Kezdésként Harcsa Veronika elmondta, hogy egy folyamatnak csak egy részét fogjuk hallani, nem tudják, és nem is akarják az addig elhangzottakat meg nem történté tenni. Ebben tökéletesen igaza van. Rendkívül nehéz dolog egymás után két teljes értékű koncertet játszani, két teljesen különböző közönség előtt. Ez nem olyan, mintha két szett lett volna. Elmondta továbbá, hogy őt tulajdonképpen nem ebből a zenei környezetből ismerheti a közönség, de nagyon szeret szabad improvizációval foglalkozni. Harcsa Veronikát valóban inkább a jazz, illetve popzenei oldaláról ismerhetjük jobban, de akik járnak Budapesten szabadzenei/free-jazz koncertekre, azok hallhatták már őt például a Jazzajon (improvizatív koncertsorozat) énekelni. Miklós Szilveszter pedig – aki jelenleg Berlin és Budapest közt ingázik– amellett, hogy a hazai szabadzene egyik prominens alakja, egyre inkább elismert dobos külföldön is.

 
Megvan tehát köztük a közös érdeklődés az improvizáció iránt, de azért mégis két igen különböző karakterről beszélünk. Lehetséges lett volna, hogy ez árt a zenei folyamatoknak, de nem így történt. Egyrészt ezek olyan különbségek, melyek pozitív esetben progresszív irányba tudják a dolgokat mozdítani, másrészt ezek különbségek, nem pedig ellentétek. Ha vannak is ellentétek kettejük játékában, akkor ezek igen jól jöttek ki, amolyan hérakleitoszi értelemben, ahol az egymástól távoli pólusok harmóniát hoznak létre. Miklós Szilveszter igen dinamikusan játszott, megszólaltak az alsó és felső regiszterek, de soha nem nyomta el Harcsa Veronikát. Sőt, amikor az éneken valamilyen effekt volt, és a dob felette dagasztott – hivatalos terminus technikus szerint "túrt" –, az a koncert csúcspontja volt.

Nagyon tetszett továbbá az egésznek a műfajnélkülisége. A szabad improvizáció, csakúgy, mint a többi zenei forma, gyakran építkezik sémák alapján. Ezzel tulajdonképpen nincs semmi baj, csak az nem mindegy, hogy ezek a sémák a zenészek sajátjai, vagy valaki más által kitalált dolgok. (Itt nem feltétlenül az epigoniokra gondolok, inkább egy bevált recept untig használatával, míg az végül ki nem ég teljesen.) Ezt egyáltalán nem éreztem ezen a koncerten. Rendkívül friss volt és eredeti, a folyamatok természetesen követték egymást. Veronika a koncert nagy részében halandzsául énekelt, és a végén mondott is egy halandzsa verset, ami számomra nagyon megindító volt. A „Ló meghal, a madarak kirepülnek” ritmikus sorai jutottak róla eszembe: „papagallum/ ó fumigó papagallum”, – lehetséges, hogy persze csak azért, mert van Veronikának egy Kassákot feldolgozó zenekara is.

A halandzsa éneklés ebben a műfajban nem újdonság, de Veronikánál ez elég konkrét nyelvvé állt össze. Jó példa volt erre az egyik szólóáriája, ami közben el is gondolkodtam, hogy lehet olyan nyelven énekel, amiről még hírből sem hallottam. Most persze úgy néz ki, áradozok, de egészen ritka alkalom volt ez, azt hiszem. Pár dolog természetesen nem tetszett annyira, de utólag végiggondolva ez a prekoncepcióim miatt lehetett.

Az, hogy egy ilyen esemény ennyi embert érdekel, minden bizonnyal köszönhető Harcsa Veronika népszerűségének, de Miklós Szilveszterének is, hisz a szerencsés helyválasztásnak hála, jószerivel alig láttam improvizatív zenei koncertekre gyakran látogatókat. Persze vannak, akiket meglepett Veronikának ez a kirándulása.  Amennyire meg tudtam állapítani, a telefonok kijelzőjén főleg instagramot és különböző híroldalakat láttam. A zenei váltásokat, a szép megmozdulásokat mindenesetre ezek a hallgatók élvezték legjobban, és heves átéléssel néztek ki egy-egy pillanatra világunk megsemmisülését sürgető eszközeikből. Kedves olvasók! Járjunk minél több olyan eseményre, mely gondolkodásra és kritikai hozzáállásra bír minket, hogy egy picit elodázzuk az enyészetet.