Vakszerencse / Sergio Castellitto: Fortunata / PRAE.HU

Sergio Castellitto ugyan színészként nagyobb karriert tudhat magáénak (például a Bella Marthából lehet ismerős), de az ezredforduló óta rendezőként is aktív. Felesége, az elismert írónő, Margaret Mazzantini műveiből készült filmjeiben műfajtól függetlenül kusza családi viszonyokat, határhelyzetbe kerülő kapcsolatokat vizsgál. Legismertebb és legsikeresebb darabja a saját és Penélope Cruz főszereplésével készült, 2004-es Ne menj el!. A Fortunata láthatóan ehhez a sikerrecepthez nyúl vissza, bár a végeredmény kissé elmarad az elődtől.

Akárcsak a Ne menj el!, a Fortunata is egy sikeres orvos (itt: pszichológus) és egy alsóbb társadalmi rétegbe tartozó, zűrös életű nő (prostituált, illetve fodrásznő) kapcsolatáról szól. Még a pszichológust alakító Stefano Accorsi is hasonlít Castellittóra, így ha a Fortunata tizenöt évvel ezelőtt készül el, valószínűleg maga a rendező alakította volna a szerepet. A hasonló motívumokon és közegen túl ugyanakkor a Fortunata megváltoztatja a hangsúlyokat és a nézőpontot is: ennek a filmnek már egyértelműen a nő a főszereplője, miközben kettejük viszonyán túl számos egyéb problémára is rálátást kapunk.

Fortunata

Fortunata állandóan rohan: minden gondolata a pénzszerzés körül forog, ezért rengeteget dolgozik, miközben a saját (és kislánya) érdekeit háttérbe szorítja. Olyan munkásosztálybeli, elszánt női karakterek örököse ő, mint a belga Két nap, egy éjszaka vagy a svájci Marija főhősei – akiket a pénztelenség ugyan megrémít, de nem félnek a saját kezükbe venni a sorsukat, és keményen küzdeni a változásért. Fortunata annyiban különbözik tőlük, hogy érzelmesebb, impulzívabb és esendőbb – ami részben arra vezethető vissza, hogy az anyagi nehézségeken kívül állandó érzelmi bizonytalanságban is él a viselkedési problémákkal küzdő kislánya, az erőszakos exférje, a drogos barátja, annak demens édesanyja és a kislány jóképű pszichológusa, Patrizio miatt.

Még felsorolni is hosszadalmas, hányan teszik próbára a fiatal nő tűrőképességét, ő azonban derekasan helytáll, nem adja fel – elvégre a neve szerencséset jelent. A film realizmusát és árnyaltságát jelzi, hogy Fortunata – minden optimizmusa és küzdelme ellenére – végeredményben mégsem talál kiutat. Nemcsak az anyagi helyzete nem javul, de egy gyerekkori trauma feldolgozásától eltekintve az érzelmi élete is ugyanolyan rendezetlen marad, mint a film elején volt. Amikor ugyanis megfogadja Patrizio tanácsát, és mer felszabadult lenni, váratlan tragédia mutat rá: a boldogság olyan kiváltság, amely Fortunatának nem jár. Jasmine Trinca (aki egyébként sosem tanult színészetet) rendkívüli erővel alakítja a súlyos lelki terhekkel birkózó, de feltartóztathatatlan nőt – jelenléte a film minden pillanatát betölti. Teljesítményét joggal díjazták Cannes-ban, ahol a film az Un Certain Regard szekcióban versenyzett tavaly.

Fortunata

Castellitto Róma külvárosába helyezi a Fortunata cselekményét, ezzel Pasolini neorealista drámáinak, például a Mamma Romának a nyomába ered. A lepusztult helyszínek, szélsőséges személyiségű és kétes egzisztenciájú lakók ismerőssége mellett viszont a Fortunata kicsit más fénytörésben mutatja be az antik vízvezetékek romjainak árnyékában tengődők életét. Castellittónál ez a világ tarkább, groteszkebb, a drámai hangvételt pedig sokszor tragikomikus figurák, helyzetek oldják fel. Ilyen például Fassbinder egykori múzsája, az idős Hanna Schygulla karaktere is, aki – félig önmagát alakítva – egy elfeledett színészlegendát testesít meg. Bár a történetszála lehetne kidolgozottabb is, Schygulla jelenléte színesebbé teszi a Fortunatát, új perspektívát bevonva a túlnyomórészt a fiatalabb generációk életlehetőségeit vizsgáló filmbe.

Ugyanakkor nem Schygulla vázlatos karaktere a film egyetlen gyengébb pontja. Hozzá hasonlóan a pszichológus Patrizio is ellentmondásos, kissé megalapozatlan figura, és részben ő is okolható azért, hogy a Fortunata a végéhez közeledve egyre kuszább és kapkodósabb lesz. Bár valódi tragédiák is kísérik a cselekményt, a nem túl emlékezetes befejezés melodrámába fordítja a filmet. Castellitto kezéből kicsúszik az irányítás, így az is bizonytalanná válik, mi is volt a Fortunata lényege. A feszült, sodró lendületű és tartalmas másfél óra után ugyanis nehéz elfogadni egy olyan közhelyet sugalló lezárást, minthogy „a szerencse forgandó”.