A Tangó Sławomir Mrožek egyik leghíresebb műve, mely 1964-ben, egy történelmileg és szellemileg pezsgő időszakban született. A cselekményt nem árt átfutni, bár politikai beágyazottságára nem térek ki, az előadás is hanyagolja ezt az aspektust, és közvetetten bármelyik újkori évtizedre lehetne aktualitásokat találni benne. Artúr (Hunyadi István), mint a legtöbb ifjú, lázad, és forradalminak szánt kísérletét családján kezdi, ami kicsit belterjessé teszi a történetet. Célja, hogy visszahozza az általa eszményinek tartott, nagyszülei korabeli hagyományokat és rendet. Szó szerint rendre vágyik a káoszban, amit szülei teremtettek, élén édesapjával. Az apa ugyanis (Stomilt Kovács Levente játssza) folyton filozofál, pártolja az anarchiát, elméletei szemléltetéséhez kísérleteket csinál. Az egész házat belengi az alkimista hangulat, mely a nagypapa ravatalozójában csúcsosodik ki.

A következő párbeszéd jól érzékelteti apa és fia alapvető nézeteltérését:

ARTÚR: (…) semmi sem működik, mert mindent szabad, sem elvek nincsenek, sem kihágások.

STOMIL: Csak egyetlenegy elvünk van: senki se feszélyezze magát, és azt csinálja mindenki, amihez kedve van. Mindenkinek joga van a saját boldogságához.”

Stomil akkor érzi magát szabadnak, ha mackóalsóban, kigombolt ingben, hasát kibuggyantva, fennkölt gondolatok közt lófrálhat a lakásban. A szebb napokat látott nagymama, Eugénia (Fábián Enikő) és a lecsúszott nagybácsi, Eugéniusz (Dobos Imre) naphosszat kártyáznak. Artúr hiába esik szerelembe unokahúgával, Alával (Trabalka Cecília), a sikeres lánykérés után nem képes belefeledkezni boldogságába, továbbra is meg akarja reformálni a körülötte élőket, az étkezésben szó szerint is reformétrendet vezetne be. Hogy a családból választ társat magának, a belterjességre rímel – viselkedése, habitusa provinciálisabb nem is lehetne. A szülők szerelmi háromszögében a termetes családi barát, később szolga, Edek (Sebestyén Hunor) a harmadik szög, vele csalja meg férjét Eleonóra (Firtos Edit). Az utolsó felvonás csattanóit is tőle kapjuk; az igazi zsarnok nem Artúr, régies ideáival, hanem Edek, a nyers erőszak megtestesítője.

Látjuk a zsarnokság születésével a filozófia és a művészet halálát, de mindezek furcsa módon nem ráznak meg. Nincs eléggé kibontva a dráma, kapkodjuk a fejünket, melyik történeti szálra fókuszáljunk – Harsányi Sulyom László rendező kissé teleregényes hangulatot hozott a színpadra. A történetek felváltva jönnek, össze is érnek, megfogható és eszmei síkon egyaránt. A konkrétumok talaján például Artúr és Edek összetűzésbe kerülnek, mikor a fiú rájön, a szolga nemcsak az anyjával hált, de újdonsült feleségével is. Az idea szintjén: a hagyományos kultúra visszatérése a modernség visszaszorulását és az értelmiségi lét térvesztését is hozza.

A karakterek nem igazán árnyaltak, mégis hitelesek. Fábián elegánsan játssza a habókos idős hölgyet, még a halála is finoman van megmutatva, ez az előadás egyik csúcspontja. Az Eugéniuszt megtestesítő Dobos szintén formában van – egyébként itt is működik Mrožek humora: a fivér nevébe belecsempészi a géniusz szót, ami jól illik a kísérletező, filozofáló, elitista környezetbe. Igen szórakoztató Kovács Levente az apa szerepében, szórakozott és ábrándos, ráadásul kellemes hallgatni mély orgánumát. Sebestyén alakítása egyre jobb, ahogy haladunk előre a sztoriban, figurája kidolgozottabb a többiekénél, érzékelhető, hogyan válik mind erőszakosabbá. Firtosnak jól áll az abszurd stílus, a ledér, unatkozó feleséget játékosan adja. Trabalka a naiva, tetszik, hogy a mostani huszonéves lányok viselkedésének kliséivel dolgozik. Nála látszik leginkább a maiság, kifejezetten feldobja az előadást. A kulcsszereplő, Hunyadi kissé felolvad a körülötte lévők játékában, nem elég sokrétű és felépített a figurája, csak a kötelező elemeket hozza.

A produkció ironikus-szatirikus hangvételben szól generációs különbségekről és az európai polgárság alapvető lelki dilemmáiról. Drukkolunk ugyan, hogy – vígjátékhoz illően – valamelyik szálon happy end legyen, de már a közepétől, a pisztoly felbukkanásától kezdve érezzük, hogy véres drámára jöttünk. A katarzis nem marad el, persze nem attól, hogy a fegyver elsül, hiszen az papírforma, hanem a befejező tánctól. Az utolsó tangó, melyet Edek hatalma csúcsán az alávetett Eugéniusszal táncol, a dominanciát hangsúlyozó jelkép; tényleg bármit megtehet a többiekkel, akár még homoszexuális is lehetne, ha akarna. Ennél érzékletesebben nehéz lenne megmutatni a hatalmi fölényt (nem véletlen, hogy a természetben is pont a táncot használja erőfitogtatásra az alfahím).

A díszlet egy lakásbelső: három szobát látunk, negyedikként a konyhát elképzeljük. A lépték ugyan lakásszínházas, mégis megfelelően illeszkedik a groteszk világba. Akkor kapjuk fel a fejünket, amikor a harmadik felvonásban ugyanaz a belső tér gyökeresen megváltozik; a korábbi felfordulás helyett tip-top a berendezés. A jelmezek régi utazószínházi öltözékeket idéznek fel, Makk Károly Liliomfijának ládájából is kölcsönözhette volna a díszlet- és jelmeztervező, Florina Bellinda Vasilatos – a vendégszereplést ezzel még jobban kihangsúlyozza.

Az előadásmódon is tetten érhető, hogy nem Budapesten dolgoztak az alkotók, a határon túli színészek játékán mindig élvezetes felfedezni valami különlegest, pikánsat. A nagyváradiak picit ódivatú, bájos, trendi színházi maníroktól mentes romlatlan naivitást hoztak magukkal. Jön a báli szezon, kedvem lenne – ha nem is pont tangózni, de – ritmusra billegve végigtáncolni az éjszakát.

Sławomir Mrožek: Tangó

Eugénia, a nagymama: Fábián Enikő

Eugéniusz, a nagymama testvére: Dobos Imre

Stomil, az apa: Kovács Levente

Eleonóra, az anya: Firtos Edit

Artúr, a fiú: Hunyadi István

Ala, az unokahúg: Trabalka Cecília

Edek: Sebestyén Hunor

Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos

Koreográfus: Tőkés Imola

Dramaturg: Zsigó Anna

Rendező: Harsányi Sulyom László

A nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátéka a budapesti Vendégváró Fesztiválon.

2018. január 20.

Bethlen Téri Színház

Fotók: Vígh László Miklós