A Juliet Alice Munro három, korábban a Csend, vétkek, szenvedély című kötetben megjelent novelláját tartalmazza – az újrakiadást Pedro Almodóvar Julieta című 2016-os filmje indokolja, amely ezeket a történeteket fűzte össze. Igaz, a novellákat egyébként is összetartozónak érezhetjük: mindhárom főhőse Juliet Henderson, az ő három életszakasza tükröződik egy-egy kiragadott, egyszerre hétköznapi és különleges pillanatban – így mind Almodóvar adaptációja, mind a kiadvány jogosan köti össze az Esély, a Hamarosan és a Csend című történeteket. Munrotól egyébként sem áll távol, hogy szorosabban kapcsolódó novellisztikus műveket írjon: az Asszonyok, lányok életét például novellaciklusként és regényként is szokás értelmezni. Ugyanígy a Julietet is olvashatjuk kisregényként – miközben megmarad a novellaműfajra jellemző szűkszavúság, enigmatikusság az önállóan is teljesértékű történetekben.

A novellaművészetéért irodalmi Nobel-díjat nyert Munro legfőbb ismérve, hogy nem keres magyarázatokat, csak felmutat egy-egy, a felszínen egyszerű, a főhősök érzelmeit tekintve viszont bonyolultabb és szokatlanabb helyzetet. Éppen ezért nehéz összefoglalni a művek tartalmát is: az alaphelyzetük ugyan egy mondatban leírható, a lényegüket viszont ezzel korántsem közelítettük meg. Sokféleképpen súlyozható, elgondolkodtató darabok a Juliet novellái is – többek közt a klasszika-filológus főhős jellemének értelmezése is attól függ, hogy a történetek mely oldalát domborítjuk ki.

Az Esélyben a fiatal Juliet megismeri élete szerelmét egy vonatúton; a Hamarosan néhány évvel később játszódik, amikor kislányával hazalátogat a szüleihez. Végül a Csend tizenöt évet ugrik az időben, és Juliet kapcsolatkeresését mutatja be az őt megtagadó nagylányával. Munro varázsa abban rejlik, hogy a hétköznapi életeseményeket mély beleérző-képességgel, csodálatos érzékenyéggel hozza intim közelségbe. Nála a szörnyűségek (hiszen a halálesetek gyakori szereplői a történeteinek) sem harsányak, miközben a legegyszerűbb rezdülések is felértékelődhetnek. E két véglet közti különbséget a könnyen befogadható, mégis finoman lírai stílusa egyenlíti ki. Munro aszerint rangsorolja az eseményeket, hogy a főhősei számára mennyire fontosak – így kerülhet egy szintre egy pohár elmosogatása és egy édesanya halála. „Szikla, fa, víz, hó” (21.) – bár a tájleírás folytatódik, Munro már ezzel a négy egyszerű szóval is mély benyomást tesz.

Érthető, hogy a női történeteket egyébként is kedvelő Pedro Almodóvar érdeklődését felkeltette Munro munkássága. A Julieta – azzal együtt, hogy a cselekmény Kanadából Spanyolországba helyezésével első pillantásra is szembeötlő különbségeket teremt – hű Munro szelleméhez, bár Almodóvar határozott értelmezésével nem feltétlenül kell egyetérteni. A rendezőnek nem volt könnyű dolga az adaptációval, éppen Munro látszólagos egyszerűsége miatt: a „semmiből” „valamit” kellett csinálnia a vásznon. A Julieta szerkezete is jelzi, hogy Almodóvar számára a kulcs a harmadik novella volt: ez lett a film kiindulópontja, azaz a legfőbb problémának a lány elidegenedése mutatkozik, a legfontosabb visszatérő motívum pedig a gyász lesz. A flashback-ekre épülő szerkezetnek köszönhetően mintha minden korábbi esemény az Antía (a novellákban: Penelope) eltűnéséhez vezető lépés lenne. Bár Almodóvar koherens filmet épít fel a koncepcióból, véleményem szerint Juliet élettörténete ennél gazdagabb: ugyanígy része a lelkiismeretfurdalás, az útkeresés és folyamatos megújulás, a lemondás-elfogadás.

Meglepő, mégis jellemző módon Almodóvar a Munronál oly gyakorta felbukkanó intim női frusztrációkat szinte teljesen elhagyja. A Julietában nincs szó a menstruációról, a szüzesség terhéről, a házasság nélküli gyerekvállalás társadalmi megbélyegzéséről, illetve a Juliet családjában problematikus spiritualitás kérdése is csak érintőlegesen jelentkezik. Ezzel párhuzamosan Almodóvar új kapcsolatokat teremt a három novella között, átrendezi az arányokat és továbbszövi a mesét: a gyász mellett a halállal való szembenézés érdekli; különös hangsúlyt kap például, amikor Julieta utoljára lát valakit. A médium sajátosságainak megfelelően Almodóvar természetesen megmutat mindent, amit Munro csak sejtet – illetve a helyi viszonyokhoz idomítva filmre kerülnek az írónő rendkívül képszerű tájleírásai is (nem véletlen, hogy a kötet előszavát író Almodóvar éppen az egyik legszebb természeti képet emeli ki ötletadóként). Mindez nem árt meg az alapanyagnak – az már annál inkább, amikor a rendező megpróbál választ találni azokra a kérdésekre, amiket a szövegek látványosan nyitva hagynak. A majdhogynem mézesmázas befejezés ellentétes Munro világával – ahol szinte sosincs happy end, rejtélyes módon mégis megnyugtató lezárást kapnak a történetek.