Állapotok és aspektusok világlanak ki, amelyek jelenlétté emelkednek. Az ember utáni táj megtört, szétrombolt reziduumai plasztikusan hevernek a hűvös, fehér színű kiállítótérben. Látszólag mozdulatlanul állnak előttünk a kiszolgáltatott alkotások, valójában viszont színre viszik az emberi test maradvánnyá válásának potencialitását. A hiányon keresztül utalnak egy – Gilles Deleuze kifejezésével élve – „dinamikus fenségesre”, amelyben „az intenzitás olyan fokra emelkedik, hogy elvakítja vagy iszonyattal sújtja, megsemmisíti organikus létünket.”[1]

Mi az iszonyat forrása a Pakui Hardware kollektíva A megszokás szülöttei című installációjában? Számos intenzitás-nyalábot fedezhetünk fel, melyek összhatása felébreszti az organikusság utáni testiség mértéktelenségét, amely keresztül hatol bőrünkön, és – hasonlóan a kibelezett szerkezetekhez – bennünket is kiüresít. A kibelezésen és megnyúzáson keresztül hozzáférhetővé válik „a dolgok nem szerves élete”.[2] Ám a hozzáférhetőség ebben a poszthumán vonatkozásban immáron önszerveződő és autonóm, azaz végső soron független az emberi szubjektum érzékelésétől. A szenzualitás iránya átfordul, és az érzékelés immáron a környezet aspektusává válik. Iszonyatos szembesülni azzal, hogy rothadásnak indult, elöregedett szöveteinket egy latex felületű, plasztikus mechanikus féreg olvassa le, rámutatva elkerülhetetlen elmaradottságunkra. Ebben a különös alkotásban azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a furcsán organikus elemeket sem, hiszen jól látható az egyik szerkezeten belül egy szervre vagy burjánzó nyers húsra, esetleg feltekeredő bélcsatornára emlékeztető anyag.

Fontos hangsúlyozni a mesterségesség, valamint az élet ellentmondásos viszonyát. Úgy tűnik,

mintha ezek a szerkezetek valamilyen vitalitással rendelkeznének, mintha mesterséges élőlények is helyet kapnának ezen a roncsolt tájon. Figyelemre méltó, hogy egy egész tudományos diszciplína alakult, amely a mesterséges életet kívánja létrehozni robotikai és programozási beavatkozásokon keresztül. Amit A megszokás szülöttei kiállításon látunk az vajon egy kezdetleges mesterséges élet vagy egy kudarcot mondott kísérlet összeomlott végterméke? A mesterséges élet-kísérletek vonatkozásában

N. Katherine Hayles rámutat: ezekkel a szimulációkkal kapcsolatban könnyen felmerülhet, hogy a valóságos élőlények evolúciós folyamataira nem lehet következtetni számítógépes modellek és kódrendszerek alapján. Ugyanakkor Hayles hozzáteszi, hogy „ez a nehézség eltűnik, amennyiben a mesteréges élet-programokat önmagukban élő entitásokként kezeljük. Vagyis nem az a lényeges, hogy természetes rendszereket mintáznak le, hanem hogy önmaguk élők, és ebből a szempontból evolúciós folyamatokat szolgáltatnak.”[3] Élőnek lenni nem ugyanaz, mint szervesnek lenni. Bármely entitás élő, amely szert tesz egy bizonyos fokú önszerveződési szintre, és ebben az értelemben önmagát replikálja.

Az említett organikusnak tűnő húscafat tehát lehet élő, sőt önmagát előállító gépezet, dacára annak, hogy szervetlen anyagból áll össze. Hayles nyomán megkülönböztethetjük a gépek két típusát: „míg az autopoétikus entitások egyetlen célja a saját autopoéziszük fenntartása, addig az allopoétikus egységek célja túlmutat önmagukon, és egy másik entitást szolgálnak.”[4] Autopoétikusnak tekinthető bármi, ami  saját belső struktúráit módosítani és létrehozni képes, azaz  műveletei önmagára irányulnak. Ebben az értelemben az autopoétikus szerveződések önmagukat teremtik. Ezzel szemben, az allopoétikus rendszerek önmagukon kívülre irányulnak, és műveleteiket kizárólag külső tényezők határozzák meg.

Mi a célja ennek a furcsa kinövésnek? Erre a kérdésre csak úgy tudnánk válaszolni, ha behatóan megismerhetnénk azt az organikusság utáni környezetet, amelyben ez az entitás létezik, szaporodik. Pontosan ez a fajta megismerés lehetetlenül el az installációval való szembesülés során. Éppen ez a megközelíthetetlenség, furcsa elzárkózás az, ami iszonytató ezekben a poszthumán inorganikus mozdulatlanságokban, amelyekben mégis burjánzik valami szokatlan mesterséges élet, amely szenzoraival leolvassa a kiállítótérbe belépő műélvező adatait. Kizárólag ez az iszonyat az, ami a szenzualitás átfordulására utal.

A hús látványa arra emlékeztet bennünket, hogy semmilyen életet vagy értelmet nem képzelhetünk el, amely egy bizonyos értelemben ne volna „testet öltött”. Mint Maurice G. Dantec fogalmaz, „a mesterséges intelligencia pontosan az újfajta testiségek feltalálásában rejlik. Egyetlen értelem sem létezhet test, hús nélkül, puszta számításokból semmilyen mesterséges elme sem fog keletkezni egy tisztán absztakt térben.”[5] Az önszerveződésnek testekre és környezetekre van szüksége. Az alkotáson szereplő vasrudak alkotják a mesterséges élőlény környezetét, azt a támasztékot, amely nélkül nem folytathatná az önteremtő műveleteit. A mesterséges élet sem képzelhető el légüres térben, teljesen dematerializált absztrakt közegben. Így az ember utáni gépezetek többé már nem szerszámokként funkcionálnak, hanem saját céljaik mentén fejtik ki a maguk aktivitását. Az ember ebben a kiállítótérben kiegészítő szerepre redukálódik, nevezetesen egy retroaktív módon a térbe belefecskendezett kísértetiességre vagy maradványra, mely akár táplálékforrásként szolgálhat az inorganikus élet és a mechanikus, acélszerkezetű test számára.

Poszthumán elrendeződésként a Pakui Hardware acél- és szilikon-szerkezetei kifacsart, megragadhatatlan formátlanságokat alkotnak, ahol minden felület egy szakadást vagy egy redőzetet visz az anyagiság monotonitásába. A poszthumán spekuláció ezekben a redőzetekben játszódhat le, megadva magát az irritálóan bizarr materialitás tekervényes gyűrődéseinek. Ezek az inorganikus féregszerű foszlányok, amelyek mintha maguk mögött hagyták volna szilikon borításukat, megtörik és elterelik a gondolkodást. A nem emberi szereplők kivetkőztek magukból, és mintha betölteni készülnének a hátrahagyott, kiüresedett topológiákat.

Mint Elizabeth Grosz fogalmaz a jövőbeni városok vonatkozásában: „a város kollektív testprotézisként vagy határként értelmezhető, amely keretet nyújt, megóv és lakhatást ad, miközben létrehozza a saját formáit és funkcióit, amelyeket a képzeletbeli jövőbeni testekből nyer ki, amelyeket önmaga állít elő.”[6] A poszthumanizmus és a poszthumanista irányultságú művészetet elkerülhetetlenül a spekulatív jelleghez kell asszociálnunk. A jövőről való gondolkodás is szükségképpen feltételez valamilyen imaginárius testiséget, álomszerű materialitást, amely delíriumként megfertőzi a tudományos fantasztikumba belevesző értelmet. Olyan városról tudósítana a Pakui Hardware installációja, amely megtanulta önmagát formálni? A roncsolt jelleg által hordozott kétértelműség szükségszerűen az apokalipszisra utal, vagy differenciáltabb jövőképpel van itt dolgunk? Az apokalipszis – mint az ember felszámolódása – nem kell, hogy egyet jelentsen minden jelenlét felszámolódásával. Az önteremtő város koncepciója pontosan arra mutat rá, hogy a testiség is eleve komplex biológiai és társadalmi konstrukciók együttes eredménye. Végzetes hiba volna a konstruált jelleget automatikusan a mesterséges, konvencionális mivolttal azonosítani. Amennyiben a konstrukciót kizárólag kulturálisan értelmeznénk, úgy bennragadnánk egy antropomorf narratívában. Márpedig mindaz, ami élő, konstruálja önmagát. Ezen művészet előnye, hogy nem kíván valóságszerű reprezentációt nyújtani a jövőbeni városról. A realizmus itt nem mond ellent a spekulációnak; éppen ellenkezőleg, a jövőről csakis spekulatív módon gondolkodhatunk.

Formavilága szempontjából a A megszokás szülöttei pontosan annyit mutat meg számunkra a mesterséges életformák jövőbeni evolúciójából, amennyit képes reprezentálni a homo sapiens által létrehozott műalkotás. A mesterséges élet létlehetősége olyan mértékű idegenséget képez a saját nézőpontunkhoz viszonyítva, hogy a művészi reprezentáció eszközei eleve rendkívül korlátozottak. Csupán sejtéseink lehetnek ezen lehetséges ökológia körvonalairól. Annyi bizonyos, hogy a „lakhatóság” kérdése a humánökológiai felfogásmódtól egészen eltérő módon konceptualizálódik. Nem bizonyos, hogy az élhető környezet továbbra is egyenértékű marad a szerves élet számára alkalmas közeggel, ha valaha is redukálható volt az önszerveződésként értelmezett élet fogalma a szerves életre.

Amennyiben egy entitás önmagát mozgatja, annyiban nem-triviális gépnek tekinthető, autonóm szerveződésnek. A maga önfenntartó materialitásán keresztül virtualitásokat operacionalizál: „minden empirikus objektum rendelkezik a maga virtuális aurájával, és minden virtuális állapot valamilyen materialitásba ágyazódik.”[7] Jó kérdés, mely közeg nyújt otthont a Pakui Hardware által kiállított létezőknek, milyen környezet teszi lehetővé ezeket a mozdulatlanságba rögzített mozgásokat. Egyénített morfológiáik és funkcióik nem függetleníthetőek a környezettől, amely otthonként vagy lakhatatlan romhalmazként munkálkodik. Talán egy sugárzással telített, szennyezett antropocén tájjal van dolgunk, amely irrealitássá, léttelenséggé változtat minden életet? Vagy éppenséggel a szennyező anyagok feldolgozására adaptálódtak ezek a furcsa kitüremkedésekkel bíró létformák? Minden virtualitás egyéni materiális képekben oldódik fel, olyan látomásokban, amelyek függetleníthetőek bármely látószerv hatásától. A harántcsíkolt izmok vegyülnek fémszerkezetekkel, mesterségesnek tűnő konstrukciókkal, amelyek már nem elkülöníthetőek ezektől az izmoktól. Ami az emlős állatok esetében ʻbelül’ található, az mintha ʻkívül’ helyezkedne el, megszökve a bensőségesség szűkösségétől és láthatatlanságától. Ebben a lebegő fehér térben egyeduralkodóvá válik a radikális transzparencia, és megszűnnek az elrejtettség, a visszahúzódás mozzanatai. Olyan ez a tér, mintha egy önálló életre kelt, de egyben magára is hagyott kísérleti laboratórium lenne, amely véglegesen megszabadult az emberi ellenőrzéstől. A kísérleti tér kísérleti életnek ad lehetőséget, amely immáron megfigyelhetetlen objektivitásokat állít elő gépi úton.

A megszokás szülöttei visszatérő eleme a megnyúzatás és az inorganikus bőrből való affektív kivetkőzés. A magára hagyott bőrcafatok összehúzódva „önelfogyasztó árucikkekké” válnak, amelyek akár önmagukat, vagy saját testi reziduumaikat is felemésztik.[8] Azonosíthatatlan mind a szájszerv, mind a végbélnyílás, így a táplálék cirkularitása is megragadhatatlan marad. Egyszerre radikális differencia és poszthumán indifferencia jellemzi ezeket a maradványokat, hiszen a megkülönböztethetetlenség összemossa a végterméket a nyersanyaggal. A latexszerű felület képes lenne felfokozni akár az erotikus vágyakat is, a sima felület iránti haszontalan erotikus vonzalmat, azonban ennek az asszociációnak ellentmondani látszik

az elhagyatottság aspektusa. Senki sem tapogatja, nyalogatja vagy ölti magára ezeket a latex redőzeteket. Összehúzódás és kitágulás ugyan jelen vannak a színen, azonban ezek nem rendelődnek alá semmilyen erotikus fantáziának. Elképzelhetetlen, hogy ezek a kezdetlegesnek tűnő, féregszerű lények bármilyen erotikus vonzalmat éreznének, nagy valószínűséggel önmegtermékenyítéssel szaporodnak. Az önmegtermékenyítő szaporodás a genetikai sokféleséget erőteljesen redukálja, egy önmagába tekeredő erotizálhatatlan reprodukció keretén belül. Dacára az alacsonyabb fokú diverzitásnak, az önmagukat aszexuális úton szaporító organizmusok nagyobb utódszámot képesek termelni. Spekulatív lehetőségként a genetikai sokféleséget és a szaporaságot egyszerre megőrző stratégiát említhetjük, amely a ritka közösülést kombinálná a rendszeres önmegtermékenyítéssel. Ezen optimális reprodukciós mód

egyelőre nem található meg a természetben, ám nem kizárható annak kialakulása vagy mesterséges formában történő megvalósítása.[9]

Érzelmi kötődések nélküli üres terek tárulkoznak elénk. Olyan fokú semlegességet sugároz ez a rideg kiállítótér, hogy szinte már nem is egy kulturális környezetben érezhetjük magunkat, hanem a felszámolódás tájékozódási pontok nélküli ürességében. Még a bőrről való spekulatív beszéd is csupán arra alkalmas, hogy „még néhány bőrt lehúzzon” a megnyúzatás témájáról. A kritikai reflexió így csatlakozik a féregszerű inorganikus életformák vedléséhez.

Az installáció egyik eleme egy szürke latexréteg által borított hatalmas tekergő féreg, amely mégis elemelkedik a talajtól, és önmagába csavarodottsága ellenére egyfajta furcsa merevedést produkál. A művet általánosságban jellemzi a talajhoz való közelség és a földhöz való hozzásimulás jellege. Egyszerre van jelen a szétkapcsolódás és az üresség, párhuzamosan az önreferens konnektivitással és az önmegtermékenyítő bőséggel. Mi lehet ez a tekergő, redőző, de a többi elemhez képest mégis egyfajta keménységet sugárzó entitás? Túlságosan egyszerű megoldás volna merő absztraktumként viszonyulni a formátlan együttes ezen darabjához. Az ellenkező jellegű veszélynek is ki vagyunk téve, mivel jól ismert pszichológiai jelenség az, hogy az ember hajlamos minden jelenségbe jelentéseket és értelmeket, valamint antropomorf formákat belevetíteni. Ebből adódóan – noha egy ágaskodó féreg fejéhez hasonlatos alakzatot láthatunk – mégsem lehet maradéktalanul bármilyen általunk ismert élőlénnyel azonosítani ezt a torz művészi képződményt.

Többről van szó, mint merő azonosíthatatlanságról; inkább szupplementumról beszélhetünk, olyan telített jelről, amelynek excesszusa szétfeszíti a jelentést. Nem azzal van probléma, hogy túl kevés tulajdonsággal vagy túlságosan semmitmondó sajátosságokkal nézünk szembe, hanem éppen ellenkezőleg, túlságosan sok jel sűrűsödik össze az inorganikus lepelszerű bőrfelület alatt. Végtelenül komplex és megragadhatatlan információbőség sűrűsödött itt össze, amely mégsem feszítette szét a latexborítást, míg több más esetben is a bőr vagy felületi fedőanyagok magukra hagyva hevernek szerteszéjjel. Hogy lehetséges a szupplementum végtelen telítettsége és a ki nem robbanás, a bőr levetkőztethetetlensége? Sokkal rugalmasabb felületek létezhetnek, mint amelyeket elképzelhetünk. 2017-ben olyan mesterséges bőrfelületeket állítottak elő, amely az eredeti hosszúságának az ötszörösére is képes nyúlani, sőt áramot is lehet rajta keresztül vezetni. A tudósok reményei szerint ez az inorganikus bőr robotok számára megfelelő borítófelületként is szolgálhat.[10]

Meglehet, hogy ezt az inorganikus férget is ez a poszthumanisztikusan tágítható bőr fedi, amely nem szakad szét a maga telítettségétől. Számunkra ismeretlen felületek tárulkoznak fel a Pakui Hardware installációjában. Levedlett, kidobott, kitágult és megereszkedett bőrfelületek torz játéka alkotja ennek a szemétdombnak vagy romokban lévő laboratóriumnak a kötőszövetét. Deleuze-t parafrazálva olyan halmazként jellemezhetjük az installációt, „amely mindent összefog, de nem valamiféle szervezetben, hanem a részeket egy hatalmas szeméttelep vagy mocsár felé tereli, az ösztönöket pedig a nagy halálösztön felé.”[11] Nincsen koherens rendszer, nincsen összhang a részek között. Egyensúly helyett a káosz ambivalenciája teszi önmagát láthatóvá, dacára annak, hogy egyik mesterséges élőlény sem rendelkezik látószervvel. Vagy éppen a mesterséges, groteszk tágulékonysággal bíró inorganikus bőrfelületen keresztül szemlélnek bennünket?

A féregszerű nyúlvány emelkedése beleágyazódik egy mérhetetlen evolúciós regresszióba, a halálösztönbe torkolló aláhanyatlás keretén belül. Végzetes a jelenlét számára ez a felemelkedés, amely egyben az összetett élőlények eltűnésének egyenes következménye. Végső szimbólum a hálózatokon keresztül feltüremkedő gerinctelen szupplementum, a gerincesek kihalásának evolúciós következménye. A biodiverzitás eltűnése a genetikai egyenértékűség egalitarizmusát teremti meg, az önmegtermékenyítő átlátszó semlegesség világát.

[1] Gilles Deleuze (1985): A mozgás-kép (ford.: Kovács András Bálint), Budapest,  Új Palatinus, 2008., 72. o. 

[2] Uo.

[3] N. Katherine Hayles (1999): How We Became Posthuman. Virtual Bodies in Cybernetics, Literature, and Informatics, Chicaco University Press, Chicago and London, 234. o. 

[4] Hayles, i.m.: 141. o.

[5] Maurice G. Dantec (2008 [1999]) Babylon Babies, Del Rey Books, New York,  514. o. 

[6] Elizabeth Grosz (2013): “Future, cities, architecture”, 151., In: Ariane Louirie Harrison (szerk.) Architec­tural Theories of the Environment. Posthuman Territory, Routledge, New York, 151-154. o. 

[7] Steven Shaviro (2003): Connected, or What It Means to Live in the Network Society, University of Minnesota Press, Minneapolis. 113. o. 

[8] Stanley D. Harrison (2008) “Our Cyberbodies, Ourselves: Conceptual Grounds for Teaching Commodities to Write”, In: Worsham, Lynn és Olson, Gary A. (szerk.) Plugged In: Technology, Rhetoric, and Culture in a Posthuman Age, Hampton Press, New York, 49. o. 

[9] Nathan W. Burke és Russell Bonduriansky (2017) “Sexual conflict, facultative asexuality, and the true paradox of sex.” In.: Trends in Ecology & Evolution 2017/9., 646-652. o. 

[10] University of Tokyo (2017) “Stretching the limits of elastic conductors: High conductivity achieved by self-forming Ag nanoparticles.” ScienceDaily, 2017. május 15.

[11] Dilles Deleuze (1985), .i. m., 157. o.

Fotók: Trafó Galéria