Hamar megtanuljuk az iskolában, hogy a költészet nagyon komoly „valami”, amivel és amiről távolról sem szabad viccelődni, hiába zsongnak-bongnak még kis füleinkben Weöres Sándor andalító, csipkelődő rímei. Ezért aztán, felnőttkorunkban is, ha szórakozást vagy akár izgalmat, esetleg némi plusz töltetet keresünk az életünkhöz, a legutolsó egy verseskönyv lesz, amit előveszünk.

Persze vannak, akik szeretik a fejtörőket (e sorok írója is közéjük tartozik), és szeretnek töprengeni az élet nagy dilemmáin, szeretn(én)ek a mélyből igazgyöngyöket, drágaköveket felhozni, megcsiszolgatni és több oldalról megcsodálni őket, ők (vagyis mi) persze rendszeresen olvasnak verseket, de ritkán nevetnek tiszta szívükből rajtuk. A Mi lett hova? – hasonlóan Varró korábbi hét verseskötetéhez – kifinomult nyelvi játék, mely arról szól, hogy becsukott szemmel a szánkba vesszük a szavakat, pár másodpercig ízlelgetjük őket, majd kitaláljuk az „összetevőiket”. Vagyis, hogy egy sor, versszak, költői kép, hasonlat vagy rím melyik nagy költői elődöt idézi meg, és az előd gondolatát a szerző hogyan viszi tovább, az ismerős „alapanyagokból” miként állít össze egy új „receptet”.

Az intertextualitásban rejlő lehetőségeket a kortárs irodalom alkotói közül természetesen nem csak Varró Dani aknázza ki. De ő az egyik költő, aki a legjátékosabb formában teszi ezt. A játék részét nem csupán az elődök felismerése képezi. A Mi lett hova? verseit legjobb, ha hangosan olvassuk (vagy a még teljesebb élmény kedvéért, olvastatjuk) fel és élvezzük  sorok zeneiségét.

A páratlan ritmusérzékkel rendelkező költő mindazonáltal – ebben a kötetben is – talán túl félénk. Helyenként felsejlenek ugyan az egyszerűség álarca mögé rejtett erős képek – mint a Dante randija Beatricével című versben vagy a Hitvesi líra egyes soraiban –, melyeket Rácz Nóra illusztrációi nagyon szépen egészítenek ki, illetve fokoznak, de ezek is „megmaradnak” a játékosság szintjén. (A „megmaradás”-t itt nem pejoratív értelemben használom.) A kötet végén található egyetlen szabadversben meg is találjuk a magyarázatot erre a „visszafogottságra”: „belőlem amúgy teljesen hiányzik a közléskényszer / ami az emberek zömében sőt úgy vettem észre rajtam kívül / lényegében mindenkiben kigyomlálhatatlanul megvan”. Persze azért ez utóbbi gondolatot is csak a játékosság keretei között vehetjük komolyan, ahogy szinte mindent Varró költészetében. A súlytalanság lírája az övé: pontosan tudja, hogy melyik tárgy milyen pozíciót tölt be a Földön, és otthonosan érzi magát a technika összes forradalmi vívmánya között, de lufiként engedi fel a tárgyakat és a fogalmakat a légbe. Vagy tudja, hogy eleve értelmetlen az egyes dolgok súlyának megállapítása, vagy nem vállalja a megmérettetés következményeit. A játékosságnak természetesen megvan a szerepe az irodalomban, akár egy egész életműnyi helyet is kivívhat magának.

A hat részből álló Mi lett hova? kötetben kedves történetek csillannak fel. Nem divatos azt a kifejezést használni, hogy „költői én”, de erről a kötetről szólva, amelyben a szerző épp erre az első személyűségre játszik rá, elkerülhetetlen: a kötet a költői én naplója. Lényeges és lényegtelennek tűnő, apró-cseprő hétköznapi történéseiről, örömeiről és hányattatásairól számol be. Humor forrását képezi az is a könyvben, hogy a látványosan rímes-ritmusos versek egyes részei előtt (melyek tulajdonképpen nem egy összefüggő történetsort mesélnek el, mint Térey verses regényei) rövid, dőlt betűs összefoglalót olvashatunk – akár egy 18. századi regényben – arról, hogy mi minden fog történni a következő fejezetben. Nevetünk tehát azon is, hogy a belső történések fel- és összecserélődnek a külső történésekkel, mintha a köztudottan érzékeny és különc ember, mint amilyennek a poétát a hagyomány ismeri, kísérletet tenne a „normális”, a „prózai” élet felvállalására. Közben persze nem történik más, mint hogy a költői én egyhelyben áll, akár a már korábban említett Dante randija Beatricével című versben. De – ahogy a fizikából és a vonatból való unott nézelődésekből tudjuk – a mozgás is nagyon viszonylagos.

„Utaztam lent a föld alatt,

automaták s más mifenék

közt vársz te fönti hölgyalak –

a mozgólépcső fölhalad:

egyhelyben állok tefeléd.”