Isten időzített bombája / Joachim Trier: Thelma / PRAE.HU

Saját bevallása szerint a norvég Joachim Triert minden filmjében az emlékezet és az identitás kérdése foglalkoztatja – ez a mélyben a legújabb művére, a Thelmára is igaz, ez a film mégis nagyon különbözik korábbi családi-személyes drámáitól (Szerzők, Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink). A Thelma szokatlan műfaji elegy: pszichothriller, amely a szuperhősfilm, a horror, a coming-of-age film és a dráma jegyeit is magán viseli, hiszen főhőse egy mélyen vallásos, visszahúzódó fiatal lány, aki az egyetemre kerülve egyszerre szembesül leszbikusságával, különleges képességeivel és egy rejtélyes betegséggel. Trier legnagyobb érdeme, hogy képes összefogni ezt a sokféleséget, és sötét, gyönyörű és páratlanul izgalmas látomássá gyúrni.

Érdekes, hogy a képregényfilmek rokokója idején a szuperhősök a szerzői filmekbe is beszivárogtak. Mundruczó Kornél Jupiter holdja című filmje után idén A víz érintése és a Thelma is természetfeletti erővel bíró hősöket vonultat fel művészfilmes környezetben. A blockbusterekhez hasonlóan ezek a filmek is roppant látványosak, ugyanakkor a hősábrázolásuk igencsak eltérő: a kirekesztett, megbélyegzett „szuperhősöknek” inkább a belső, lelki, mint a külső, fizikai működése áll a fókuszban. Hősnek sem igazán nevezhetnénk őket: a világ megmentése helyett legfeljebb a közvetlen környezetükre hatnak, erejük pedig, amellyel egyszerre rombolni és építeni is képesek, nem menti meg őket a szenvedéstől. Trier filmje annyiban bonyolítja ezt a képletet, hogy végig nem egyértelmű, a csodás eseményekből mennyi történt meg ténylegesen, és mennyi a frusztrált főhős képzeletének szüleménye csupán. Néhány ponton ugyanis több szemszögből láthatjuk ugyanazt a jelenetet, amiből arra következtethetünk, hogy Thelma belső vívódásait, álmait vagy fantáziálását is kivetíti a film. Ráadásul a Thelma egyenlőségjelet tesz a főhős csodás képessége és betegsége közé, amellyel mintha szándékosan provokálná a szuperhősfilmek világképét. Az isteni adomány itt szörnyű mellékhatásokkal jár, és rengeteg szenvedést okoz mind a lánynak, mind a környezetének – örömöt viszont egyáltalán nem.

thelma

A Thelma attól marad végig érdekfeszítő, hogy folyamatosan átírja a saját értelmezési kereteit, új megvilágításba helyezve az addig látottakat. Eleinte például érthetetlen, Thelma szülei miért olyan ridegek a lányukkal, majd néhány flashbacknek köszönhetően ez a viszonyulás is átértékelődik. Ahogyan a film (zenei értelemben vett) témáinak váltogatása is folyamatos bizonytalanságban tart: a leszbikusság, a természetfeletti erő, a terhelt szülő-gyerek kapcsolat, Thelma betegsége és vallásossága felváltva kerül előtérbe. Bár sokáig széttartó részproblémáknak tűnnek, lassanként egyértelművé válik (elsősorban a múlt megismerésének köszönhetően), hogy mindez összefügg, egymásból következik. Gyönyörű, ahogyan az egyre súlyosabb, tragédiákkal tűzdelt eseménysorozat végül megnyugtató befejezést kap, miközben korántsem kapunk minden kérdésre egzakt választ – a Thelma elvarratlansága még napokig kísért, hiszen végeredményben a néző képzeletére bízza a megoldást.

thelma

Norvégia idei Oscar-nevezettjének rétegzettségét jelzi, hogy a lány állapotára egyszerre ad spirituális és természettudományos magyarázatot, ugyanakkor a Thelma legalább ennyire allegorikus indíttatású mű is. Thelma ereje egyszerre tűnik isteni eredetűnek, illetve olyannak, amely a saját elfojtott vágyaiból született. Az erő igazságosztó, de közben igazságtalanságokat is okoz, Thelma pedig főként amiatt szenved, mert az ellentétes értékrendek ütközőzónájában elveszti a biztos fogódzókat, számára korábban elfogadhatatlan vágyakkal, életformával szembesül. Mivel a szörnyű rohamok és a megmagyarázhatatlan, természetfeletti események akkor következnek be, amikor a lány képtelen tovább tűrni a körülményeket, feltételezhetjük, hogy tulajdonképpen önmagát betegítette meg: felruházta magát egy fegyverrel, ami azonban saját magára ugyanolyan veszélyes, mint másokra. Thelma egy olyan társadalom áldozata, amelyben már az a fiatal számít különcnek, aki hívő, és egy olyan család kitaszítottja, amelyben nem kapott elég figyelmet. Ebben a közönyös, távolságtartó világban csak önmagára számíthat: ahogyan a betegség kialakulása, úgy a gyógyulás is tőle függ. Voltaképpen önmaga elfogadása, a saját útjának megtalálása jelenthet gyógyírt a számára, illetve adhat védelmet azoknak, akiket korábban fenyegetett a pusztító ereje. Más kérdés, hogy eddig a harmonikus konklúzióig véres tapasztalatok vezetnek – már ha elhisszük, hogy mindaz tényleg megtörtént, amit láttunk.

thelma

Akárcsak a Fekete hattyúban (vagy korábban a Carrie-ben és a Rosemary gyermekében), itt is egy zavarodott fiatal nő kálváriáját követhetjük, ám a Thelma az elődeinél érzékenyebb, rétegzettebb és valószerűbb – mivel nem tisztán horrorfilm, az ijesztgetés helyett elsősorban pszichológiai látlelet felállítása a célja. Hogy ez sikerül, abban óriási szerepe van a film fiatal színésznőjének, Eili Harboe-nak, aki súlyos terhet vett a vállára a merész és megterhelő szereppel. A Thelma nagyon sűrű és bonyolult mű, de éppen ez teszi igazán különlegessé is – alighanem az év egyik legemlékezetesebb filmje került a mozikba már januárban.