy Tennessee Williams vajon milyen lehetett huszonévesen, de talán nem is érdemes ezzel foglalkozni. Sokkal lényegesebb, hogy mit írt le a drámában, mert abból kiindulva engedhetjük szabadon a fantáziánkat. Kíváncsiságból megnéztem egy filmet is, abban John Malkovich játszotta Tomot, de szerencsére a film nagyon más, úgyhogy nem fenyegetett az a veszély, hogy az ő gesztusait akarnám másolni.

PRAE.HU: Valló Péter rendezése a ’40-es évekből a ’80-as évekbe helyezte át a főszereplő visszaemlékezésének idejét, így azokat az eseményeket ismerjük meg Tom életéből, amelyek a ’60-as években történtek. Szerinted miért volt szükség erre az időeltolásra? Mit ad a magyar közönségnek a ’60-as évek?

Ez egy ’45-ös darab. Ekkor nálunk sokkal jelentősebbek voltak a második világháború eseményei, amelyekből az Egyesült Államokban viszonylag keveset érzékelt az egyszerű ember. Ha tartottuk volna magunkat az eredeti idősíkokhoz, akkor a nézőknek automatikusan a világégés jutott volna eszükbe, erről pedig nem beszél a darab. Emellett a másik fő ok, hogy Valló Péter igyekezett megragadni egy nemzedék kudarcát, vagyis azoknak a fiataloknak a léttapasztalatát, akik a ’60-as években nagy reményekkel indultak, meg akarták változtatni a világot, majd a ’80-as években ráébredtek, hogy mindebből semmi sem sikerült. Ez személyes ügy is, hiszen a saját generációjáról beszélünk.

PRAE.HU: Ha már szóba hoztad a személyes ügyeket: volt már olyan, amikor nemcsak te formáltad a karaktered, hanem ő is téged?

A szerepek az élet részei, tehát nyilván formálnak, öntudatlanul is. De figyelni kell, hogy bár rengeteget lehet tanulni ezekből a szerepekből, azért egyiket se forgassuk át nagyon az életbe, mert az könnyen katasztrófához vezethet. Egy jól megírt drámai szerep roppant szélsőséges döntéseket hoz, és ha én szeretem a közelemben lévő embereket, márpedig szeretem, akkor az ilyen radikális megnyilvánulásoknak viszonylag kevés helyük van.

PRAE.HU: Milyen különösen revelatív szerepeid voltak eddig?

Több is volt, de ami elsőre eszembe jutott, az tulajdonképpen az első főszerepem, a II. Edward. Még Zsótér Sándor rendezte Marlowe II. Edwarját Kecskeméten, melyben a címszereplő egy hihetetlenül szabadon gondolkodó ember, és bár borzasztóan önző alak, a bátorsága lenyűgözött. Ezt például át lehet emelni az életbe és a munkába: ne próbáljuk visszafojtani a gondolatainkat. Inkább arra kell figyelnünk, hogy tegyük mérlegre a gondolatot, és az alapján beszéljünk, cselekedjünk. Itt, a szavaknál és tetteknél kell nagyon óvatosnak lenni.

PRAE.HU: Az Üvegfigurák jelenében épp a szavakon van a hangsúly, hiszen mint már említettük is, darab fő szervező ereje a visszaemlékezés. Hogy látod, mennyire lehet ez hiteles? 

Annyiban hiteles, hogy Tom nem akar hazudni. De a pontos visszaemlékezés nem sikerülhet. Már az is nagyon szubjektív, hogy egyáltalán mit választunk ki az emlékeink közül, mit mesélünk el. Az biztos, hogy magát nem akarja jobb színben feltüntetni, az már más kérdés, hogy a családtagokra mennyire igaz ez. Valószínűleg az anyjához fűződő kapcsolatából a rosszabb pillanatokra emlékszik élesebben, a nővérével kapcsolatban pedig épp ellenkezőleg.

PRAE.HU: És mi ennek az emlékezésnek a célja? Miért pont most mondja el a történetét?

A darab jelenében mélyponton van a narrátor, és bár költőként van némi sikere, a magánya nyilvánvaló. Megpróbálja rekonstruálni az életét, hogy vajon hogyan jutott el idáig, a választ pedig családja elhagyásában találja meg. Ez egy olyan törés, egy olyan pontja az életének, amit sohasem tudott magának megbocsátani. A cél talán, hogy az elmesélés által enyhüljön a lelkifurdalás.

PRAE.HU: Az előadás másik nagyon fontos szereplője Laura: Tom beteg, roppant zárkózott és érzékeny nővére. Ugyanakkor maga Tom sem tűnik nyitottnak, ez pedig fel is veti a kérdést, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy az anyával szemben, aki egyértelműen társasági lény, a gyerekek kevéssé tudják kezelni az emberi kapcsolatokat. Te miként látod ezt?

Ennek az egyik fő oka az, hogy nem volt édesapjuk, nem volt a közelben egyetlen idealizálható férfikép sem. Tom valószínűleg ezért is viseli olyan nehezen, hogy elhagyta a családját: úgy érzi, felelősséggel tartozik ezekért a nőkért, mégsem tud másképpen cselekedni, mint az apja. Másrészt az anyuka sokkal erősebben rájuk telepedett, mint az egészséges lett volna. Aztán ezen a ponton felmerülhet az a kérdés is, hogy mennyire kell autobiografikusan eljátszani a darabot, hiszen a szövegből csak az derül ki, hogy Tomnak nincs kapcsolata lányokkal, és én nem is szerettem volna az életrajzi többlettudással elvinni az egészet abba az irányba, hogy Tom a férfiakhoz vonzódik. Fiúkkal sincs kapcsolata. Sokkal hangsúlyosabb az, hogy borzasztóan idegennek érzi magát az emberek társaságában, ezért menekül a filmek és az irodalom világába. És az alkoholba.

PRAE.HU: Ugyan Tom elhagyja a családját, mégis úgy érezhetjük, hogy ez a helyes döntés. Mit gondolsz, definiálhatjuk Tomot ebből kifolyólag egyértelműen pozitív hősként?

Összetett karakter, ahogyan a másik három is. Nem pozitív vagy negatív, hanem nagyon emberi, egyszerre van tele szeretettel és önzőséggel is. Azon a ponton, amikor elhagyja a családját, az önzőség kerekedik felül. Az a kérdés, hogy vajon az ember a hozzátartozóiért vagy a saját életéért tartozik-e nagyobb felelősséggel. Ő ekkor az utóbbi mellett dönt, aztán egész életében furdalja a lelkiismerete, de valószínűleg később se döntene másként. Talán Laura az, aki a legkevésbé ártó a többiekkel szemben, mert rá jut a felelősség legkisebb része. Egy bizonyos perspektívából nézve azonban értelmezhetjük kényelmes önzőségnek is, ha úgy döntünk, hogy belemenekülünk saját zavartságunkba. Szerencsére olyan igaz és mély problémák vannak ebben a darabban, hogy nem is létezik jó döntés. Mint sokszor az életben. És hát hányszor van, hogy tudjuk, rossz az, amit csinálunk, mégsem tudjuk abbahagyni! 

PRAE.HU: Tennessee Williams az Üvegfigurákkal voltaképpen családja problémáit pakolta ki a nyilvánosság elé. Szerinted tud nekünk mutatni egyfajta össztársadalmi képet is amellett, hogy ez egy rendkívül intim történet?

Abszolút tud. Ilyen szempontból viszont mindegy, hogy a ’30-as években vagyunk a világválság idején Amerikában vagy a ’60-as években Magyarországon. Az a társadalmi réteg számít, ahonnan a kitörés szinte lehetetlen. Erre Jim figurája nagyon jó példa: hihetetlenül tehetséges, nagy reményekkel indul, és ehhez képest egy raktárban dolgozik kicsit magasabb beosztásban, mint Tom. Nem kell messzire menni ahhoz, hogy ugyanezt lássuk, elég csak megnéznünk néhány kisvárost. Az, hogy nem lehet kitörni, csak magunk mögött hagyni mindent, biztos, hogy ország- és korfüggetlen probléma. Nem véletlenül játszódik Saint Louisban a történet, nem pedig New Yorkban. Ha ebben a városban borzasztóan pezsgő irodalmi élet lenne, tele folyóiratokkal, valódi kulturális élettel, akkor minden bizonnyal Tomnak se jutna olyan radikális gondolat az eszébe, hogy inkább elmegy a világ végére, csak ne kelljen itt lennie.

PRAE.HU: Ha már szóba hoztad a vidéki és budapesti élet szembeállítását: most, hogy Budapestre szerződtél, érzékelsz valamiféle ritmusbeli változást a munkádat tekintve?

Persze. Ha Kecskeméten bemutattunk egy darabot, akkor azt folyamatosan játszottuk a következő két hónapban, így működött a bérletrendszer. Itt havi háromszor-négyszer van műsoron egy-egy előadás, viszont évekig. Ez bizonyos szempontból jobban is fekszik nekem, mert így sokkal inkább eseménynek érzem azt, hogy aznap azt a bizonyos előadást játsszuk, mintha heti hatszor tennénk ezt. És persze van lehetőség a fejlődésre, nagyon pozitívan tud hatni egy-egy újratalálkozás a szereppel. Emlékszem, Kecskeméten elég rosszul éltem meg azt, hogy két hónap után kijátszottuk a Hamletet. Kíváncsi lettem volna, hogy egy év múlva hogyan lehetne megcsinálni, hiszen én magam is folyamatosan változom. Egyébként nagyon jó színház a kecskeméti, ez a ritmusbeli különbség a fővárosi és vidéki közönség szokásaiból adódik.

PRAE.HU: Ha úgy érzed, hogy nem sikerült a bemutató, akkor tudsz még ugyanolyan lelkesedéssel dolgozni az előadáson?

Ha van elég idő arra, hogy végiggondoljam, milyen pontokon nem éreztem jól magam és miért, akkor igen. Ennek általában az az oka, hogy belül valami nincs helyretéve, és akkor meg kell fejteni, hogy mi is ez pontosan, valami más kapocshoz kell nyúlni az agyban, másra figyelni, mint eddig. Jó esetben ezek a miértek egy próbafolyamat alatt kiderülnek, de még akkor is lehet, hogy idővel rájövök, van még egy jobb lehetőség, és ez előadásról előadásra változhat.

PRAE.HU: Egy korábbi interjúdban említetted, hogy a Radnóti volt az első a pesti színházak közül, ahova szerződni szerettél volna. Milyen elvárásokkal érkeztél a társulathoz és mik azok, amik esetleg máris teljesültek?

Elvárásaim leginkább magammal szemben vannak. A hellyel csupán annyi, hogy olyan szerepekhez jussak, amiket jó játszani, és ezt nekem az Üvegfigurákkal teljesen meg is adták. Úgyhogy most azon vagyok, hogy minél szabadabban és nyitottabban dolgozzak.

Fotók: Dömölky Dániel