A Pelevin regényeiben elhelyezett utalások egyértelműen derítenek fényt az ukrán alvilág aktivitására - ez lehetett a történtek egyik oka a rendőrség nyomozói szerint. Feltételezhető, hogy az alvilági szervezet elhagyása (melyről egyéb, most már nyilvános dokumentumok, vallomások tanúskodnak) is a lehetséges okok közt van.

Pszeudo-Pelevin a házban

Több hónapos nyomozás után bukkantak az egyik emberrabló nyomára, aki vallomást tett a történtekről. A vallomásból kiderül: az írót egy radikálisan újszerű pszichiátriai metódusnak vetették alá, mely lényegében egy új identitás kialakításából, a régi emlékek és személyiség törléséből áll. Az író új személyiségét továbbá egy specialista megfelelő morális értékrenddel is feltöltötte, ami nem csak személyiségét, de kiirthatatlan íráskészségét is befolyásolja. Szerzőnk azonban a procedúra közepén megszökött, derül ki a vallomásból. Arról, hogy potyautasként átszökött a Fekete-tengeren keresztül Bulgáriába, felvette az Alek Popov nevet, majd folytatta az alkotást, csak nemrég értesültünk egy, nevét nem vállaló forrásunktól.

A fenti epizód teljesen fiktív, a valósággal, valós személyekkel és eseményekkel való összefüggés bármilyen hiánya pusztán a képzelet műve lehet. Remekül el tudjuk segítségével helyezni Alek Popovot és munkásságát a vasfüggönytől keletre fejlődő posztmodern palettáján. Popovot a kortárs bolgár irodalom fenegyerekeként tartják számon, jelenleg ő a balkáni posztmodern ikonikus képviselője. Teljes joggal, tehetjük hozzá - a modernitást meghaladó, önmagával játszó, önmagára reflektáló szövegiség bizonyos elemeit beemelve működtet egy sajátos, fanyarsága és öngúnya mellett is dagályosan nagyrealista elbeszélői metódust. A narratív elemek és eljárások keveredéséből összeálló koktélnak pedig van valami sajátosan balkáni zamata. Mind a narrátor, mind a karakterek nézőpontja erősíti ezt a hangulatot. Popov elbeszélt valósága, a regényben ábrázolt metafiktív tér Balkánja egy remekül eltalált karikatúra, korhű gúnyrajz. Minden mozzanat, az eltérő szereplők minden motivációja, kijelentése, az omnipotens narráció minden egyes kijelentése egy élhetetlen Bulgáriát ábrázol, egy olyan Bulgáriát, mely kínosan teper az européer státuszért, nem számolva azzal a részletkérdéssel, hogy a Balkán nem elsődlegesen földrajzi fogalom, de az emberek mentalitásának plasztikus jelölője is. "Akkor sem érjük utol őket, ha szembefutnak velünk", hangzik egy ismeretlen balkáni bölcs aranyköpése a szövegből.

Kelet-Nyugat, a konyhaablakból szemlélve

Popov regényének központi mozzanata a Misztikus Kelet szembenállása a Civilizált Nyugattal. Pontosabban a Misztikus Kelet-Európa szembenállása a Civilizált Nyugat-Európával. Nincs szó orientalista szűklátókörűségről - ez esetben a Balkán valóban misztikus közeg, bár híján van sárkányoknak, strigáknak és seprűkön lovagló boszorkánymestereknek, sőt, még egy árva kis dzsinnre sem futotta neki. Misztikumát az a helyzet adja, az a balkáni status quo, amitől mindenki menekülni igyekszik. Mondjuk egy nyugati nagyvárosban található nagykövetségre. A Londoni küldetés egy ilyen diplomáciai sasfészek, a londoni bolgár nagykövetség mindennapjait mutatja be a maga gunyoros, fanyar módján.

Egy ilyen "londoni küldetés" a bolgár diplomácia képviselői számára minimum mission impossible. Tom Cruise millió dolláros bűvészkedései ártatlan gyerekcsínyek, ha összemérjük őket azzal a tantaloszi nyomorral, amit ezeknek a diplomatáknak kell megélniük kiküldetésük minden egyes napján. "A tisztviselők szeme megtelt bánattal. A tárgyalóterem hosszú, dísztelen asztala körül ültek, fejük felett Bulgária rideg rózsaszínben és sárgában játszó térképe függött. Rossz nyelvek szerint ezt a térképet nem annyira a hazafias indulatok gerjesztésére akasztották oda, mint sokkal inkább azért, hogy emlékeztesse a dolgozókat arra, hova kell visszatérniük, ha egyszer kihagyna a figyelmük. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen, amivel meg lehetett szeppenteni őket. A visszarendelés kísértete állandóan ott ólálkodott körülöttük, vészjóslón vigyorgott rájuk minden sarokból és tette pokollá az életüket a termékeny hazai föld zamatát idéző emlékekkel kiküldetésük első napjától az utolsóig. A visszatérés tabutémának számított, melyet kínos hallgatás övezett. Már maga a hazautazásra (olcsó eufemizmus) vonatkozó kérdés is rossz modorra vallott, durvaságnak, sőt inzultusnak minősült. Senki sem beszélt a visszatérésről, senki sem merte fennhangon megemlíteni, nehogy magára haragítsa a gonosz erőket, melyek valahol a külügyminisztérium zugaiban szunnyadnak." Mindenki retteg mindenkitől, bárki bárkinek besúgója lehet, bárki eljuttathat nem kívánatos információkat a megfelelő fülekbe - a szövegvalóság szintjén egy bolgár nagykövetség a posztmodern Helsingör, ahol a hamleti káosz, a kölcsönös rettegés a fő vezérlőerő. Ez a feszültség, a hibáktól való kínos óvakodás, a mondatokban és tettekben rejtőző elegáns lezserség maradéktalan hiánya adja meg a szöveg alaphangulatát. Minden ebből a horizontból szemlélve nyer értelmet, illetve töltődik fel sajátos humorral.

A Londoni küldetés beavatja az olvasót egy poshatag diplomáciai előretolt bástya mindennapjaiba. Ki hinné, hogy ezek a mindennapok folyton valami izgalommal kecsegtetnek? Varadin Dimitrov, az újonnan kinevezett nagykövet jókora hátszéllel érkezik meg a követségre. A kinevezést - balkáni szokáshoz híven - egy befolyásos hazai személyiség, az egyik állami vezető neje zsírozta le főhősünk számára, így a feje búbjáig Szeljanova asszony zsebében van. A nagykövet kétségbeesetten lát neki egy bankett megszervezésének, ahol az angol királynőnek is mindenképp jelen kell lennie - ha ez nem valósul meg, Szeljanova asszony, aki él-hal a hírnévért és a bulvárlapok címoldaláért, nem lesz valami hálás. Ez a szervezkedés, valamint egy furcsa szolgáltatásokkal foglalkozó péercég áll a történések homlokterében. Emellett számos novellisztikus epizód dramatizálja a diplomaták főhadiszállásának életét.

Az elvarratlan szálak esztétikája

Egy európai uniós, az integrációról szóló konferencia remek lehetőséget nyújt arra, hogy a narráció kelet-nyugat viszonyát boncolgassa néhány gondolat erejéig. "Ha […] közös a győzelem, akkor vajon miért csak az egyik oldal szüretelte le a gyümölcseit, s miért maradt a másik oldalnak csak a szar? Ezen törték fejüket a zsenge demokráciák vezetői, s lelkük mélyén háborogtak az öreg kontinens új felosztásán. Egymás iránt azonban már erősen megcsappantak a testvéri érzelmeik. Dühítette őket az az egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy annyira egyformák voltak, hogy magukat látták egymásban. Bosszantó volt saját bárdolatlan vonásaik visszatükröződését nézni, ezért szívesebben bámulták gazdag nyugati rokonaik arisztokratikus szokásait és nemes viselkedését. Egymásra irigykedtek és gyanakodtak, hajlamosak voltak szomszédjuk sikerét saját balsorsuk számlájára írni, és fordítva. Kétségbeesetten rúgkapáltak, hogy kimásszanak a közös csávából, de arra már nem figyeltek, hová lépnek. A nagy versengés Európáért már elkezdődött. A favoritországok ünnepelték, hogy orrhosszal megelőzték korábbi szövetségeseiket, de boldogságukat beárnyékolta az a felismerés, hogy köztük és a fejlett európai országok között még hosszú mérföldekkel mérik a távolságot."

Hajszál híján nemzetközi incidenst vált ki néhány vadkacsa eltűnése egy nemzeti parkból. A kis mellékesért bármire kapható nagykövetségi szakács összeszűri a levet egy lecsúszott emigráns bolgár színésszel és egy kisstílű ukrán maffiózóval, aminek eredményeként tucatnyi vadkacsa kerül a nagykövetség mélyhűtőjébe. Burekov, a szakács a szerencsének és a nagykövetség ódon, hidegháborús kémtechnikájának köszönheti, hogy nem kell főszereplőt játszania a "Vissza Szófiába" című filmben. Egy brit alapítvány indiai származású kurátora - nyugalmazott katonatiszt - böstörögve igyekszik meggyőzni a nagykövetet, milyen hatalmas adomány Bulgária éhezőinek száz ládányi éjjeliedény, amit segélyszállítmányként szállítanának oda. A nagykövetségen takarító csinos, fiatal Katja sztriptíztáncosból válik a megboldogult Lady Di hasonmásává. Popov rengeteg szálat mozgat egyszerre, néhol összegubancolja őket, máshol szándékosan széttartja. Ugyanakkor rengeteg elvarratlan szál marad. Néhány mozzanat, amelyek tovább fokozhatnák a történések drámai, vagy éppen groteszk hatását, egyszerűen elsikkad, elfelejtődik. Mintha az utolsó néhány tucat oldalnál már erősen szűk lett volna a leadási határidő. Rosszabb krimikben ilyen esetekben legyilkolják a teljes szereplőgárdát - itt csupán értetlenül állunk a kidolgozatlan, felépítetlen drámák láttán.

Bús, hontalan busómaszk

Pedig az alapanyag ígéretes: olyan országként ábrázolja a szöveg Bulgáriát, amelynek még önálló, igazán autentikus kultúrája és történelme sincsen. Minden a környező balkáni területekről van valahogy összeollózva. Bulgária a kulturális bricolage mintapéldájaként szerepel a szövegben - ez a bricolage, ez a barkácsolás olyan mesterien sikerült, hogy a jelleg halovány árnyéka sem merül fel a kultúrával és a múlt reprezentatív jegyeivel kapcsolatban. Mindez abban a leírásban érhető tetten, melyben a szöveg egy bolgár étterem miliőjét igyekszik visszaadni - összevetve azzal a (Borscs és Könny névre keresztelt) orosz étteremmel, melynek pincéje ad otthont a szűk bolgár helyiségnek: "A bolgár nosztalgia jelentősen különbözik az orosztól. Ez utóbbi könnyes és bővében van a természeti erőforrásoknak: igazi aranybánya, mely időtlen idők óta táplálja az ügyes lidércfény-kereskedőket. A bolgár nosztalgia poros és repedezett, mint a letarolt dűlő. A Finsberry Park melletti török boltokban beszerzett fetán meg az ASDÁ-ban vásárolt spanyol szalonnán hizlalja magát; babbal és lencsével puffasztja a bendőjét, belefullad egy pohár törkölybe, amire lehetőség szerint meghívatja magát. Nem hatalmasodik el az emberen, könnyen bekényszeríthető a lélek valamely magányos ficakjába. Túlzottan gazdaságos a szemlélete ahhoz, hogy gazdasági jelentősége legyen. […] Az orosz éttermet ügyesen dizájnolták dekadensre: az asztalokon vörös damaszt, pezsgősüvegbe dugott gyertyák, egy-két szomorú balalajka a falon, hatalmas díszszamovár a bejáratnál; mindez, bármennyire is idegennek hatott a nyugati ember szemében, bizonyos fokig várható volt, és értelmezni lehetett a határtalan orosz irodalomból ismert kulcsok szerint.[...] A bolgár terem semmi efféle extrával nem szolgált. Egy szűk, sötét lépcső vezetett hozzá, akárcsak a pokolba. A falakra busómaszkokat aggattak meg kukoricabábukat, illetve egy rézből kovácsolt pajzsot, melyen valami lovasféle látszott. Gyakran lehetett töröksíp és dudavisítást hallani, dübörgött a kétfenekű dob, a szorosan egymás mellett ülő halandók mintha egy nagy, közös üstben főttek volna."

A Borscs és Könny étterem, szívében a kicsiny bolgár menedékkel, akár történelmi allegória is lehetne - a nagy szláv közösség, amely integrál egy kisebb szláv közösséget, értékkel ruházza fel, ugyanakkor hagyja, hogy az felismerhesse saját értékeinek hiányát. Ugyanez az értékhiány, az autentikus, sajátként rögzíthető identitás hiánya nyitja meg az elbeszélés szövetében az irónia, a gúny, a metatörténelem és metarealitás számára az ösvényeket, ez ad lehetőséget az abszurdnak, hogy maradéktalanul érvényesítse akaratát és erejét a történet egészén. A szöveg nem hagy menekülési útvonalakat. Minden irányból zúdítja az olvasóra azokat a fanyar megállapításokat, amik egyetlen célt szolgálnak - hogy hiteles elemei lehessenek egy hiteles gúnyrajznak.
Ha nem történik valami váratlan természeti katasztrófa, a szerzőben továbbra is jelen marad a Balkán (s ez, mint említettem, nem a talp, sokkal inkább a szív alatt érzékelhető), ami - megspékelve a metafizikát mellőző, mégis élesen pelevini modorral - sajátos korpuszt termelhet ki az elkövetkező évek alatt. Már csak imádkoznunk kell, hogy a Nyugat ne mossa el radikálisan azt a Balkánt, ami termékeny táptalaja lehet a savas, maró, csípős önrefleixónak.

Alek Popov: Londoni küldetés. JAK/Kijárat Kiadó, 2004. 300 oldal, 1600 HUF