Van valami egészen abszurd és ijesztő abban, hogy az Egy nő fogságban egy iskolai projektfeladatból született a mégoly ártatlan „egy ember egy napja” témára. A rendezőt magával ragadta Maris alakja, az alig ötvenéves asszonyé, aki mégis hetvennek tűnik. A szenvedéstől barázdált arc megmutatása gazdag képi-poétikai alapanyagnak ígérkezett – ahogy azonban a rendező kamerájával nap nap után követni kezdi Marist, fokozatosan alakul ki előtte egy hátborzongató történet. Az asszonyt ugyanis akarata ellenére tartja fogva egy család, ahol háztartási munkákat kell ellátnia „kosztért és kvártélyért” – micsoda borzasztó eufemizmus ez egy kanapéra és a konyhai maradékokra! –, egy gyárban éjszakai műszakban végzett munkájáért kapott keresetét pedig gondosan elveszik tőle az utolsó fillérig. Maris tehát nem háztartási alkalmazott és nem cseléd: ő egy rabszolga. Ekként is bánnak vele. Tuza-Ritter kameráját követve fokozatosan rajzolódnak ki előttünk Maris pokoli hétköznapjai, amelyeket mérhetetlen mennyiségű munkával, egy alpári és unatkozó család kiszolgálásával, folyamatos megaláztatásban és rendszeres fizikai bántalmazásban tölt. A nagy gonddal fenntartott testi-lelki terror ellenére Maris nem roppan meg teljesen, megdöbbentő erőt tanúsít, amikor megosztja a rendezővel a titkát: meg akar szökni. Innentől pedig a megfigyelői pozíció gyakorlatilag tarthatatlanná válik, a film tétjévé – Maris elszabadulása és boldogulása mellett – a rendező beavatkozásának kérdése válik.

Néha szeretnénk azt hinni, hogy egy civilizált világban élünk, a történelem legsötétebb pillanataiból levontuk a tanulságot – ez azonban önámítás. A modernkori rabszolgaság, annak minden formájában, legyen szó prostitúcióról, háztartási rabszolgaságról vagy kényszermunkáról, létező jelenség és rendkívül súlyos humanitárius probléma, mely csak itt, Európában több mint egymillió embert érint. Ez elképesztő szám. A jelenség mégis csak elvétve jelenik meg a közbeszédben, szociológusok időnként felvetik a kérdést, azonban az egész téma hatalmas homályzónának számít. A magyar filmben ugyan az utóbbi években egyszer-egyszer felbukkant ez a motívum, gondoljunk csak Till Attila Csicska című rövidfilmjére, vagy akár Hajdu Szabolcs Délibábjára, ennek a dokumentumfilmnek a legnagyobb erénye mégis az, hogy borzongató közelségbe hozza a témát: a legijesztőbb a tény, hogy mindez itt zajlik, a közvetlen közelünkben. Immár semmi esély arra, hogy abba a sekélyes megnyugvásba ringassuk magunkat, miszerint velünk és körülöttünk ilyesmi nem történhet, a társadalom e számkivetettjei fogvatartóikkal együtt a civilizáció peremén élnek, valahol egy névtelen zsákfaluban. Maris történetéből egyértelműen kiderül, hogy Budapest közigazgatási határain belül, vagy legalább is közvetlen közelében járunk, az asszony a gyárban több emberrel is napi kapcsolatban áll, akik azonban vakok az ő fájdalmára, és nem sejtenek semmit.

Az üzenet egyértelmű: fogalmunk sincs arról, hogy mi történik a szomszédban, hogyan élnek mellettünk embertársaink, és miféle megaláztatásokat szenvednek el nap mint nap. A film felmutatja a helyzet legnagyobb veszélyeit is, jelesül, hogy egy kiszolgáltatott helyzetben lévő ember – legtipikusabban a gyermekével magára maradó, aluliskolázott nő – milyen könnyen, észrevétlenül csúszik bele egy ilyen helyzetbe. Maris nem szánt szándékkal állt rabszolgának, az első fogvatartóinál eleinte csupán egy-két napot takarított, a munkájáért pedig pénzt kapott.

Azonban a manipulátorok – s lám, ezeknek ördögi módon megvan a maguknak való eszük – ügyesen feltérképezték Maris esendő helyzetét, kiszolgáltatottságát, motivációit, s mindezek ismeretében szisztematikusan megtörték testileg-lelkileg, hogy maradéktalanul a saját befolyásuk alá vonják az asszonyt. Az instabil anyagi helyzetben lévő ember egzisztenciális és érzelmi zsarolásának módjaira, a folyamatos megaláztatásokkal fenntartott lelki megtörésre és az identitástól való megfosztás technikáira csak úgy sorjáznak a példák az Egy nő fogságban képein, a néző pedig tehetetlenül figyeli, ahogyan Maris a konyhában a maradékokból lop magának, szolgálatkészen felelget a bántalmazóinak, és kiszolgálja a pöffeszkedő zsarnokokat, akik hitelt vesznek fel az ő nevére. A legtorokszorítóbb pillanatokban pedig a kamerának végül kívül kell maradnia, nem követheti Marist a gazda szobájába. Az asszony mégis megérti, hogy a rendező jelenléte fontos, mert bár rögzíti a megaláztatásait, ezeken keresztül mégis megmutathatóvá válik a probléma.

Ebben a történetben nem lehet „pártatlannak maradni”, az eseményeket hűvös, esztétikai távolságtartásban kezelni. A néző szükségképpen bevonódik – de nincs ez másként a rendezővel sem. Különösen fontos, hogy ez a film nem nagy apparátussal készült, ez lehetetlen is volna, Tuza-Ritter egy kis kamerával, amennyire csak lehet, megbújva követi a főszereplőjét, akivel ilyen módon elkerülhetetlenül kialakul egy kivételesen szoros kapcsolat. A kortárs dokumentumfilmes trendekben megszokottakhoz képest a rendező itt kifejezetten exponálva van, méghozzá a Marissal kialakuló barátságánál fogva. A két nő lényegében véve párbeszédet folytat, még az is előfordul, hogy közösen reflektálnak egy-egy eseményre. A rendezői jelenlétet egy meghatározó ponton túl pedig már nem csupán Tuza-Ritter hangja, megjegyzései nyomatékosítják, hanem valódi beavatkozásra is sor kerül, egy film erejéig legalábbis végképp eldöntve a megfigyelői paradoxonra és a dokumentumfilmes etikára vonatkozó dilemmáinkat. A rendező tehát konkrét segítséget nyújt a szereplőjének, ezzel a sorsának alakításában is részt vesz. E kiszolgáltatott helyzetben lévő asszony speciális esetében Tuza-Ritter nagyfokú érzékenységet mutatva mindent elkövet annak érdekében, hogy e segítségnyújtással ne kerüljön hatalmi helyzetbe. Nem könnyű a rendező feladata, hiszen egyfelől kitartóan kell dolgoznia azért, hogy megmutathassa magát a történetet, a krízisben viszont leküzdhetetlen, mélyen emberi szolidaritással fordul az asszony felé.

Az Egy nő fogságban viszonylag egyszerű szerkezettel operáló, leíró jellegű munka, a célja láttatni, lehetőleg minél keresetlenebb módon. Nem poétizál sokat – eltekintve a rövid utazós szekvenciáktól –, hanem engedi, hogy az egymásra következő események sodorjanak bennünket a maguk elborzasztó, naturális valóságában. Nem korszakalkotóan szép és nem is műfajmegújítóan eredeti film az Egy nő fogságban. Viszont elvitathatatlanul fontos. A probléma, amelyet exponál, mindannyiunk problémája, az emberi(es)ség problémája, miközben sok szempontból nagyon női kérdés is. Rendkívül fontos, hogy ne egy tragikus sors egyéni történetének lássuk ezt a filmet, hanem ismerjük fel benne a rendszerszintű jelenséget – ismerjük fel, lássuk be, és beszéljünk róla. Ne engedjük feledésbe veszni. Maris maga fogalmazza meg a film egyszerűnek tűnő, mégis húsbavágó célját: „Hogy lássák, hogy nem szabad így bánni a másik emberrel”.

Egy nő fogságban (A Woman Captured)

Színes, magyar dokumentumfilm, 2017

Írta és rendezte: Tuza-Ritter Bernadett

Producer: Ugrin Julianna, Kiss Viki Réka

Szereplők: Maris / Edit, Eta, Péter, Vivien

További információk a filmről a hivatalos Facebook-oldalon és a Sundance Film Festival adatlapján.

Képek forrása: Éclipse Film.